Ion Luca Caragiale: Kánikula (Căldură mare)

Színpadra alkalmazta Sică Alexandrescu
Fordította: Matekovics János

SZEMÉLYEK:
ÚR
SZOLGA
FIÁKERES
FIÚ
RENDŐR
ÖREGASSZONY

A Homo Páciens utca egyik sarka. Az előtérben, baloldalt a 11/b számú ház három lépcsőfok magasságában álló üveges verandája látszik, és a ház udvara a vasrácsos kerítéssel. Jobboldalt egy kis fűszeresbolt homlokzata, rajta a cégtábla: A háromszínű szőlőgerezdhez. Az ablakredőnyök le vannak eresztve, a küszöbön pedig egy zöld kötényes fiú szunyókál. A (festett) háttér egy másik utcát mutat, amely merőlegesen szeli át a Homo Páciens utcát. A baloldali háznál bérkocsi (egyszerű sziluett) áll. A lovak nem láthatók, csak a bakon bóbiskoló fiákeres.
Amikor felmegy a függöny éppen egy úr száll le a kocsiról, belép az udvarra, és bágyadt lépésekkel közeleg a verandaajtóhoz, majd megnyomja a csengő gombját. Csenget egyszer… semmi, kétszer, háromszor… ismét csak semmi. Nekifeszíti ujját a gombnak, és rajta tartja. Végre megmozdul egy szolga ajtót nyitni. A szolga megáll a második lépcsőfokon, az úr lent marad az udvaron.
Mindabban, ami ezután következik, egyetlen szereplő sem zökken ki rendíthetetlen, egykedvű és méltóságteljes nyugalmából.

ÚR: Itthon van az úr?
SZOLGA: (határozottan és bizalmasan, miután elnyomta az ásítást) Igen, de meghagyta, hogy ha valaki keresné, akkor vidékre utazott.
ÚR: (fellép a lépcső első fokára, és már menne is befelé; önhitten.) Maga csak szóljon neki, hogy én vagyok itt.
SZOLGA: Ezt nem tehetem, uram.
ÚR: (meghökkenve visszalép) Ugyan miért?
SZOLGA: Bezárkózott a szobájába.
ÚR: (erősködve) Kopogtasson, hogy eressze be.
SZOLGA: Azután meg, magához vette a kulcsot, amikor elutazott.
ÚR: (szeretne tisztába jönni a dolgokkal, ezért az „elutazottat” megnyomja) Vagyis hogy elutazott?
SZOLGA: Nem, uram, nem utazott el.
ÚR: (anélkül, hogy kijönne a sodrából) De, amice, maga… hülye!
SZOLGA: (megbántva de tisztelettudóan) Nem vagyok az, uram.
ÚR: (türtőzteti magát) Azt mondja tehát, hogy nincs idehaza.
SZOLGA: De idehaza van, uram.
ÚR: (még mindig uralkodik magán) Hát nem azt mondta az imént, hogy elutazott?
SZOLGA: Nem, uram, nem utazott el.
ÚR: (egyre nehezebben türtőzteti magát) Akkor itthon van.
SZOLGA: (tagoltan) Nem, nem utazott el vidékre, hanem csak úgy, kiment.
ÚR: Hova?
SZOLGA: Hát a városba.
ÚR: De hova?
SZOLGA: Bukarestbe.
ÚR: (mintha megvilágosodott volna számára a dolog) Akkor szóljon neki, hogy én vagyok itt.
SZOLGA: Hogy hívják önt?
ÚR: Mi köze hozzá?
SZOLGA: Meg akarom mondani neki.
ÚR: (csak most ért a kitörés határára) Mit akarsz megmondani? Honnan tudod, mit akarsz megmondani, ha én nem mondtam meg, hogy mit mondjál? Várjál, mondjam meg előbb, mit rohansz… (elhallgat ugyan, de tekintete szitkot helyettesít. Aztán nagyon határozottan) Mondd meg neki, amikor hazajön, hogy kereste…
SZOLGA: Kicsoda?
ÚR: (mintha azt mondaná: hát nem látsz?) Én.
SZOLGA: Mi az ön neve?
ÚR: De ennyi elég is lesz. Jól ismer ő engem… barátok vagyunk…
SZOLGA: Rendben van, uram.
ÚR: (kételkedve) Megértetted?
SZOLGA: Megértettem.
ÚR: (elindul, de a kapuból visszafordul) Ja… Mondd meg neki, hogy okvetlenül találkoznunk kell.
SZOLGA: Hol?
ÚR: Tudja ő azt… De mindenképpen jöjjön el.
SZOLGA: Mikor menjen?
ÚR: Amikor tud.
SZOLGA: Nagyon jó.
ÚR: Megértetted?
SZOLGA: Megértettem.
ÚR: (megint elindul, de visszatér, mert a legfontosabbat elfelejtette) Ja igen!… és ha meglátná a barátunkat…
SZOLGA: Melyik barátot?
ÚR: Tudja ő azt… (igyekszik a lehető legvilágosabban fogalmazni) Szóval, akkor mondja meg az illetőnek, hogy abból a bizonyos üzletből semmit sem sikerült nyélbeütni, mivelhogy beszéltem azzal a személlyel… El ne felejtsd!
SZOLGA: Hogy felejteném el?
ÚR: (magyarázatát sokatmondó gesztusokkal húzza alá)... és az a személy azt mondja, hogy most már nagyon késő, ha nem szóltunk idejében; ha csak néhány nappal is előbb szóltunk volna, akkor minden másként alakul, akkor talán lehetett volna… (megfenyegeti az ujjával) De aztán megjegyezd!
SZOLGA: Megjegyzem, uram.
ÚR: (még határozottabban, és még több gesztussal) … mivelhogy akkor még nem utazott el az illető személynek a nagynénije, aki azért ment el, hogy foglalót adjon a kiskorúak gyámjának, és akkor még nem tudhatta, mert nem szólt neki a nagyságos asszony unokaöccse, akivel úgy volt, mintha már meg is kötötték volna az üzletet, hogy hétfő estig is várhatott volna, amikorra feltétlenül vissza kellett térnie az ügyvédnek, aki egy mezsgyekijelölés ügyében jár; de most már, legnagyobb sajnálatára, teljesen lehetetlen, több szempontból is, az urad tudja jól, milyen szempontok miatt… Így mondd meg.
SZOLGA: Jól van, uram.
(Az úr elindul, kimegy a kapun, amelyet nyitva hagy. A szolga lejön, hogy behúzza. Az úr visszafordul. A szín az ajtóhoz tevődik át.)
ÚR: Ööö… tudod, mit? Ne mondj neki semmit, mert lehet, hogy nem vésted jól az eszedbe a személyeket. Inkább elnézek én erre estefelé, hogy megmondjam neki… Hány órára jön haza Costica úr vacsorázni?
SZOLGA: (egyszerűen, a hangjában nincs semmi tiltakozás) Milyen Costica úr?
ÚR: A te gazdád.
SZOLGA: Milyen gazdám, uram?
ÚR: Hát a te gazdád, Costica úr.
SZOLGA: (ugyanaz a játék) Az én gazdámat nem hívják Costica úrnak: az én gazdám birtokos…
ÚR: Na, és hogyha birtokos?
SZOLGA: Popescu úrnak hívják.
ÚR: (kezd feldühödni) Na, és még hogy?
SZOLGA: Hogyhogy és még hogy?
ÚR: Egyszerűen… Popescu, birtokos… rendben van… és még hogy?
SZOLGA: (egyszerűen, nem játssza meg a hülyét) Én azt nem tudhatom.
ÚR: (kihangsúlyozva) Nem hívják Popescu Costicának?
SZOLGA: Nem.
ÚR: Az nem lehet.
SZOLGA: De lehet, uram.
ÚR: Na, lássuk csak.
SZOLGA: Mit lássunk?
ÚR: Costicának hívják (mintha azt mondaná: Ezt én mondom neked!)
SZOLGA: Dehogyis, Miticának hívják.
ÚR: Miticának?… az lehetetlen… (hitetlenkedve néz körül) Milyen utca ez?
SZOLGA: 11/b szám…
ÚR: (idegesen) Nem a 11/b-ről van szó.
SZOLGA: (mintha ez a magyarázat kibogozná a bonyodalmakat) Az úr azt szokta hangoztatni, hogy nem akar 13-at kitenni, mert szerencsétlen szám.
ÚR: (már-már kitör) Semmi közöm a 13-hoz … Az utcát kérdeztem tőled.
SZOLGA: A Homo Páciens utca.
ÚR: (nagyon dühösen) Akkor nem ez az!
SZOLGA: (még mindig nyugodtan, nem kihívóan) De igen, ez az.
ÚR: De nem.
SZOLGA: De igen.
ÚR: (mintha ellentmondott neki valaki, akit most fel kell világosítani) Én éppen ellenkezőleg, a Homo Sapiens utca 11/b-t keresem, A Homo Sapiens utcát, a Homo Sapiens utcában Popescu Costica urat.
SZOLGA: Tényleg?
ÚR: Tényleg.
SZOLGA: Akkor hát nincs itt.
ÚR: (a sorsát átkozva) Nagyon jó. (a konflis felé megy. A szolga vállat vonva visszamegy a házba. Az úr azután a kocsishoz fordul, az alszik a bakon.) Rajta, fiákeres! (lábát a kocsi lépcsőjére teszi.)
FIÁKERES: (félálomban, anélkül, hogy felé fordítaná a fejét.) Foglalt, kélemszépen… van kuncsaft…
ÚR: (bosszúsan visszalép) Miféle kuncsaft?
FIÁKERES: Nálam, nem tudod… kélemszépen…
ÚR: Hol szedted fel?
FIÁKERES: Ottan la… kélemszépen….
ÚR: Mi az, hát nem én vagyok az, te… (az ökör szót elharapta)
FIÁKERES: Hijnye! A naccsás úr!… hápersze… kélemszépen…
ÚR: (már éppen rakná fel a lábát a konflis lépcsőjére, de meggondolja magát, tesz egy lépést visszafelé, és megkérdi a fiákerest.) Hallgasson csak ide; tudja maga, hol van a Homo Páciens utca?
FIÁKERES: Hát úgy nem tudod… kélemszépen… (Az úr, aki tájékozódni próbál, tesz néhány lépést körben. Az előtérben megjelenik egy ráérősen csoszogó öregasszony, görögdinnyével a kezében.)
ÚR: (az öregasszonyhoz) Kérem szépen, néném, nem tudná nekem megmondani, hogy hol van a Homo Páciens utca
ÖREGASSZONY: Hát éppen ez az, lelkecském.
ÚR: Még mit nem!… (A Jóistenre hagyja, hogy fizessen meg neki. Az öregasszony folytatja az útját.) Ijesztően hülye!… (Újra tájékozódási szándékkal tekinget körül. Megpillantja a fiút, aki a fűszeresbolt lépcsőjén bóbiskol, és sétapálcájával megbökdösi a vállát.) Fiatalember, melyik utca ez?
FIÚ: (ásítva) A Homo Páciens utca… (újra elalszik)
ÚR: Ostoba vagy… (újra odamegy a kocsihoz) Na, hajtsál, fiákeres! (De mire felülne, balról megjelenik egy rendőr. Az úr észreveszi, és megint otthagyja a kocsit.) Rendőr!
RENDŐR: (szolgálatkészen) Parancsára!
ÚR: Kérem szépen, nem tudná nekem megmondani, hogy hol van a Homo Páciens utca?
RENDŐR: Éppen ez az.
ÚR: Lehetetlen.
RENDŐR: De igen, uram, ez az.
ÚR: … és Popescu úr a 11/b alatt…
RENDŐR: Igen, igen, bal kéz felől, az a sárga ház ott az udvarban, az a verandás… (mutatja a házat).
ÚR: Nahát… Akkor az a szolga egy kelekótya!… Merci… (pénzt nyom a kezébe) Fiákeres, maga várjon! … (Újra belép az udvarra, és csenget a verandaajtón).

FÜGGÖNY

Matekovics János fordítása

Forrás: Matekovics János emlékblog

A bukaresti színiegyetem rövidfilmjén mindez mai környezetben játszódik le és megtekinthető alább  (Forrás: youtube)

Caldura mare

 

2013. február 28.

Szóljon hozzá!