Lendvay Éva: Pokoli árvíz hullámain (32.)

A második őszön B. megnősült. Ha jól emlékszem, sokáig nem beszéltünk, de aztán egyszer találkoztunk, és elmondta, azért vette el azt a lányt, mert orvosnő, aki ápolja, ha beteg lesz. Soha nem mertem alaposan megnézni a lányt, akivel koncerteken együtt jelent meg. Kati mesélt róla, de nem voltam kíváncsi, nem akartam se látni, se hallani róla. A város a végén olyan lett számomra beszennyezett, megcsúfolt utcáival, mint egy eleven seb. Egyszer aztán – már rég nem volt ott, a konzervatórium elvégzése után hazaköltözött szülővárosába –, úgy éreztem, hogy innen menni kell. Otthagytam mindent, állást, albérletet, hazaköltöztem anyámhoz.

Mint egy kivert kutya.

*
Sokkal később, mikor már minden, amit leírtunk együtt, nálam volt, de még nem aludt ki teljesen a fájdalmam, habár hiúságunkban és gőgünkben visszatértünk sokszor egymáshoz – ezt jegyeztem be az ő naplójegyzeteinek utolsó, szabadon maradt lapjaira, a legforróbb szerelmi vallomásait tartalmazó kis piros füzetbe:

„Hazudtál, hazudtál nekem – de elsősorban magadnak. Micsoda poklokat jártam én meg, amíg tisztán láthattam, hogy milyen egetverő póz volt minden, ami belőled származott.
Kicsi ember vagy. És felfújtad magad nagyra, de üres lettél. Színes szivárványkarikák villódznak buborék-testeden. Ma már hullafoltoknak látom őket. S ezek a foltok jelentették számomra a világ színeit. Az voltál számomra, ami egyszer jön el az életben.
De nincs mit köszönjek neked. Semmit sem kaptam tőled. Kicsi, fukar, önző ember voltál. Szégyellek.”

És jóval később – majdnem mindenen túl már – ugyanide, más színű tintával és józanul, elgondolkozva, ezt jegyeztem:

„Bocsánat. Ez így nem igaz. Valójában mindent neked köszönhetek. Költészetet, szerelmet. De nem adtad. Elvettem, mert erre volt szükségem. Te voltál az okozója, a kiváltója az egésznek.
Igazságtalanság lenne ezt elvitatni tőled. De a kincseket nem tőled kaptam, bennem voltak. Teérted, miattad, neked leástam magamban, az eleven húsomban, véremben, a tíz körmömmel, hogy még most is sajog. Felhoztam őket – persze neked nem kellettek. De itt vannak. Tehát: köszönöm.”

*
A melankolikus depresszió – amit magamban sokkal később „fekete szárnynak” neveztem el, s amelynek legyintése képes volt azonnal feloszlatni mindent a célszerűségtől és értelemtôl – abban az időszakban egyetlen ösztönt mozgósított bennem: a menekülését. S mint mindig, most is „haza” menekültem, azt vélvén, hogyha hátat fordítok mindennek, ami eddig történt, és elszakítok minden szálat, amely a történtekhez fűz, megszabadulok a kínok kínjától – a semmi vonzásától, az értelmetlenségtől.

Mi lehetett nagyobb megaláztatás és sikertelenség, mint hogy az ember szerelmese szinte az orra alatt nősül meg, vesz el egy másik nőt feleségül? Minek tovább dolgozni egy szerkesztőségben, ahol úgysem veszik komolyan az embert, s én magam sem hittem egy percig sem, hogy szerkesztő, újságíró lennék?

Otthagytam az egészet. Létay Lajos főszerkesztő legnagyobb megdöbbenésére egész egyszerűen bejelentettem, hogy hazautazom. A le- vagy felmondás gyakorlati, adminisztratív módozatai nem érdekeltek, és haza akartam menni a hegy alá, ahol védve éreztem magam. Intézzék, ahogy akarják. Most, ahogy visszagondolok erre a jelenetre, biztosra veszem, hogy bolondnak, komolytalannak tartottak: otthagyni egy ilyen állást, egy ilyen apával a hátam mögött? Valami okom csak kellett legyen, gondolhatták, valami hátvéd, valami, valaki… A legdöbbenetesebb az volt, hogy semmi sem volt. Egész egyszerűen visszamentem a mama szoknyája mellé, visszaköltöztem a régi bútoraim közé, és folytattam, ahol egyetemi hallgatóvá válásom előtt abbahagytam: a nagyleánykodást, huszonhat évesen, egy szobában anyámmal, aki dolgozni járt, vezette a háztartást, veszekedett a társbérlőkkel, s engem úgy kezelt, mint a hazatért gyereket. Én pedig behúzódtam az ágy sarkába, és – egy vastag könyvet alátétnek használva – nekifogtam egy hatszáz oldalas regény fordításának, amelyet a kiadónak én javasoltam, s amely soha sem nyerte meg senkinek a tetszését, senkit soha nem érdekelt, és megjelenése után a kritika pozdorjává zúzta. De hatszáz oldalt lefordítani – micsoda menekülés, micsoda elfoglaltság, micsoda ok arra, hogy fontosnak érezzem magam! Mindig a műfordításba menekültem, valahányszor írói vénám megbénulását, a keveset és nehezen írás nyomasztó súlyát érezni kezdtem. Az, hogy verseket írok, nem tűnt számomra komoly dolognak. Az, hogy klasszikus versformák megmódolása és fordítása olykor úgy sikerült, mintha tollba mondaná valaki – az sem volt kielégítő számomra. Valahányszor ilyesmi előfordult, véletlennek éreztem, és az volt a benyomásom, hogy soha többé nem fog megtörténni ismét.

Közben az emberek mindenféle komoly dolgokkal foglalkoztak: gyógyították a betegeket, gépeket gyártottak, értettek a cipőtalpaláshoz, gyümölcstermesztéshez, makramé-hímzéshez, gyerekeket szültek és neveltek fel, leszálltak a Holdra. Hogy lehet az, hogy én mindezekből semmihez sem értek, és az égvilágon semmi sem érdekel igazán mindebből?

De hát mi érdekelt? A szerelem. A szerelem, amelynek jelentkezései életem során mindig egy-egy fiaskóval voltak egyenlőek, ugyanakkor az élet más területein elérhető sikerek, beteljesedések megsemmisítő akadályának is bizonyultak. Egyetlen, első és utolsó férjhezmenésemnek története ugyanebbe a lehetetlenséggel határos fiaskósorozatba tartozik. Éppoly hebehurgyán, meggondolatlanul és felelőtlenül belementem, mint mindenbe életem folyamán. És ez, lehet, még ferdébbre irányította az utamat. Belementem és hagytam magam sodortatni az eseményekkel, vagy mások erősebb akaratának sodrásával, hogy aztán később hasztalan keressem, ki volt a hibás, hol vétettem el az életemet…

De ahhoz, hogy házasságom történetét elmesélhessem magamnak, egészen máshol kell kezdenem.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 29.

2013. november 20.

1 hozzászólás érkezett

  1. Marianna:

    Imádnivaló írás!

Szóljon hozzá!