Előhívott beszélgetések (14) – Koszta Gabriella

Nekem a fordítás is színjáték
Koszta Gabriella nem érzi úgy, hogy pályát váltott

Színésznőként indult az életnek, tele ambícióval, reménnyel. Nyugdíjazásáig szolgálta Tháliát, sok-sok szerepet eljátszott, majd utána újabb, elégtétellel járó alkotó tevékenységet keresett magának. És talált. Az iránt érdeklődtünk 2011-ben beszélgető partnerünknél, hogy milyen kulturális tapasztalattal lett gazdagabb a színház által és az mennyiben határozta meg immár színpadmentes életét? (Cseke Gábor)

– Erdőszentgyörgyön nevelkedtem, művészek egyáltalán nem voltak a családunkban, viszont kitűnő tanáraim voltak. Mindenki eléggé meglepődött, amikor felvettek a színire. Én magam is. Bár óvodáskoromtól a gimnáziumig gyakran mondtam verset, szerettem az irodalmat, színjátszottam, mégse hittem, hogy sikerül a felvételim, mint ahogy nem hiszi az ember, hogy dédelgetett álma valóra válik. Ám a kamaszkori identitáskeresés alatt a színházzal való találkozásom annyira meghatározó és revelatív volt, hogy egy életre mindent eldöntött. Hét évig Temesváron játszottam, majd áttelepültem Magyarországra és itt játszottam különböző színházaknál. A Pécsi Nemzeti Színháztól mentem nyugdíjba. Pályámon sikerek és kudarcok váltották egymást, ám nem befolyásolják a látásmódomat, hogy a világhoz, az emberekhez, a helyzetekhez alapjában véve színészként viszonyulok.

Mi késztette pályaváltásra, méghozzá a műfordítás irányába, és melyek voltak a legelső lépések?

– Érdekes, én egyáltalán nem úgy érzem, hogy pályát váltottam. Az gondolom, természetes, hogy hatvan fölött nem játszom azokat a szerepeket, amelyeket huszonévesen játszottam. Ha felkérnek koromhoz illő szerepre és jó a rendező, szívesen elszegődöm. Csakhogy a színésznek a teste a munkaeszköze, az meg folyton öregszik, kopik. De a két tevékenység egyáltalán nem áll olyan távol egymástól! Gyerekkoromtól szenvedélyes olvasó vagyok, színházi korszakomban ban is bújtam a könyvet. Ha nem játszottam, olvastam. Vásárhelyen is, Temesváron is. Romániában a hetvenes években ez volt a legolcsóbb és legértelmesebb szórakozás. Később Magyarországon a barátaim néha megkértek, fordítsak le szövegeket románból, kellett nekik a nyersfordítás. Kíváncsi voltam, vajon tudok-e még románul. Kötélnek álltam. Azt mondták, egész jó, fordítsak még. Kezdetben azért még húzódoztam, mert jól tudtam, hogy én nem úgy fordítok, mint az igazi filoszok, hanem inkább színészként. Mindig szerettem az olvasó-értelmező próbákat, azokon megízlelni, értelmezni egy idegen szöveget, az íróét, és magamon átáramoltatva közvetíteni. Így hát nekem a fordítás is színjáték, ezért nem érzem, hogy más irányt vett az életem.

Milyen elégtétellel járt az újfajta nyilvánosság és hogyan bukkant rá azokra az írókra, akiknek a műveit tolmácsolta?

– Azt hiszem, a fordítás olyan, mint a házi kamarazenélés, egyszerűen jól esik csinálni. Persze örülök, ha a hozzáértők megdicsérnek, de manapság a kultúrának általában nincs nagy nyilvánossága, az olvasók – már ha vannak – sokszor még a szerző nevét sem jegyzik meg, nemhogy a fordítóét. Ha kell, megkeresik az interneten, aztán elfelejtik. Nincs hiányérzetem, nem jelent elégtételt, inkább szórakoztat a fordítás. Talán az alkati kíváncsiságomhoz van köze. Mivel húsz éve a Jelenkor Kiadó szervesen hozzátartozik az életemhez, a tájékozódás nem kerül nagy erőfeszítésembe. Sok kiadóval állunk kapcsolatban, könyvvásárokra járunk, havonta megkapom a katalógusokat az új kiadványokról. Sok a könyv. A román kiadóktól is küldenek könyveket. Úgyhogy képben vagyok. De minden fordításomnak más-más a története. Van, amikor egy kiadó kér fel, van, amikor a szerző, máskor meg én találok rá a műre és érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy lefordítsam. Így történt például Florina Ilis A gyermekek háborúja (Cruciada copiilor) című regényével. Előre tudtam, akkor is lefordítom, ha nincs rá megbízásom. Aztán úgy alakult, hogy mégis megjelent és kitűnő kritikát kapott. Gabriela Adameşteanu Az elveszett délelőtt című regényét nem akartam lefordítani, nem mertem hozzányúlni. Nyomasztott, hogy Csiki Laci halála miatt bízott meg vele az Európa Kiadó. Pontosabban rábeszéltek. Utólag hálás vagyok érte. Olvastam, hogy a Bulandra Színházban Cătălina Buzoianu kitűnő előadást rendezett belőle, ez nagyon inspirált. Tényleg olyan élmény volt, mintha egy remek darabban én játszanám valamennyi fő- és mellékszerepet… Norman Manea A huligán visszatér című regényénél a kíváncsiság hajtott; addig keveset tudtam a dnyeszterentúli zsidó deportálásokról. Érdekelt. Sok mindennek utána kellett néznem… Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! című regénye végig szórakoztatott. Cărtărescu szövevényes prózája, költői látásmódja viszont nagy kihívás volt, de izgatott, hogy a sok mellérendelt mondat és a fordított szórend leképezhető-e úgy, hogy a szöveg se az értelmét, se a természetes ritmusát ne veszítse el. Az ilyesmivel jól el lehet bíbelődni.

Mi az, amivel szellemi látóköre, alkotói gyakorlata a fordítások során, egy másik nyelv világában való elmélyedéssel gazdagodott?

– Azt hiszem, amióta fordítok, magyarul is figyelmesebben, elmélyültebben olvasok, fogalmazok. Ha az ember fordít, nem lehet átsiklani a dolgok fölött, magamévá kell tennem a szöveget, pontosan meg kell értenem. Nem tudom, hogy a szellemi látóköröm bővült-e, de igen érdekes tapasztalatra tettem szert: rájöttem, hogy nem csak a szöveget kell fordítani, hanem a közeget, a másik kultúrát, a gondolkodásmódot is. Ha nem így lenne, elég volna egy jó szótár és egy nyelvtankönyv.

Műfordítói feladatai mellett kiadói tevékenységet vállalt a Jelenkornál. Beszéljen erről is.

– A 80-90-es évek fordulóján alakult meg a Jelenkor Kiadó a Jelenkor folyóirat mellett, amely ma is a kortárs magyar irodalom jelentős műhelye. Csordás Gábor, a férjem a folyóirat főszerkesztője volt, amikor a kiadót megalapította. Később az egyre bővülő címlista miatt a kiadó kivált a folyóiratból és azóta önállóan működik. Sem a folyóirat, sem a kiadó nem egyszerűen munkahely vagy irodalmi fórum, hanem szellemi közeg és életforma. Irodalmi kérdésekben nincs kompetenciám, de húsz éve jelen vagyok egy kiadói, szerkesztői tevékenységi körben. Szerények az anyagi lehetőségeink, marketingre egyszerűen nincs miből költeni. A színészi alapismereteimre építettük a marketinget, de nem állítom, hogy kirobbanó sikerrel, mert bár büszke vagyok a könyveinkre, a szerzőinkre, a rábeszélőkészségem mégsem elég a reklámhoz.

Férjével együtt huzamosabb időn át szerkesztették a Balkán Balkon antológiát az ÉS-ben. Mi fán termett ez a kezdeményezés és milyen hozammal?

–2010-ben Pécs Európa Kulturális Fővárosa volt. A környező országok irodalmára is figyelünk, régebben volt például egy Kiseurópa sorozatunk. Tehát a kortárs magyar irodalom mellett személyes, baráti kapcsolatokat ápolunk Európa szerte. A magyarok a dalmát tengerparton nyaralnak, Szlovéniában síelnek, kirándulnak, a Vajdaságban kitűnő magyar írók élnek, akik a szerb kultúrában is otthonosak, és természetes, ha ezen országok irodalmáról és kultúrájáról is van fogalmunk. Szeretnénk Pécset a régió kulturális fővárosának érezni. Erdélyiként azt tapasztalom, hogy a magyar és a román kultúra között nincs igazán átjárás, főleg ahhoz képest, hogy milyen sokan vannak, akik mindkét nyelvet ismerik. Sőt, szerintem a gazdasági, a sport, az üzleti kapcsolat sokkal gyakoribb és könnyebben létrejön a két nép között, mint a kulturális. Mivel kölcsönösen nem ismerjük egymás kultúráját, az egymásról kialakult képünk is torz vagy hiányos. A szupermarketek mindenhol egyformák, a kultúra mindenhol egyedi, országonként nagyon különböző, színes és érdekes. Ha a szomszédaink kultúráját megismerjük, az a saját önismeretünket is árnyalja, gondolom. Talán ezért volt nagyon jó visszhangja az ÉS mellékletnek. Jó volna folytatni. Különben számos találkozó, irodalmi rendezvény zajlott tavaly az európai kulturális fővárosban. Florina Ilist például úgy ismertem meg, hogy ösztöndíjjal egy hónapot Pécsett töltött, huszonegy különböző országból jött írótársához hasonlóan. Nagyon jó baráti beszélgetések alakultak ki velük, de egy várost valójában a polgárai mindennapi kultúrája és igényessége avat kulturális fővárossá, ami általában nem egy évre szól.

kosztag

Koszta Gabriella (sz. 1948, Erdőszentgyörgy)
Iskoláit szülőhelyén végezte 1966-ban, s sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára, ahol 1970-ben diplomázott. Játszott a Temesvári Állami Magyar Színházban (1970-77), a szolnoki Szigligeti Színházban (1978-79) , a Pécsi Nemzeti színházban (1979-84), a Veszprémi Petőfi Színházban (1984-87), majd ismét Pécsett (1987-97). 1993-ban a Jelenkor Kiadó munkatársa lett. Kezdetben színházi használatra színdarabokat és színházi tanulmányokat fordított (pl. Mircea Iorgulescu I.L. Caragiale tanulmányát), majd kérésre kortárs költők műveinek nyersfordításait. Kiadói felkérésre 2007 óta rendszeresen fordít a román irodalomból. * Megjelent műfordítások: Mircea Cărtărescu: Miért szeretjük a nőket? (Jelenkor Kiadó 2007), Dan Lugu: Egy komcsi nyanya vagyok! (Jelenkor Kiadó 2008), Norman Manea: A huligán visszatér (Alexandra Kiadó 2009), Florina Ilis: Gyerekek háborúja (Jelenkor Kiadó 2009), Gabriela Adameşteanu: Az elveszett délelőtt (Európa 2010).

Forrás: ÚMSZ, Színkép melléklet, 2011.  március 25-27.

2014. január 8.

1 hozzászólás érkezett

  1. Székely Ferenc:

    Nagyszerű beszélgetés – nem hittem volna, hogy a művésznő ilyen írói vénával rendelkezik. Arról sem volt tudomásom, hogy a jelenkor nagy román íróját, Cártarescut ő fordította magyarra, már jó 10 éve…

Szóljon hozzá!