Lapozgatás a Petőfi Emlékház vendégkönyvében

„Itt járt Rolika”, jegyezte be, nemes egyszerűséggel, a fehéregyházi Petőfi Emlékház vendégkönyvébe egy igen fiatal látogató – rátapintva a műfaj lényegére. Persze, a kedves vagy gyermeteg-gyerekes bejegyzések, rajzok mellett túlsúlyban vannak az okos, érzékeny, figyelemre méltó gondolatok – jelezve a látogatók természetes változatosságát, valamint az 1999-ben berendezett, új, multimédiás Petôfi-kiállítás rájuk gyakorolt eltérő hatását.

„Fizetni? Ezért?” – írja az örök fanyalgó egyik „leszármazottja”. Az ős-bornírt mai képviselője ezen is túltesz: „Petőfit is beprotezsálták, így lett ismert. Már akkor is így ment minden, ismeretség útján.”, vagy, Petőfi szüleiről: „… mindketten nem voltak szlovákok, ezért nem veszem meg a kazettát, mert hazudnak. Egyébként – örültem annak, hogy láthattam a múzeumot.”. És örült ennek a látogatók több mint 95 százaléka: „Örülünk, hogy rátaláltunk az emlékházra, erdélyi körutunk emlékezetes eseménye lett”; „Köszönöm, hogy ilyen csodálatos kiállításon vehettem részt. A szívem vérzik, hogy miért nem így tanítják Belső-Magyarországon az irodalmat, történelmet. Irodalmár létemre ma találkoztam először Petőfi-képekkel.”; „Megrázó élményben volt részünk. Talán ezen a kiállításon ismertem meg kedvenc költőmet leginkább.”; „Petőfit eddig is szerettem, e látogatás után még több helyet lelt szívemben.”; „A múltat senki sem veheti el tőlünk, de csak akkor, ha ismerjük azt.”.

Ennél többet is üzen Kiss Székely Zoltán, a sz-i (Magyarország) Református Gimnázium tanára (diákjaival): „A kiállítás szép és jó. De tessék megszervezni, hogy fogadják azokat, akik ide elzarándokolnak nagyobb távolságról is!!! Megérné. K. Sz. Z, Fehéregyházán a ’20-as években (1922-1928 között – M. A.) itt szolgáló Kiss Lajos református kántortanító unokája.”. (Közös gondunk ez. Ha elkészül a Petőfi – Magyar Ház, talán a megfelelő fogadásra is lehetőség nyílik.)

A szinte kizárólagosan magyar nyelvű bejegyzések mellett van néhány román, német, angol és szlovák nyelvű is. A Petrescu- és Carp- házaspárok: „O surpriza foarte frumoasa! Cel putin noi am intalnit pentru prima data intr-un muzeu din Romania, o poveste a revolutiei din 1848, care sa includa toate perspectivele nationalitatilor din Transilvania.” („Nagyon kellemes meglepetés! Legalább nekünk megadatott első ízben olyan romániai múzeumot meglátogatni, ahol az 1848-as forradalom bemutatása az erdélyi nemzetiségek szempontjait is figyelembe veszi.” – szerk. megj.). Egy másik román látogatót Petőfi mélyebb megismerésének vágya hozott el a múzeumba: „Am vizitat acest muzeu dornic de a cunoaste mai multe despre Petőfi Sándor, am aflat lucruri noi. Doresc sa stiu mai multe, si sa citesc din operele sale. Poate vor edita si in limba romana.” („Azért látogattam meg ezt a múzeumot, hogy többet tudjak meg Petôfi Sándorról, s ez sikerült is nekem. Szeretnék minél többet olvasni a mûveibôl is. Talán kiadják románul is.” – szerk. megj.).

A Kárpát-medencén kívülről érkezők sorában néhány amerikait találunk: Dennis Adams Newport News-ből (Virginia állam), illetve a chicagói és a detroiti magyar néptáncosok.

Péter, Svédországból így nyilatkozik: „… annak ellenére, hogy más nyelvű iskolába jártam… megmaradtam a magyar kultúrában és érzelemben… büszke vagyok, hogy a Petőfi Magyar Klub tagja lehetek.”.

Két német látogató német nyelvû összefoglalót kér az emlékházban látottakról.

Az idelátogató gyermekek többségének – a bejegyzések tanúsága szerint – a terepasztal a kedvence, de akadt olyan nebuló is, aki „semmi érdekeset” nem talált az emlékház három termében.

Új jelenség a három-négy (nem rövid) rovásírásos bejegyzés, valamint egy, az autonómiát propagáló politikai nyilatkozat.

Egy látogató az iránt érdeklődik: „Miért nem a magyar zászló van a belépőjegyen?”. (A román nyelvű belépő jobb felső sarkát 1999-től, a múzeumnak a helyi tanács kezelésébe kerülésétől a trikolór díszíti. Talán azért, hogy az EU-ból ide tévedők tudják, hol járnak.)

Erre vonatkozhat, ugyancsak sanda reagálásként, a hasonló bejegyzések sora: „Éljen a múlt, vesszen a jelen!”; „Erdély Magyarország legszebb része.”; „Feltámad-e a magyar?”; „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”.

És mégis van, aki vallja: „Szeretnék Erdélyben élni, mert magyarnak lenni jó.”.

Az 1989-es barguzini „kutatásokra” egyetlen esetben történik utalás, jeleként azok hitelképtelenségének (lásd erre a témára vonatkozóan Kovács László régésznek 2003-ban, az MTA gondozásában megjelent monumentális művét: Csalóka lidércfény nyomában / A szibériai Petőfi-kutatás csődje).

Mondhatni tehát, hogy az emlékház látogatottságának enyhe csökkenése nem a Barguzin-effektusnak, hanem korjelenségnek (kórjelenségnek?) tudható be.

Máthé Attila

(Forrás: Színkép – Romániai Magyar Szó, 2005/21. sz.)

2013. február 16.

Szóljon hozzá!