Lendvay Éva: Pokoli árvíz hullámain (12.)

Valahol a lelkem mélyén az a lebírhatatlan meggyőződés élt, hogy én tulajdonképpen valami másra készülök, mindez, ami most zajlik körülöttem és velem, csak álca, csak megtévesztés a külvilág számára, hogy azt higgyék, velem is csak az van, mint a többiekkel. De velem nem az lesz, énrám valami nagyszerű és nem mindennapi élet vár. Hogy ez miben fog megnyilvánulni, arról fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy mi nem történhet velem: nem lesz belőlem sem zenetanár, sem boldog családanya… s hogy mindazért a Nagyszerűségért, ami reám vár valahol az életben, egy ujjamat sem kell megmozdítanom, eljön az magától értem, felfedez, megkeres.

Anyám is valami ilyesmiben ringathatta magát, miközben a felvilágosult szülő szerepében tetszelgett: “Én nem avatkozom bele a leányom sorsába, az lesz belőle, ami lenni akar, amihez tehetsége van és kedve” – jelentette ki, de fogalma sem volt, hogy mi akarok lenni, mint ahogy nekem sem volt. Ha a fentiek szerint cselekedett volna, még hagyján: de a legváratlanabb pillanatokban “avatkozik bele” az életembe, kapkod, megzavar és ugyanakkor teljesen magára vállal minden felelősséget és kezdeményezést. Csak éppen azt nem tudja, hogy minek az érdekében. S amikor elérkezik az érettségi ideje, ott állok, kezemben a “karvezető-technikusi” érettségi bizonyítvánnyal, és tanácstalanul nézelődöm, hogy mit is kezdjek vele.

Apám távol tartja magát tőlünk, tőlem. Rendszerető, kissé nyárspolgári lelke mélyén döbbenten figyeli “művészi pályám” fejleményeit. Legszívesebben valami gyakorlati mesterségre taníttatott volna, ha nála maradok, és csak most jövök rá, hogy miből fakadt ez az ötlete: ugyanabból az indítékból, amellyel szerkesztő koromban a “hőbörgős” versfaragókat arra biztattam, hogy tanuljanak meg autót vezetni, mikor közölték abbéli elhatározásukat, hogy “költőnek akarnak tanulni”, “a költői mesterséget akarják kitanulni” stb. Apád – anyám felháborodva így emlegeti mind a mai napig – varrónőnek akart adni téged, a te tehetségeddel! – kiabálta lélegzet után kapkodva, s néha elgondoltam, hogy nem ártott volna kitanulni a szabás-varrást. Akkor is író lettem volna, de lenne miből megélni, anélkül, hogy az ember az írásait – a lelkét – adja el az ördögnek, vagyis a vásárló társadalomnak.

1953 júniusa – Állok az egykori zárdaépület Cenkre néző ablakában, mellettem Brigitte szipog s a szemeit törülgeti. Szebenbe kapott kihelyezést, korrepetitornak a népművészeti iskolába, a baletthez. Nem akar Szebenbe menni, itthon akar maradni a Muttinál. Persze nem lehet, menni kell, oda, ahova a kihelyezés szól. Brigitténak nem volt olyan nagy általános osztályzata, mint másoknak – köztük nekem is –, akiket az iskola a zeneművészeti főiskolára javasolt. Meglepetve forgatom az érettségi bizonyítványt és a javaslatot: vizsgáim jól sikerültek, de tisztában vagyok szakvizsgáim értékével. Tudom, hogy az iskolai zenekar, amelynek élén Haydn Paukenschlag-szimfóniájának első tételét vezényeltem, magától is eljátszotta volna, ugyanúgy, ugyanazokkal a hibákkal. Képtelen voltam megtanulni a partitúra-olvasást, a zenekar vitt engem, nem én őt. Összhangzattan, ellenpont – mindent csak intelligensen, logikával, de nem zenei tehetséggel oldottam meg, csupán jó hallással, ízléssel, zenei műveltséggel. De tudtam, ez nem elég. Mégis javasoltak a főiskolára, mit is tehettek volna? Kevés, nagy médiával végző diákjuk volt, gondolták, majd csak lesz valami a dologból, s ha nem, ők mossák kezeiket.

A többiek zajonganak, nevetnek, szomorkodnak. Erősen süt a nap, vágyunk a szabadba. Ebéd után felszaladok Brigittéhoz, régi füttyjelünkkel – egy Wagner- motívum kezdetével – jelzem jöttömet a kis szürke udvarban. A szertartás még utoljára megismétlődik: Brigitte félrelebbenti a könnyű fehér függönyt és int, hogy jöjjek fel. Már indulásra kész, kis oldaltáskájában vajaskenyér, retek, sajt, szalámi, indulunk sétálni az erdős hegyoldalra. Füttyentünk, a kis zsemleszínű korcs kutya, amely az utcáról mindig hozzánk szegődik, velünk tart. Két gyermek az erdőben. Tizennyolc éves nagy gyerekek, az erdőben, kutyával, kis oldaltáskában a Mutti csomagolta uzsonnával. Bolyongunk a kies sétányon, majd felfelé indulunk a kanyargós szerpentinen, a Cenk teteje felé, mint iskolaéveink alatt annyiszor. Kettesben, fiúk nélkül, csak a kutyával, no és békével a szívünkben, naiv szerelmi álmokat melengetve egy diáksapkáról, s az alóla kigöndörödő hajfürtről, arról, hogy milyen mosollyal köszönt és megfordult-e utánunk az utcán? Hallgatólagosan nem esik szó arról, hogy már mindkettőnknek “szereztek” okos nénikék jó partikat, komoly házasulandó férfiakat, akik megdöbbenve vették tudomásul, hogy egyetlen pillantásra sem méltattuk őket. Mit tudták ők, hogy a szerelmet várjuk? Ráérősen ballagunk felfelé a kaptatón, a júniusi délután aranyfényében fürdő Város fokozatosan kitárul előttünk: a barnatetős házak egyre kisebbek lesznek, az utcák térképszerűen kanyarognak köztük, a Fekete-templom tornyának gombján megcsillan a hanyatlani készülő nap visszatűző sugara. Fent a tetőn meleg szél kap a hajunkba, simogat, s odatartjuk arcunkat ennek a simogatásnak. Ez a mi hegyünk, a mi Városunk, a mi levegőnk, tele a hegyvidéki nyár füveinek és virágainak mézes illatával, bogárneszezéssel és madárfüttyel. Leheveredünk, s arcunkat a fûbe fektetve beszívjuk a Föld szagát, amelyet úgy érzünk sajátunknak, mint tizennyolc éves testünk minden porcikáját, minden sejtjét. Tudatában voltunk-e, hogy ez a pillanat megismételhetetlen és soha vissza nem tér? Nem emlékszem. Kicsomagoltuk az elemózsiát, jóízűen elfogyasztottuk, a kutyának is adtunk belőle, vizet ittunk a közeli forrásból, és a nyugati égen lebukó napkoronggal együtt elindultunk lefelé, ki a gyermekkorból és a serdülőkorból, elindultunk az éjszaka felé.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. január 10.

2013. augusztus 27.

Szóljon hozzá!