Szentgyörgyi N. József: Politikailag korrekt Vörös farkak

A Vörös farkak comics stílusú plakátja

2.

A magyar „előzetes” (filmtrailer.hu) szerint nagyjából erről szól a Red Tails:
1944. Tombol a II. világháború, a tét a szabad világ sorsa. A Tuskegee kísérleti program fekete pilótái egyszerre két fronton viselnek háborút: az ellenség, és a katonaságon belül kiéleződött diszkrimináció ellen. A faji előítéletek már régóta keserítik a parancsnok életét, akinek pilótái tehetségük ellenére szinte alig kerülnek gépközelbe; másodosztályú gépekkel repülnek, kizárólag alacsony fontosságú bevetésekre küldik őket. Ám egy nap elérkezik a lehetőség, amikor megmutathatják, mire képesek….

A valóságos történet nagyjából ennyi:
Tuskegee, ez az –álmos, mély-déli, alabamai tízezres kisváros, melyet az egykor ott élt indián törzsről neveztek el, adott helyet (a rabszolga-felszabadítás után) az első afro-amerikai tanítóképzőnek. Ez mostanra egyetemmé nőtte ki magát – a háború alatt azonban repülős tisztiiskolaként működött. 1998 óta nemzeti emlékhely a város repülőterének az a része, ahol az összesen kétezernél is több fekete repülős kiképzése folyt 1941-től – Franklin Delano Roosevelt (FDR) elnök személyes utasítására (és felesége személyes unszolására).

A kiképző bázist az amerikai Délnek azon a „hagyományőrző” részén hozták létre, ahol még 2008-ban is elképzelhetőnek tűnt az Obama megválasztásakor az interneten körbejárt favicc a két déli aggastyán beszélgetéséről: – Szomszéd, hallotta, hogy a jenkik egy niggert választottak meg elnöküknek? – Mondták a kocsmában. Képzelem, hogy örülhet a gazdája: sokkal jobb áron tudja majd eladni.
Nem véletlen, hogy ugyanott (Tuskegee-ben) szervezték meg azt a hírhedett „orvosi” kísérletet 1932-ben, melynek keretében az USA közegészségügyi csúcsszerve 600 nyomorult néger férfit válogatott ki a gyapot-idénymunkások közül, hogy a kezeletlen vérbaj következményeit – a betegség „természetes” (orvosi beavatkozás nélküli) alakulását – tanulmányozzák rajtuk. Az ideiglenes táborban a feketék ételt-italt és orvosi ellátást (valamint ingyenes temetést) kaptak – azt azonban nem közölték velük, hogy tulajdonképpen tesztelést végeznek rajtuk és még a bizonyítottan hatásos szifilisz-ellenes szer, a penicillin felfedezését (1947) követően sem kezelték őket jó negyedszázadon át. A “projectet’” csak negyven év elteltével, 1972-ben fújták le. A városka azonban nem erről a mengelei kísérletezésről híresült el, hanem a fekete aviátorokról.)

A feketék már korábban – a polgárháború óta – szolgálhattak az USA hadseregében, szigorúan korlátozott (alantas) beosztásokban. Csak egy 1939-es törvény tette lehetővé, hogy akár pilóták is lehessenek.) FDR elnök ezt követően írta alá a döntést a teljesen fekete vadászrepülő-század létrehozásáról. A szóban forgó légi bázist 1941-ben Roosevelt elnök hiperaktív felesége, Eleanor meglátogatta, és egyórás sétarepülést tett Alabama légterében egy fekete pilótával. A First Lady látogatásának jól megszervezetett sajtóvisszhangja nyomán a katonai és civil (fehér) közvélemény már nem hajtogathatta, hogy az alsóbbrendű négerek nem alkalmasak olyan bonyolult szerkezetek kezelésére, mint a harci repülőgépek. Eleanor meggyőzte FDR-t, hogy mielőbb vesse be a 99. kiképző századot a fronton is. A kiképzés felgyorsult. 99. század pursuit, majd fighter minősítést kapott (mindkettő vadászt, esetleg elfogó vadászt vagy vadászbombázót jelent). A Pentagon eleinte finnyáskodott, később azonban – a hatalmas háborús emberveszteségek miatt – rákényszerült, hogy a kiképzett harci pilótákat bevesse, ne pedig szélnek eressze (ahogyan tervezte). A (fekete) parancsnoknak a vezérkar előtt kellett megvédenie százada becsületét– a 22-es csapdájával jellemzett amerikai katonai logika keretein belül (a tuskegee-ieket föl akarták oszlatni, mert egyetlen harci bevetésen sem vettek részt – azért nem, mert nem kaptak ilyenre lehetőséget)…

Egy másik hivatalos plakát...

A század katonai története ennyi:
– 1940-ben Roosevelt elnök parancsba adta a légierőnek, hogy hozzanak létre egy fekete pilótákból és fekete földi személyzetből álló repülőszázadot az alabamai Tuskegee repülőbázison. Így született meg 1941 tavaszán a 99. önálló vadászrepülő század (USAF 99th Fighter Squadron). A 99-eseket jó két év múlva áthelyezték az európai hadszíntérre – először marokkói, később olaszországi bázisokról szálltak fel harci bevetésekre kicsit elavult de még megbízhatóan hadrafogható P-40-es (Warhawk) gépeiken. A tűzkeresztségen 1943. június 3-án estek át. Egy év múlva három másik – ugyancsak Tuskegee-ben kiképzett fekete legénységű – századdal kiegészülve létrehozták a „jogutód” 332. vadászrepülő ezredet, (USAF 332nd Fighter Group), felszerelték őket a modernebb Mustang (P-51) gépekkel – ezeknek a farkát valamint az orr-részét festették vörösre, így már messziről felismerhette őket barát is, ellenség is (becenevüket – red tails – is e festésről kapták). Az ezred fő feladata a Flying Fortress és Liberator típusú távolsági bombázók oltalmazása volt. 1945 március végén Berlinig kísérték a repülő erődöket a Daimler-Benz harckocsi-gyárának szétbombázására; e küldetésük során – elsőként a háborúban – lelőttek egy csodafegyvernek számító lökhajtásos német Messerchmitt vadászrepülőt. (Akár Magyarország felett is repülhettek: bennünket is meg-megszórtak az olasz csizma „sarkantyújánál” lévő Termoliból felszállt amerikai gépek – a 332-esek ezeket a nehézbombázókat is kísérték.)
– 1941 és 1946 között – a bázis fennállása során- több mint 2000 fekete amerikai kapott kiképzést Tuskegee-ben. Háromnegyedük harci pilóta lett, a többi a földi kiszolgáló szakszemélyzet tagja. A század jó másfélezer küldetést hajtott végre – ez mintegy 15.000 harci bevetést jelent (ebből 6000 még ezreddé szervezésük előtt volt). Az általuk oltalmazott (kísért) bombázók közül egyet sem tudtak lelőni a német vadászok: ilyen teljesítménnyel egyetlen másik amerikai kísérő alakulat sem büszkélkedhet.
– A fekete repülők – és szárazföldi meg haditengerészeti sorstársaik – hősiessége jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Truman elnök 1948-ban megszüntesse az USA haderejében – az addig fennálló – szegregációt. (A 99. század és a 332. ezred még szegregált alakulat volt!)
– A tuskegee-iek trófeatára sem lebecsülendő: 111 német harcigépet a levegőben, 150-et pedig a földön semmisítettek meg; „mellékesen” pedig felrobbantottak 950 vasúti és szárazföldi járművet, lebombáztak tucatnyi repülőteret és vasúti csomópontot, elsüllyesztettek egy torpedórombolót.
– Nyolcan kapták meg a legmagasabb – Bíborszív (Purple Heart) – elnöki kitüntetést (rangjában pl. a Szovjetunió Hősével vetekszik), tizennégyen az ugyancsak magas háborús kitüntetésnek számító bronzcsillagot, százötvenen a kiemelkedően bátor harci pilótáknak járó repülős keresztet, 750-en pedig a harci bevetéseken tanúsított bátorságért járó érdemérmet.
– A tuskegee-iek háborús vesztesége mintegy száz fő: 66 pilóta harcban vagy balesetben halt hősi halált, 32-t pedig lelőttek és fogságban pusztult el. (A filmben csak ketten halnak hősi halált; egy akció-melodrámában ennyi elég is a közönség elmaradhatatlan megríkatásához…)

Lucas 1988-ban kezdett foglalkozni a “projekttel” (1992-re tervezte a film bemutatóját: húsz év késéssel került rá sor). ). Lucas panaszkodott Hollywoodra, vonakodva adtak csak pénzt a szinte teljesen fekete szereposztású filmre (azt etnicistának ítélték meg). Szerette volna megnyerni a filmnek Samuel L. Jacksont (főszereplőnek és rendezőnek), de a sztár végülis nem állt kötélnek. Így is sikerült összeszedni egy ütős all-stars teamet – a szerepeken olyan sztárok osztoznak, mint Terrence Howard, Cuba Gooding Jr. vagy a Ne-Yo nevű popzenész. A producer végül nem mindent fogadott el a rendező (A. Hemingway) munkájából – számos jelenetet újraíratott és újra forgatott. A hosszúra nyúlt terhesség és vajúdás nem tett jót a filmnek: drágára sikeredett, az sem kizárt, hogy ráfizetéses lesz.

Egy kritikus kiemeli: míg Spielberg (Ryan közlegény megmentése ürügyén) a maga (ál-)szenteskedő naturalista stílusában a maga javára fordította a háborút, és meggyőzte a nézőt, hogy a háború valóban maga a pokol – Lucas csak egy kiskamasz szemével csodálkozik rá ugyanarra a háborúra (miközben apró spielbergi megoldások visszaköszönnek, pl. a partraszállás megjelenítésében). Spielberggel katartikusan azonosulni lehet – Lucas iskolásan szájbarágja a hazafiságot, tapsot gerjesztve minden egyes rosszfiú (lehetőleg gonosz nézésű, sebhelyes arcú náci pilóta) lelövésekor. Könnyű dolga volt Lucas rendezőjének: nem kellett bonyolult helyzeteket, érzéseket vászonra vinnie. Még könnyebb dolga volt a szövegírónak (John Ridley ás Aaron McGruder): a levegőben senki sem beszél fölöslegesen, különösen nem az egyszemélyes vadászpilóta-kabinban. A bázison néha párbeszéd is kialakulna, de ezeket mindig félbeszakítja az újabb bevetés szirénája. A szereplők különben is egysíkúak (csak egyetlen tulajdonságuk, jellemvonásuk kerül fölvillantásra: pipázó, alkoholista, lázadó, csajozó, törekvő – talán háborúban hallgatnak a bonyolultabb karaktereket felvonultató múzsák is…) és kevésbeszédűek. A „beszólásokkal” földobott párbeszédek katonásan mélyek, (pinceszintűek): „A háború – maga a pokol.” „Ja, és amit mi csinálunk, az unalmasabb, mint a pokol.” A sátáni náci főpilóta harci szózata is mélyértelmű: „Dögöljetek meg, rohadt afrikaiak!” Egy rosszmájú kritikus szerint jobb lett volna, ha egyetlen szereplő sem szólal meg a filmben… Amikor a fekete pilótákat Ramitellibe helyezik – Olaszország talán az egyetlen európai háborús ország, ahol a faji, bőrszín szerinti, egyéb megkülönböztetés nem volt jelen az önmagában is sokszínű népességben – esetenkint „civil” beszélgetések is kialakulnak; sőt, a barátságos digóknál még egy vegyesházasság is majdnem létrejön (mikor Alabamában még törvény tiltotta a feketék és fehérek fajgyalázó nemi kapcsolatát és házasságát) – de ezek a kontaktusok is szűkszavúak, mint a képregényekben (comics) megszokott visszafogott szónoklatok.

Eleve sosem a szöveg egy Lucas-film erőssége, hanem a látvány (miképpen a látványpékségben sem a kifli minősége a lényeg). Rengeteg az action, pirotechnikában sincs hiány, sok-sok X-effect hökkenti meg a nézőt. Ugyanakkor, ismét egy kritikus szerint, olyan az egész, mintha az ember nem moziban ülne, hanem egy háborús videojátékot működtetne, melyben a világháborús Mustangok a sci-fik űrrepülőinek fürgeségével szelik az egeket. Mint minden „hagyományos” hollywoodi film, ez is tulajdonképpen western-átirat: jó fiúk meg rossz fiúk párbajoznak szüntelen, néha ok nélkül (l’art pour l’art, ahogy az MGM ordító oroszlánja körül olvasható); mindent és mindenkit szétlőnek, mint egy részeg cowboy a saloon-ban vagy egy orosz mesterlövész Sztálingrádban. A vörösfarkúak tüzelnek keresztesfarkúakra, repterekre, hajókra, vonatokra – mindenre, ami mozog… Az győz, aki gyorsabban rántja elő a géppuskáját vagy a bombáját, az ezredes-seriff meg elégedetten somolyog a bajsza alatt. Különben, láttam már korábban all-negro western-t, nem is egyet – nincs új a hollywoodi nap alatt.

A kritikusok mégis szép jövőt jósolnak a filmnek (ha nem is számíthatnak olyan átütő Lucas-kasszasikerre, mint a csillagháborús vagy az indianajonesos moziknál). A politikailag korrekt hazafias alkotásokra az USA-ban is van közönségigény és fizetőképes kereslet…

A Glory plakátja

2012. január 30.

Szóljon hozzá!