Lendvay Éva: Pokoli árvíz hullámain (26.)

Éjjel az ágyban sokáig nyitott szemmel bámultam az utcai lámpafény falra vetődő csíkjait. „Hiszen úgyis vége! Hogy is volt?” Nem akartam aludni. Szavakat formáltam, megpróbáltam önmagamnak elmesélni a délután történteket: és aztán kinyitotta a nagy fekete esernyőt, diadalmasan rámmosolygott, hogy lám, mégis szükség volt rá, karon fogott és szaladni kezdtünk. Egy házba vitt be, kiderült, hogy ott lakik. Istenem, milyen magas volt, vállával szinte betöltötte a kis szobát. Sötétedett. A félhomályban őt láttam. Azt hiszem, rendetlenség volt a szobában, a falon egy ostoba cirádás keretben valami szépet fedeztem fel: Chagall, Au dessus de la ville – valamilyen könyvből téphették ki. Egy szénrajz őt ábrázolta, démonian, a zongoránál. Egy nő rajzolta. Az a nő ott ülhetett, ahol én, amikor a félhomályban Couperint játszotta a zongorán. Soeur Monique… Milyennek képzeled el Monique-ot? – kérdezte tőlem, és én nagykalapos, keményített galléros, gyermeteg apácát láttam magam előtt. Aztán türelmetlen lettem. Miért zongorázik, amikor itt vagyok? Most úgy érzem, éppen azért zongorázott. Sokszor ütött félre. Nagy zeneszerzők nem így zongoráznak. De mi közöm hozzá? Aztán csókolóztunk. Sötét volt. „Maradj még.” „Nem.” Mielőtt kiléptem volna az ajtón, hirtelen felkapott és magához emelt, mint egy pelyhet. Amikor letett, remegett a térdem. Kint csillagos volt az ég, mintha minden esőt felszippantottak volna a csillagok, és áttetsző víz remegne bennük. „Mikor látlak?” „Többet nem…” „Ha te úgy gondolod… Szép vagy… Szeretlek.” „Ne mondd ezt. Ne kísérj haza.” Az úton Paullal találkoztam, tőlem jött, de nem engedtem, hogy visszakísérjen. Most nem tudok aludni. Azt hiszem, szeretem. Persze, lehetetlenség. Milyen jó, hogy ilyesmi is történhet az emberrel. Milyen szép volt a szája. Soha többé nem akarom látni…!

*

Az idő egyre melegebb lett. Minden este elhatároztuk, hogy másnap nagyon korán kelünk és estig megszakítás nélkül tanulunk. Vizsgaidőszak volt. A koránkelésben Kati lett a győztes, sikerült már hét órakor fölkelnie, és a nyolc óra már a könyv mellett találta. Rendszerint valamelyik kolléganőjét hívta meg és egy-egy cigarettányi szünet vagy pletyka-negyedóra kivételével teljesítették is aznapi „tervüket”. Gyűlöltem a koránkelést, de a Katiék tanulása szerencsére elzavart hazulról, s mivel szép idő volt, a Házsongárdi temetőbe vonultam tanulni. Utáltam a könyvtárat is, a mormoló, mozgolódó, csöndben izzadó sokaságot – ezért sohasem készültem vizsgákra a könyvtárban. Ismereteim a részletek alapos elsajátításának hiányában a nagyvonalú általánosítás irányát követték, ugyanakkor kitűnő emlékezőtehetségem segítségével egy-egy hajmeresztően esetleges aprósággal kápráztattam el a bogarasabb tanárokat. A nagyvonalúbb tanárok átláttak a szitán, és mosolyogva tértek napirendre „metódusaim” fölött, amelynek segítségével a tanári kérdésekbe fogódzkodva átsiklottam ismereteim légüresebb terein. Ugyanakkor értékelni tudták azt a tulajdonságomat, hogy a lényeget és az összefüggéseket igyekeztem mindenből kihámozni. Sohasem buktam meg vizsgán, erre mindig ügyeltem, de csak kényelemszeretetből, mert kétségbeejtőnek tartottam volna még egyszer elölről kezdeni a tanulást. Szokott napi elfoglaltságaimat a vizsgaszesszióban sem szakítottam meg: moziba jártam, sétáltam, ábrándoztam, olvastam, néha még a strandra is elmentem. A kollégák irigyelték nyugalmamat, de fogalmuk sem volt arról a kellemetlen belső reszketésről, amely a gyomromat a vizsga közeledtével egyre jobban összerázta. Az igazság az volt, hogy nagyon is izgultam, de ez az izgulás sem volt képes rendszeres munkára kényszeríteni. Néha irigyeltem Lászlóffy Alit, a költőt, aki a hangzatos jeleseket látványos elégségesekkel váltogatta, aszerint, hogy a tantárgy kedvére való volt-e vagy sem, s inkább visszaadta vizsgatételét, vagy „megmondta a véleményét” a vizsgáztató tanárnak, de meg nem alkudott…

Eszembe jutott Ali kövérkés alakja, kefehaja, apró, éles tekintetű, mongolos metszésű, kék szeme és képtelen logikája. Bár sohasem kerültünk közelebbi barátságba, valamilyen cinkosság mégis létezett közöttünk, mint egy titkos szekta tagjai között, akik még egymás előtt sem árulják el, hogy tudnak a másik beavatottságáról. Ilyen hallgatólagos cinkosság csak néhány évfolyamtársamhoz fűzött: ezekkel néztem össze a szemináriumok alatt, amikor Évi hibátlan zsolozsmázását hallgattuk, amikor Lilla a ceruzáját hegyezte, vagy amikor túlságosan „kilógott a lóláb” valamelyik irodalmi életrajzból vagy nyelvészeti elméletből. Ilyenkor tudtam, hogy a vakmerő Alinak már ágaskodik a vitázókedve, hogy az óvatos és ravasz Lajosnak egy ezredmilliméternyire elhúzódik a szája, hogy B. Pali cédulákat készít ellenvetéseinek listájából, hogy J. Pali álmatagon és szórakozottan bámul ki az ablakon és jambusokat ringat a fejében, s hogy A. Piroska az utolsó padban egy pillanatra abbahagyja a kötést és hajszál híján felvihog…

*

A régi temetőben ünnepélyes csend és nyugalom uralkodott, bár a nyárelő izgatottsága csak úgy zsibongott a hatalmas fák, a buján tenyésző növényzet között. Megkerestem szokott helyemet, nem messze Dsida Jenő sírboltjától, és leültem az alacsony padra, amelyet kellemes melegre hevített a nap. A zöldben izzó napfényben semmi sem emlékeztetett itt a halálra. Egy párbeszéd jutott az eszembe az irodalomból, amelyet a délelőtt mottójának éreztem, s amely így hangzott: „Mytyl: Hol vannak a halottak? – Tyltyl: Halottak nincsenek.”. Elbűvölten néztem a felremegő fű- és virágrengeteget, a növényzet jószagú zöldjét, amelyben szinte eltűntek a sírkövek, s a halottak odalent jóságosan, megbékélve simultak bele a létezés célszerű rendjébe. Előszedtem jegyzeteimet és olvasni kezdtem. Egy madár csattogott a fejem fölött. Hősiesen küszködtem egy darabig a világ megmagyarázásának és törvényszerűségeinek igen kevéssé érzékletes, rendkívül száraz megfogalmazásával, s aztán mélyet sóhajtva félretettem a jegyzeteket. „A világ anyagi egysége” ott élt, lélegzett, remegett és termékenyült közvetlen közelemben, s dialektikáját, diadalmas folytonosságát semmi sem zavarta: én magam pedig, nap felé fordított arccal, lehunyt szempilláim mögött felrémlő, elmosódó képekkel és fényekkel, homályos vágyakozásommal együtt ringatóztam az örökkévalóan létező változás hullámain…

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 17.

2013. október 25.

Szóljon hozzá!