Zsidó Ferenc kultúrsokkjáról

Kérdez: Gergely Tamás

A Communitas honoldalán lelem meg a hírt, hogy A múlt kisajátítása, Magyar, román és cigány közösségek történelemszemléletének összehasonlító elemzése címmel köteted jelenik meg a Pro-Print kiadónál. Mi lenne ez a kötet: az azonos címmel a világhálón közölt tanulmányod? Annak kibővítése?

– Végeredményben a doktori disszertációm kibővítéséről, kiteljesítéséről van szó, és jól gondolod, azonos címmel részleteket közöltem már belőle folyóiratokban. 2008-ban doktoráltam, egy ideig hevert a kézirat a fiókomban, aztán amikor eléggé kipihentem a doktorálás eredményezte “kultúrsokkot”, nekiláttam, hogy könyvvé gyúrjam a dolgozatot, s kiegészítsem azzal, ami időközben a témával kapcsolatban a fejemben összeállt.

Ha jól olvasom, a szöveg az oral history-Nagy Küküllő mente-Orbán Balázs – háromszögben helyezkedik el, szeretném azonban, ha magyaráznád: történelem vagy néprajz, vagy mi is az, amit művelsz?

– Alapjában véve néprajz, annak is a kultúrantropológia felé kacsintgató fajtája. De a téma – magyar, román és cigány közösségek történelemszemléletének összehasonlítása – megköveteli, hogy a vonatkozó történelmi munkákat is szemrevételezze az ember. Tehát azt is megvizsgáltam, hogyan viszonyul egymáshoz a “hivatalos” történelem és a történeti néphagyomány. Az általad felvetett fogalomhármasra visszatérve: oral history-vel, a szóban, visszaemlékezésben élő történelemmel is foglalkozom, ugyanakkor a régmúlttal is, Orbán Balázs pedig úgy jön be a képbe, hogy ő az első olyan kutató a Székelyföldön, aki, ugyan csak mellékesen, de foglalkozik a történeti néphagyománnyal, így munkája kiindulópont, és lehetőség az összehasonlításra. Ami pedig a Nagy-Küküllő vidékét illeti, igyekeztem egy olyan terepet találni, ahol keveredik, együtt él az említett három népcsoport, így jutottam el eme Hargita megye déli peremén található, Küküllő-menti kisrégióba, melynek öt falujában végeztem a kutatásaim: Székelyszenterzsébet, Románandrásfalva, Nagysolymos, Kissolymos, Hidegkút.

A roma kérdés több írásod témája és lefordítottad Rajko Djurics Európa-szerte ismert könyvét: A roma irodalom (Pont kiadó) címût, mivel magyarázható, hogy ez központi téma nálad? Vagy mellékesen került be a látókörödbe, mikor az erdélyi magyarságot tanulmányoztad?

– Nézd, olyan vidéken élek (Székelyföld – Keresztúr-fiszék), ahol elég számottevő a cigányság számaránya. Értelmiségiként megpróbáltam a cigányság helyzetét alaposabban megérteni, a sztereotípiákon túllépni, az együttélés lehetőségeit vizsgálni. Így jutottam el a cigány kultúra és irodalom tanulmányozásáig. Meglepő volt számomra, hogy az első cigány irodalomtörténet (az általad említett Rajko Djuric-féle) nem roma nyelven, hanem németül íródott. Ugyanakkor számomra kapóra is jött, ugyanis németből fordítok (alapképzésem magyar-német szak), így lefordítottam a könyvet. Ezt követte aztán a tudományos kutatómunka, melynek eredménye a följebb említett, ősszel megjelenő könyvem lesz, A múlt kisajátítása. S a téma azóta is foglalkoztat: újabban egy oldottabb műfajban, szociográfiában közelítek a kérdés felé, mely műfaj – hisz alapvetően prózaíró vagyok – alkatilag a legközelebb áll hozzám. Kevésbé tudományos, és némi irodalmi ízet, stílust is megenged.

– Én idáig íróként ismertelek, de látom, hogy néprajzzal is foglalkozol, irodalomkritikáid is jelennek meg, s az eirodalom szerkesztője lettél három-négy hónappal ezelõtt. Hogy fér meg mindez egy emberben?

– Hja, meg tanár vagyok, meg férj, kétgyermekes családapa… A fő irányvonal mindig is az irodalom, a prózaírás volt és marad, a többi csak szellemi kísérletezés, kitekintő. Bölcsészkart végeztem, a tudományos érdeklődés adott volt, s mivel ez társult egy adag szociális érzékenységgel, ezért mozdultam el a néprajz irányába. És tudd meg, az így szerzett tapasztalatokat jól lehet kamatoztatni a széppróza területén, nagyon sok olyan történetet “szedtem össze”, melyekből aztán fikciós próza lett, ugyanígy nagyon sok olyan figurát ismertem meg, akit “szereplővé gyúrtam” aztán. Csigaterpesz című novelláskötetem jó néhány darabja is így született, de nyomdában lévő, a Tokaji Írótáborra időzített rövidpróza-kötetem (Laska Lajos) is talált ihletforrásra innen.
Ami a kérdés további részeit illeti: kritikát elsősorban azért írok, hogy így tartsam magam napirenden az irodalmi történésekkel, szerkesztőként pedig rég dolgozom: 12 évet lehúztam a napi, közéleti sajtóban (1999-2011), azt a fejezetet lezártnak tekintem, ahhoz képest a www.eirodalom.ro irodalmi portal szerkesztése színes leányálom, amit szórakozásból és szakmai kihívásból csinálok (egy komoly szerkesztőgárda tagjaként). 2005-től kuratóriumi tagja vagyok az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak, irodalomszervező tevékenységet azóta folytatok, ebbe illeszkedik be a portál szerkesztése is.
S hogy mindezt nehéz-e összeegyeztetni olykor? Bizony igen! De ettől izgalmas a dolog! Néha gondolok arra, hogy valamelyiket le kellene hagyni, de melyiket? A tanárság elsősorban a stabil megélhetési forrást jelenti számomra, a széppróza, mint említettem, a szívem csücske, a szociográfia-írással a bennem szunnyadó újságírót elégítem ki, az irodalomszervezést pedig elsősorban pragmatikus megfontolásokból végzem: segítek működtetni egy rendszert, mely rendszernek én is tagja, része vagyok. Néha elveszek a változatos feladatok között, szétszórttá válok, máskor arra gondolok, ilyen vagyok én, mindezekkel a “terhekkel” együtt válok teljes emberré (bájos feleségről, két szép gyermekről itt most nem beszélve, pedig lehetne…). Hát így…, valahogy így…

2012. július 30.

Szóljon hozzá!