Lendvay Éva: Pokoli árvíz hullámain (15.)

Honnan ivódott belém olyan mélyen, olyan kiszakíthatatlanul a romantika? Nem mint (alkotói vagy élet-) stílus, hanem mint látásmód és a vágyak irányjelzője? Nem romantikus korban nőttem fel. Lehet, hogy az olvasmányokból. Filmekből. A környezetből, amely a középkori vármaradványok díszleteit tette serdülőkorom színhelyévé. Tény, hogy a szerelem vagy más emberi kapcsolat elképzelhetetlen volt számomra bizonyos romantikus alapozás, ugyanakkor külsőségek, fantázia nélkül, a veszély, a tilos, a kaland, a hétköznapitól való eltérés feltétele nélkül. Mert hiszen a szerelem volt, illetve alakult számomra a legfontosabbnak ebben az életben.

Serdülő éveimben sok-sok fiú közeledett hozzám: szerelmesen vagy hódítási kedvvel, házassági ajánlattal vagy kíváncsian. Hosszú, holdfényes sétákon kíváncsi csókokon kívül semmit sem engedtem meg, vártam. Hamar eluntam a lovagokat, újak után néztem, mert nem az volt, amire vágytam. S mivel a várakozás, a hiábavaló várakozás legalább romantikus volt, várakoztam és vágyakoztam – végtelenül, kigyógyíthatatlanul, mint a D. esetében.

Képtelenül gyakorlatiatlan voltam. Vágyálmaim ellenkezője nem engedett felfedezni, megpillantani a számtalan kínálkozó alkalmat, hogy kitörjek a kisváros, a provincia béklyóiból, és megismerjem a világot, töltekezzem látványosságával. Befelé néztem, ôszintén szólva, sohasem érdekelt a “világ”, az utazások csak fárasztottak, az emberek is.

Gyakorlatiatlanságom kórképéhez tartozik első felvételim története is.

A zeneiskolai ajánlással felfegyverkezve anyám kíséretében beutaztam Bukarestbe. Rekkenő augusztusi nap volt. Abban az évben ott tartották meg a Világifjúsági Találkozót, a főváros hemzsegett a különböző nyelvű, fajtájú és színű fiataloktól (akkor láttam először életemben négert), és az üzletekben szinte semmilyen enni- és innivalót nem lehetett kapni. Hiába erőltetem emlékezetemet, fogalmam sincs, hogy mit ettünk. Anyám barátnőjénél, M.- nál laktunk. M. elszegényedőfélben lévő szépasszony volt, érzékeny, művelt, kedves, értelmes és visszahozhatatlanul szerencsétlen, mivel a szépsége elmúlt, s a férfiak csodálata nélkül semmi értelme nem maradt életének. Akkor még csak elindult a katasztrófa felé, még élt benne remény, s csodálatos ízléssel berendezett lakásában mindig szívesen látta anyámat, aki – nem lévén soha vetélytársa, mivel semmi nőiesség nem volt benne – valahogy megnyugtatóan hatott rá. Különös barátságuk egy életen át tartott, bár két különbözőbb embert szinte el sem lehetett képzelni. M.-re még visszatérek, története szomorú és talán senkit sem érdekel már, csak engem, akit mindig vonzottak a régi dolgok, az öregek és a romantikus sorsok.

M. lakása nagyforgalmú útkereszteződésnél volt, egy luxustömbház első emeletén. Két szobájuk volt ügyvéd férjével, a nagy elegáns hallból még két-három család lakásába nyílt ajtó. A közös konyha és fürdőszoba az ötvenes évek jól ismert konfliktusát robbantotta ki a társbérlők között, akik azonban (valamennyien) a „volt”, az úgynevezett „úri” kaszt tagjai lévén, nagyjából mégis megfértek egymással. Az egyik ajtó mögött harmincöt év körüli, észvesztően csinos varrónő lakott, aki mindenáron M.-hez szeretett volna hasonlítani, de hiába rendezte be lakását fehér rokokó (mindig barna furníros) bútorral, hiába öltözött választékos ízléssel (bámulatos ügyességgel szerezte meg magának a legfinomabb külföldi holmit), mégsem lett belőle „úrinő”, nagy kezei voltak és nagy lábai, s azokat képtelen volt úgy elhelyezni a finomművű karosszékben, mint légies, elomló tagjait M. Férjét lecsukták valamilyen kisebbfajta sikkasztásért, s a csinos varrónőhöz diszkréten, de minden társbérlő tudtával eljárt egy finom modorú, idősebb úr, aki sokszor kisegítette pénz- vagy egyéb zavaraiból. A másik szobában, elfüggönyözött üvegajtó mögött negyvenöt körüli gazdag zsidó üzletember lakott; elvált férfi volt, húszéves diák fia gyakran látogatta. Mindkét férfi megkörnyékezett engem, a szőkét, a friss, vidéki csibehúst, de én észre se vettem, amíg egy éjszaka – a tágas hallban aludtam, egy terebélyes heverőn – legnagyobb megdöbbenésemre forró lehelet csapott az arcomba, s az idősebbik fojtottan a fülembe súgta, miközben a könnyű takaró alá próbált férkőzni: Gyere be hozzám! Amikor sziszegve arról biztosítottam, hogy ha nem hagyja abba rögtön, sikítani fogok, gyorsan visszaosont a szobába. Másnap igen udvariasan köszönt. Még ugyanabban az időszakban belémszeretett a diákfiú is, aki formálisan megkérte a kezemet, de nekem nem tetszett. Még a tavakhoz is elvitt a kertvendéglőbe, ami nagy szó volt, mert ott minden méregdrága volt. Apa is, fia is, iszonyú nagy vagyon tulajdonosaként, később Párizsban telepedett le.

Zavartalanul és mindenféle vizsgadrukk nélkül lapozgattam a tananyagot az aprócska erkélyen, a pokoli utcazajban és a lapályos területen épült fővárosra lezúduló hőségben. Szinte biztosra vettem, hogy nem sikerül a felvételi, hiszen a fő tárgyakban – a zeneiekben – teljesen bizonytalan voltam. Egyszerűen nem értettem a partitúra-olvasást, nem hallottam a kottát vertikálisan – hogyan készülhettem volna zenei pályára? Éppúgy voltam ezzel, mint később a gépkocsi motorjának működésével, nem értettem és kész. A többi tantárgy gyerekjáték volt. Vállat vontam és közönyösen szemléltem anyám ügyködését, hogy „protekcióit” kihasználja érdekemben. Elhurcolt egykori lakónkhoz, a szelíd arcú nőhöz, akinek a hátán a szigurancások a cigarettájukat oltották el, s aki művelôdésügyi miniszter lett. Őszülő hamvasszőke hajkoszorúja glóriaként övezte gyöngyházfényű homlokát, és szelíden noszogatott, mondjam el én magam, hogy mit akarok, mert anyám lélegzetnélküli kapkodásából szinte semmit sem tudott kihámozni. Én viszont nem akartam semmit, csak kószálni a forró, erotikus atmoszférájú fôváros utcáin és buja növényzetű parkjaiban, ahol csupa szép, fiatal fiú és leány járkált, lemérni a férfiak tekintetében a hatást, amit megjelenésem rájuk gyakorol, olvasni… A vizsga nem érdekelt, a zenei pálya sem, más sem. A szép miniszternő tanácstalanul mosolygott, és kezével jelezte, hogy a kihallgatás véget ért, ha valamire szükségünk lenne, máskor is csak forduljunk hozzá bizalommal.

Egy este három néger diák szegődött a nyomomba, szőkeségem úgy vonzotta őket, mint lepkét a lámpafény. Barátságosan rám villogtatták hófehér fogsorukat, és hol érthetetlen anyanyelvükön, hol tört angolsággal igyekeztek szóba elegyedni velem. Közel voltam a bejáratunkhoz, kecses gudbájjal elbúcsúztam, és besuhantam a kapun. Sikernek könyveltem el a történteket – de soha semmilyen kínálkozó alkalmat nem használtam ki; lehet, hogy az egyik feketebőrű ifjú valami dúsgazdag maharadzsa fia volt, ki tudhatta? Megelégedtem a lehetôség meglétével, ez nyújtott elégtételt – a jövő nem érdekelt.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. január 31.

2013. szeptember 6.

Szóljon hozzá!