Gergely Tamás: Megmar holt fiad

Jelen szöveg egy modern tánc lehetséges szinopszisa. Bár annak örvendenék, ha a szöveg elhangzana a táncelőadás közben, nyilván úgy, hogy a táncos teljes szabadságot kapna a megjelenítésben. A Megmar holt fiad egy, a Korunkban 1997-ben két részletben megjelent Jaj, Anyám, megmar holt fiad, szeretete méreg, teste iszap című mondráma alapján készült.

1. A Vérhárs

Különös íz imbolyog a nyelvem hátán.

/Viktor/

Elengedte Viktor a kezem. Azt mondta, már nem tartja meg, a hínár szorításában létezünk.
Azt mondta, a szennyes lé zavarja látásunk.
/Viktorhoz/ Ha viszont együtt menekülünk, miért engeded el a kezem, Viktor?
Agyam játszik velem – égeti múltam.
Krematórium?

/az Öböl/

Elzárták az utunk, számunkra a menekülés maradt.
Egy kertvendéglő teraszán ülve vártunk a megfelelő hajóra, amelyik kirepít bennünket innen.
Akit pincérnek néztünk, az őrünk volt. Ahogy visszafordultam, megláttam a Pincér pillantását. Megvágott.
Hol vágott meg: szívem fölött, lelkem alatt?
Patyolat ingemen vérem vörösét pillantottam meg. Véremből forrás fakadt.
Felálltam a székből, hogy kövessem a csermely útját: ameddig a szem ellátott, kifolyt vérem töltötte be a tájat. Előttem terjeszkedett a Vérhárs.
/Őreihez/ A Vérhársba fojtjátok a fiam?!

/Evezős verseny/

Evezőstúrára már másnap kihajtottak. A véremen eveztünk.
A véremen evezünk.
Sebtében ácsolt dobogón osztogatták az érmeket.
/Fiához/ Sose evezz, kicsi fiam, meggyőződésed ellen!
/Őreihez/ Megvágjátok, megmocskoljátok őt is?!

/Félelemhártya/

A félelem hártya formájában igazgat bennünket. Alakunk felveszi, izmunkra rátapad. Ily módon mozdít kezet, lábat. Fakaszt mosolyt. Nyitja szólásra szánk: “Igenis, igenis!”
Beleakadt egyszer az ujjam. Amikor mintha a kabátom akasztója volna, kilógott belőlem.
Megrántottam. S hát testemből kihúztam a saját félelmem!
Kiegyenesedtem, végre szabad ember.
De már nem féltem, nem is vigyáztam, ő meg lesben állt. A résnél termett, amelyiken korábban kihúztam.
Előbb a nyakam merevedett le.
Majd felsőtestem derékig.
Megbénult csípőm, földbe gyökerezett lábam. Végül a kínos mosolyra beállítódtam.

/A gyerek/

Mi lesz a gyerekekkel? Nincs hova rejtenem, hasam domborodik.
A gyerek a reményem, az új dimenzió, amelyik kiröpít bennünket abból, amiben vagyunk.
A remény ellen nincs fegyverük.
/Őreihez/ A remény ellen nincs fegyveretek!
/Fiához/ Kicsi fiam, cserben ne hagyj! Beléd kapaszkodunk.

/Rárontanak/

Kik ezek?
Nincs hova menekülnöm, túl sokat hátráltam.
/Őreihez/ Mi az a fényes a kezetekben?
Ne a gyereket! Ne vágjátok ki belőlem!
Gyilkosság! Gyilkosság!
*

2. Holt fia

/Halott fiához/

/Fiához/ Isten hozott, fiam Akit méhem megfogant, akit tehát Isten akart, ember viszont megölt.
Kiürül a táj, amit a félelem rendezett be magának.
/Őreihez/ Felégettétek. Napalm? Horogkereszt? Vörös csillag?
/Fiához/ Kihunyt fény emléke vagyok, fiam, hogyan köszöntselek?
Hiszen én vártalak. Kecses csónak volt a gondolat, mely a hűs Hárs vizén siklott feléd.

/Egy koporsót/

/Társaihoz/ Hol vagytok ti, útitársaim, akiknek ezt a gyereket szültem?
Magamra hagytatok.
Legalább a torra jöjjetek elő!
Szégyellitek, hogy holtan született?
/Fiához/ Látod, fiam, holtodban megtagadnak.
Megértem őket, fiam.
Neked szánt tejem összekeveredik a hamuval, amit ez a lassú égés, a tudomásulvétel ad. Zsíros tejem összekeveredve álmaink hamvával. Választ kaptam hát: jövőnket égette a képzeletem.

/Halott gyerek sír, kérdez/

/Fiához/ Mi az, fiam, sírsz? Halott gyerek is képes?
Dehogyis vagy te holt!
Hús-vér pulya sem vagy, iszaptest talán?
/Magának mondja/ Ez az undorító szűkölés!
Csak nem a saját visszhangom hallom…? Rikácsoló holt csecsemővé öregedtem?
/Fiához/ Kérdés volt ez? Kérdés, melyet szülő anyádhoz intéztél?
Szülő… Felmetszett hasú…
Merthogy kapával jöttek rám. Világra nyitott seb a méhem.
Nem minden kérdést bírok meg, úgy vigyázz!

/Iszapvirág/

/Fiának/ Hiszen a széltől is óvtalak, pillantásuk ellen bugyoláltam a tested. Még a Napot is előkerítettem: apád mosolyát.
Mi vagy te? Égő lelkiismeretem? /Szünet/
Háttal a fára feszítettek, fiam. Elővették kurta nyelű ásójukat. Azzal vágtak a hasamba. Úgy vettek ki téged.
Ne kérdezz!
Kérdéseddel nyílik az iszapvirág.
Ne rúgj! Míg a hasamban voltál, jeleztél eleget. Foglalkozz mással! Tubarózsával álmodj!

/Őrült ének/

Szédülök. Hol vagyok? Mi ez a nyugtalanító íz a nyelvemen? Halott gyereké. Mit akar ez a gyermek, kié? Micsoda öböl, miféle evezőcsapás?
/Énekel/ Holt, hol, nem is volt,
Tejem elfojt, meglakolt.
Kit ütöttem az evezővel? A tőrrel kit vágtam?

/Hamis az/

/Magának/ Szégyentelen vagy, Mária. Hitegeted a fiam, ámítod magad.
/Fiához/ Nem igaz, fiam, amit neked eddig mondtam.
Fogtam az asó nyelét, amelyet belém vágtak. Katona voltam. Elhittem a győzelmük.
Vártam a halálod, mert elfogadtam, hogy legyõztek.
Hagytam, hogy fojtsák meg bennem a reményt – ami voltál.
Bocsáss meg! Távedésemért te szenvedsz, jobban, mint én, jobban, mint apám és anyám. Itt rostokolnak különben hozzád közel, a vállukon állok.

/Fia megmarja/

/Fiához/ Ne harapd a mellem! Egy anya elnéző a gyerekével szemben, de fáj! Szopd ki inkább a tejet duzzadó mellemből, ne harapd!
Ha rágod, sikítok! Észrevesznek.
Nem marhatsz, ha holtan születtél.
Ne!!
Mit tettél, nyomorult? Belém haraptál?
/Mintegy magának/ Milyen öböl az, amelyikben anyja mellét leharapja a gyermek?

/Mária átka/

/Viktornak/ Megrogyant a szék lába, Viktor! Borul az öblünk.
/Pincér/ Változzék vérem lúggá,
Váljék öblömből sóskút!
Széles, hogy mind beleférjetek.
Állva tűrjétek,
hogy gyűlöletemmel megváglak,
Mint ti vágtátok meg pillantásotokkal a reményt.
El se aléljatok.
Ájultan ne meneküljetek.
Éles késsel vágok friss sebet rajtatok,
Hogy jobban szenvedjetek!

/”Megroggyan a szék”/

Titkom van: fiam szeretete méreg. /Szünet/
Győztünk! /Szünet/
Megszületett a fiam, kérem a koporsót! /Szünet/

Pezsgőhöz, Pincér, holt fiam mosolyát!

2013. december 8.

Szóljon hozzá!