Zsidó Ferenc: Kérdés-e a cigánykérdés?

Diósi Ágnes könyvéről

„A cigányság társadalmi megítélése napjainkban vészjóslóbb, mint eddig bármikor” – állapítja meg Diósi Ágnes roma-szakértő, egyetemi tanár Szemtől szemben a magyarországi cigánysággal című kötetének (Pont Kiadó, Budapest, 2002) előszavában.

diosi

Megállapítását túlzónak vélem, mégis helytállónak. Én inkább úgy fogalmaznék: a XXI. század elvárásaihoz, a demokratizálódási folyamatokhoz képest vészjósló a cigányság társadalmi megítélése. Mert mi történik? A saját eszme- illetve értékrendszerünk szűrőjén keresztül próbáljuk megítélni őket, miközben eszme- és értékrendszerük merőben más, mint a miénk. Mi munkaerkölcsről beszélünk, a magántulajdon tiszteletéről; polgári megállapodottságot óhajtunk, s ezért hajlandók vagyunk gürcölni, ők ezzel szemben csak szabadok, kötetlenek akarnak lenni – akár szegénység árán is. Mi, gádzsók ezt nem tudjuk megérteni, elítéljük őket, de ők sem tudnak azonosulni a mi munkacentrikus életideálunkkal. Amíg ezt a hatalmas mentalitásbeli különbséget nem vesszük tudomásul, amíg nem a saját eszközeikkel próbálunk közeledni a cigánysághoz, addig a cigánykérdés valóban kérdés marad – még inkább probléma.

De lássuk csak, miként veszi számba Diósi Ágnes nagy jelentőségű, alapmunkának minősíthető kötetében ennek a kérdésnek a szociális, politikai, demográfiai, kulturális és munkaerő-piaci kérdéseit. Hangsúlyoznom kell, hogy ez a könyv az első összegző jellegű mű, mely – a szerző korábbi, hasonló kiadványai mellett – a magyarországi cigánykutatás további irányvonalát is kijelöli.

Diósi nem próbál a tudományosság álcája mögé bújni; amint mondja: „A tudomány távolságtartó; ezért önmagában nem segíthet feloldani azokat a hárító mechanizmusokat, amelyek révén az emberek a helyzet pontos felismerése helyett előítéletekből építenek áttörhetetlen légvárakat.”. Ennek ellenére a tudományos igény nem hiányzik a kötetből, a vizsgálódás a társadalomtudományok minden területére kiterjed. Az első fejezet a cigányság európai, magyarországi múltjával foglalkozik. A cigányság kirajzott Indiából, szétszóródott a világon, de története leginkább Európához kötődik. Ahogy a korábbi vándorló, honfoglaló népcsoportokat (tehát a mostani Európa meghatározó népeit), úgy a cigányságot is nevezhetjük európainak. Hogy sokkal később jöttek, az nyilvánvaló (magyarországi jelenlétükről az első írásos feljegyzések a XV. századból valók), valamint az is, hogy az európai népekétôl nagyon eltérő karakterük miatt aligha fognak, tudnak vagy akarnak helyet találni az európai típusú társadalmi rendben. Üldöztetésük már a XV. század folyamán megkezdődött, bár a magyar uralkodók hosszú ideig nagyobb fokú toleranciát tanúsítottak irántuk, mint nyugat-európai társaik (Luxemburgi Zsigmond 1422-bôl való, elhíresült oltalomlevele a legjobb bizonyíték erre).

A későbbiekben Erdély valóságos paradicsomnak számított a cigányság számára, ide menekültek a Nyugat- Európából kitoloncoltak is, itt hagyományos mesterségeiket szabadon gyakorolhatták, kiváltságokat is szereztek. Igaz, sokan kerültek jobbágysorba. Mária Terézia és II. József mindent megtett asszimilációjuk érdekében, de nem jártak különösebb sikerrel. Pedig még azt is elrendelték, hogy a cigány gyermekeket el kell szakítani édesanyjuktól, s magyar családokhoz kell adni őket neveltetésre… A náci időszak cigánypolitikájáról nem szükséges bővebben szólni, a kommunistákról pedig szintén tudjuk, hogy vagy nem vettek tudomást róluk, vagy beolvasztásukkal kísérleteztek.

Diósi Ágnes részletesen beszél a cigányok nyelvéről, illetve a magyarországi roma nyelvkutatás eredményeiről, az első, 1886-os cigány-magyar szótártól a jelenkori tudományos munkákig, Choli Daróczi József Zhanes romanes? címû roma nyelvtankönyvéig. Értekezik a különböző dialektusokról is, megállapítva, hogy élesen elkülönül a Magyarországon régen letelepült romungrók dialektusa a később bevándorolt oláh cigányokétól. Szól a nyelv fejlettségi állapotáról, taníthatóságáról, használhatóságáról, a kétnyelvűség kérdéséről. Legáltalánosabb, világszinten is a legtöbbek által beszélt roma dialektus a lovári, a lókereskedők nyelve, ebből alakul ki – máig tartó folyamat során – a cigány irodalmi és köznyelv.

A szerző külön fejezetet szentel a magyarországi cigányok hitvilágának, népköltészetének, művészetének. Kimutatja a magyar hatásokat és a tisztán megőrzött forrásokat. A magyarok mindig is elkülönültek – tüntetően – a cigányoktól, de a távolságtartás igénye a cigányokban is adott. Sokatmondó, hogy tisztátalannak tartják a „gádzsókat” – főként az asszonyokat. Megpróbálták megőrizni tradicionális mesterségeiket, mert függetlenségük zálogát látták azokban. Az iparosodás előrehaladtával ugyan mind kisebb lett a kereslet a cigány kézművestermékek iránt, így egyre többen kényszerültek napszámos vagy gyári munkára, téeszekbe, ennek ellenére gondolkodásban nem kerültek közelebb a magyarokhoz, a munkának továbbra sincs ideológiai, erkölcsi értéke számukra, a kötöttséget ugyanolyan nehezen viselik.

Egyértelmő, hogy Diósi Ágnes azoknak (is) szánta könyvét, akik pedagógusként, szociális dolgozóként a cigányok körébe kerülnek. Így sokat foglalkozik a cigány oktatás kérdésével is. Tudatosítja az olvasóban, hogy az első probléma, amivel szembe kell nézni, az, hogy „a cigányok szemében az iskola: az ellenséges külvilág intézménye. Aki oda betagolódik, maga is ellenséggé válhat – felbomlik a közösség.”. Kendőzetlenül beszél a magyar oktatás szégyenéről, arról a szokássá vált eljárásról, hogy a cigány gyermekeket – egészen a közelmúltig – válogatás nélkül kisegítő iskolákban különítették el, mely iskolák eredetileg az enyhe értelmi fogyatékos gyermekeknek voltak szánva… Az oktatáspolitikában nyelvi, kulturális, módszertani kérdésként nem vetődött fel a cigány gyermekek ügye, csupán szociális problémaként.

A kötet legértékesebb – és egyben legkínosabb – fejezete A politika útvesztőiben című, mely az idevágó, 1990 utáni helyzet keresztmetszetét adja. A szerző nem ódzkodik a politikai kérdések körüljárásától. A Fidesz-kormányt elítéli, mint csupán a középosztállyal törődőt, de azt is nehezményezi, hogy az SZDSZ 1990-ben még választási megállapodást kötött a cigány Phralipe érdekvédelmi szervezettel, de 1994-ben már nem volt hajlandó megújítani az egyezményt, attól tartva, hogy a cigánykérdés túlzott felvállalásával veszít népszerűségéből.

A könyv végkicsengése szerint a magyarországi cigányság soha nem tapasztalt morális, gazdasági válságot él meg napjainkban. A magyaroknak támogatniuk kell a cigányokat a válság leküzdésében, mert bizonyos fokig ők idézték elő: 1945 után megfosztották őket hagyományos mesterségeik gyakorlásának lehetőségétől, nagyipari üzemeknél alkalmazták s munkásbarakkokban szállásolták el őket, a kommunista rezsim és a nagyipari üzemek bukása után azonban tömegesen maradtak állás és lakhely nélkül. Csoda-e ily módon a demoralizáltság, a másodrendűség- érzés? Szerintem az lesz csoda, ha sikerül belátható időn belül kilábalni belőle. Pedig esélyegyenlôségről beszélünk, demokratizálódásról, EU-s jogharmonizációról. Igen, és mellesleg 2003-at írunk…

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. november 15.

2013. augusztus 4.

Szóljon hozzá!