Ambrus Attila: A bizalmatlanság tolmácsa

(Olvasóközelben – a médialélektan harminc pillanata)

Én, a habzsoló fukar

Előbb büszke voltam, aztán elszégyelltem magam.

Barátom, az újvidéki karikaturista, Léphaft Pál lerajzolt, és pár mondatban, karikírozva be is mutatott a vajdasági Magyar Szóban. Az ok, amiért kihúztam magam: azt írta rólam Léphaft Pál, hogy a kevés újságolvasó újságíró közé tartozom. Aztán elgondolkodtam a dolgon, és megdöbbentő felismerésre jutottam.

Valóban naponta több órán át olvasom a híreket, vitatkozom vagy egyetértek a politikai kommentátorokkal és a gazdasági elemzőkkel. Böngészem a hazai magyar lapokat és a román újságokat, olvasom a magyarországi és az anyaországon kívüli magyar sajtót, átfutom a Christian Science Monitort és a Washington Postot, a brit kiadványokat, néha egzotikus országok angol nyelvű kiadványait – miközben az elmúlt évben ritkán vásároltam újságot.

A világhálón barangolva rátaláltam a New America Foundation ifjú kutatójának, Brian Tillnek hasonló tépelődésére és meglepő, magamra is vonatkoztatható következtetését szégyenkezve olvastam: Én is hozzájárulok a sajtó meggyilkolásához!

Az elmúlt években a nyomtatott sajtó a világhálón ingyen hozzáférhetővé tette a tartalmát. Ennek a döntésnek a hátterében az a remény állt, hogy az internetes változat által vonzott hirdetések ellensúlyozzák majd az előfizetésekből és eladásokból származó bevételek csökkenését. Ez azonban nem következett be. Az ingyen tartalomszolgáltatás pedig leszoktatott minket, újságolvasókat arról, hogy az információ pénz.

A digitális generáció fiataljai abban a szellemben nőttek fel – írja a New America Foundation kutatója kortársairól –, hogy a médiában igenis van ingyenebéd, és a hírekért nem kell fizetni. (Valóban van, mondja a kárpátaljai főszerkesztő, Kőszeghy Elemér barátom, csakhogy kizárólag a szegénykonyhán!) Ezért a lapok bajban vannak. Nem csak Romániában. Világszerte. A New York Times menedzsmentje nemrég bejelentette, hogy a lap adósságának csökkentése érdekében elzálogosítják a székházát.

Brian Till ezért úgy döntött, hogy minden tőle telhetőt megtesz az amerikai minőségi újságírás megmentéséért, és a csőd szélén álló négy napilapra is előfizetett. Till valóban megrettent attól a felismeréstől, hogy a sajtó, az erős demokrácia bástyája válságban van.

Ha egyszer már nem bízunk meg a szubjektív blogok beszámolóinak tárgyilagosságában, ha nem akarjuk a kormányra, az intézményekre bízni saját visszaéléseinek leleplezését, akkor támogatnunk kell az újságírást!

A sajtónak pedig nem szabad lemondania a demokrácia házőrzői szerepéről. Ön- és közvédelemből sem. A romániai magyar sajtónak kétségkívül a kisebbségi jogok biztosításának a felügyeletén kell őrködnie. Szigorúan számon kell kérnie a központi és helyi hatalmon, az intézményeken a legkisebb jogsértést is.

Úgy, ahogyan azt a dél-tiroli, a katalán vagy a dániai német nyelvű lapok teszik. A sajtó az oktatás és az egyház, a politikai képviselet mellett fontos pillére a kisebbségi létnek, fontos eszköze a jogvédelemnek.

Bizonyíték minderre a Maros megyei beiskolázási botrány. A sajtónak sikerült lelepleznie az önkényes tanfelügyelőségi döntést, hogy a tavalyi évben végzetteknél több magyar diák számára még kevesebb középiskolai helyett biztosítanak. A nyilvánosságra hozott jogsértés ellen a szakmai és a civil szervezetek sikeres aláírásgyűjtésbe kezdtek, a civil kurázsit pedig kiegészítette az érdekvédelmi szervezet politikai fellépése. Így lehetett megakadályozni csupán az alkotmány biztosította jog csorbítását. A Maros megyei magyar sajtó, a Népújság nélkül aligha sikerült volna!

Szerencsére még nem vagyunk abban a helyzetben, amelyet Noam Chomsky és Edward S. Herman A közvélemény kialakítása című munkájukban írnak le, vagyis hogy a nagyvállalati globalizmus korszakában a sajtót a hirdetők iránti elsődleges felelőssége/függősége alkalmatlanná teszi demokratikus feladatának teljesítésére.

A „kockázat nélküli demokráciákban” a sajtó tényleges terméke nem a hír, vagy a tudósítás, hanem a feltételes vásárlóközönség biztosítása… volt. Volt, ugyanis a kockázat nélküli demokráciák kora alkonyodik. Kelet Európában soha fel sem sejlett.

Kérdés, hogy a sajtó demokrácia-erősítő szolgáltatására akad-e még vevő.

Ambrus Attila: Gótvárosi levelek (Médiaesszék, magánreflexiók) – A könyv a Szabó Csaba által szerkesztett Világhírnév sorozatban jelent meg (Kolozsvár 2010)

2010. június 15.

Szóljon hozzá!