Máriás József „Életműved az igazság tüköre”

„Ez a könyv útjelző és pihenő is lehet, valóságos olvasók (barátok, tisztelők, élettanúk) személyes és csoportteremtő tanúságtétele.”
(Egyed Emese)

Kölcsönszavakkal indítom a Bálint Tibor születése 80. és halála 10. évfordulójára megjelent kötet* méltatását: hisz a cím a tőle búcsúzó Szakolczay Lajos, a mottó pedig a kötetet szerkesztő Egyed Emese tollából származik. Mindkettő arra biztat, hogy belenézzünk a Bálint Tibor egyéniségében és műveiben megtestesülő virtuális tükörbe; e kötetet valóban útjelzőként és érdeklődésünket fokozó pihenőként lapozzuk azon az úton, amely az életmű legbensőbb tárnáiba vezet és igazít el bennünket.

Az út, amelyen haladni kívánunk, nem ismeretlen számunkra. Saját művein túl Bertha Zoltán kiváló Bálint Tibor-monográfiája (1990) s a mostanihoz hasonló szándékkal kiadott előző kötet – Vallomás repedt tükör előtt (Polis Könyvkiadó, 2007) – ismeretében azt hihetnők, hogy már teljes a kép. A Bálint Tibor életműve iránt érdeklődő olvasó örömmel tapasztalhatja, hogy ez újabb könyv „emlékezések, levelek, szövegértelmezések révén árnyalja tovább a róla és műveiről alkotott képet”.

E kötet írásai tanúsítják, hogy a portré, melyet róla rajzol a múló idő, nem fakul, nem halványodik, hanem újabb s újabb vonásokkal, színekkel válik teljesebbé. Összetéveszthetetlen karakterjegyeit villantja fel Kányádi Sándor verse és Lászlóffy Csaba költeményei, Balázs Imre Józsefnek a Bálint Tibor-szövegek ihlette „fogalmazása”, valamint Láng Orsolya „visszaemlékezése”.

A megfejtés kísérletei című szövegtest olvasásakor az író és az írótársak vallomásai révén kerülhetünk Bálint Tibor szellemi áramkörébe. A kötet saját alkotásokat ugyan nem tartalmaz, de a Muzsnai Magda által készített interjúk révén mégis megszólal, miáltal segít bennünket az életmű, illetve annak egyes darabjai értelmezésében. Például első kötete – Csendes utca – címének születésében: „A Csendes utca szimbolikus utalás, az olvasók is úgy értelmezték annak idején, és bizonyára kiérezték belőle azt a törekvésemet, hogy a látszólagos zajtalanság, fizikai csönd mögött megmutassam a lélek ezernyi vibrálását, küzdését önmagával és a külső anyaggal.” Ugyanígy világítja meg a Bábel toronyháza létrejöttének genezisét: „…amikor a királyi házaspárt kivégezték, akkor nekem már elégséges anyagom volt, több kötetnyi, több füzetnyi jegyzetem, tehát nem volt olyan közel hozzám az egész, hogy ne lett volna hozzá távlatom. Tehát egyszerre közel volt, és egyszerre messzi is.” Az életmű egészére érvényes, életművét megvilágosító kijelentések: „az én ihlető területem mindig a külváros volt”; „egy magasabb igazság hitelesíti a szavaimat, a művészi igazság”; „a novella a szívem szerinti műfaj”; „az író dolga az, hogy ábrázoljon”. Keszi-Harmath Vera a szülőföld emlékeiről faggatja az írót, néhány mozaikkockája a kolozsvári Írisz telepet idézi elénk: „csak egy percre kellett elmerengenem, és a hajdani külváros máris megelevenedett, élni kezdett, és emlékezőn visszamosolygott rám. Mert nem csak mi élünk és gyökerezünk a szülőföldben, de ő is bennünk él, és gazdagodik minden percben velünk együtt”. Bogdán László 1988-ban készített interjút vele A Hét című hetilap számára. „Kérdésemre, hogy mit tart az irodalom legfontosabb feladatának, többek között azt válaszolta, hogy »…elsősorban őrizze meg autonómiáját. Az átlagemberben iszonyú zűrzavar uralkodik manapság. Úgy érzi, hogy elvesztette kapcsolatát a teljes élettel, hogy képzetei szabadon, elmetszve lebegnek az űrben. Kell hát valaki, hogy összekösse ezeket a szálakat. Ez a valaki az író. (…) Nincs eszményibb annál, ha az ember akkor fog tollat, amikor márt nem tud nem írni, amikor az író csak eszköz, hangszer, és az élet általa akar megmutatkozni…«”

A pálya- és kortársak írásai egy-egy alkotás megközelítéséhez, megértéséhez segítenek hozzá. Kántor Lajos a Zokogó majom révén vall az író nagykorúságáról, a regény művészi értékeiről. Bodor Pál egy másik mű – Zarándoklás a panaszfalhoz – méltatásakor Bálint Tibor nyelvi, stiláris értékeire hívja fel a figyelmet: „Literatúrája nem divatcikk. Okos és feszülten figyelő olvasót kíván. Humora nem csiklandoz – sajog. Történetei nem ujjongtató, tapsoltató mérkőzések. Stílusa barackmagkeserű: édesség annyi van benne, mint a kukorica füstjében. Minden mondata fölfedezés és szabadalom – magakelletés nélkül.” Bertha Zoltán – az íróról szóló monográfia szerzője – egyik írása az 1990-es debreceni Irodalmi Napokon jelen levő író szavaira emlékszik: „Lehetett volna nyomdába küldeni, amiket életről, irodalomról, nemzetről-társadalomról, politikáról, emberi természetről, személyes és közösségi elhivatottságról, magamagáról, alkotói szokásairól és meggyőződéseiről a vacsoraasztalnál előadott, annyira szabatos, élvezetes, gyönyörű vallomásokkal teli eszmefuttatások voltak azok, olyan szóbeli kisesszék – valójában irodalmi gyöngyszemek -, amilyenekből több kötetet ki is adott ő.” Fodor Sándor a Napsugár szerkesztőségében összesereglett csapat – Kányádi Sándor, Bajor Andor, Lászlóffy Aladár s jómaga – együtt töltött éveinek emlékeit idézve utal Bálint Tibor személyiségének jellemző vonásaira: „Tibornak leginkább megértő emberségét szerettem. És becsültem hűségét, amelytől se pénznek, se karrierlehetőségnek nem sikerült Őt eltántorítania. Hűségét a hithez, amelyet Édesanyja csepegtetett a lelkébe, és amelyet megerősített alma matere, a Kolozsvári Református Kollégium. Hűségét a néphez, amelyből vétetett, szülőföldjéhez, szülővárosához, amelyről oly gyönyörű vallomásában, az Egyszer én is harangoztam című karcolatában ír.” Barcsay Andrea tanulmánya a Bábel toronyháza című regény elemzésével Bálint Tibor „életművének zsoltáros-biblikus hangnemeire hívja fel a figyelmet. Csávossy György az író szépprózája és emberi vonásai fölemlítésével ír humánummal és zenei motívumokkal átszőtt lírai kicsengésű sorokat: „Az ábrázolt valós világból úgy szivárog az érzelem, mint virágból az alkonyati illat. (…) Életbölcsessége ott fénylik a sorokban, mint kagylóban a gyöngy. (…) A történetek gordonka alaphangjának hasonlósága mellett, az elbeszélt események végtelenül változatosak.” Arculatának megidézése legjellemzőbb vonásait idézik elénk: „Milyen volt ő? Kedves, de sohasem hízelgő, hamiskásan mosolygó szemmel, félredőnnyire zárt pillái alól megértően vett részt a társalgásban egy-egy gunyoros megjegyzéssel, féltőn ügyelve arra, hogy azzal senki se bántson meg. Harsányan tudott kacagni, mint egy szólózó szaxofon. (…) Mit szeretett és mit utált Bálint Tibor? Szerette szülőföldjét, nemzetét, embertársait, barátait, munkáját, a bebarangolt tájak festőiségét, kertjét, a virágok színeinek és illatának tobzódását, az állatok ragaszkodását és őszinteségét, szerette a kitűnő ételeket, melyek elkészítésében remekelt, az aranygyűrűs borok íz-szimfóniáját. Szerette a bort, mert abból derűlátást és ihletet merített, olykor feledést is, és kiengesztelte a rejtett csapdákkal teli világgal. Utálta viszont a melldöngetést, a sunyiságot és álnokságot, a kaméleon jellemet, az érdekhajhászást, a mások elárulását. Csak az igaz ember lehet nagy író, vélte, bár tudta, hogy ennek az ellenkezője is előfordul.” Demény Péter tovább gazdagítja a róla ismert képet: „Bálint Tibor művészetének egyik meghatározó vonása az empátia és az ezzel összefüggő alázat.” A Zokogó majom alakjairól írja: „…az álmok világában élnek, mert másutt nem élhetnek, illetve, ahol élnek, ott nem élhetnek emberül. Márpedig ők emberül szerettek volna élni, s talán azért tűnik ez a könyv és ez az előadás olyan jelentősnek, mert a szereplők végig tudják, hogy bár lehajtott fejjel kell járniuk, tulajdonképpen felfelé kellene nézniük. Fel, fel, mindig csak fel, az ég, az Isten, a csillagok felé.” E gondolatokkal rokon jegyekre utalnak Jakab Gábor szavai: „…EMBER volt. Élete utolsó pillanatáig úgy osztozott és vett részt a legmélyebb empátiával egészen egyszerű, siralmasan szegény külvárosi emberek és persze az immár évtizedek óta eléggé megnyomorított romániai magyar közösség sorsában, hogy soha nem fordult meg az agyában a gondolat, hogy a jobb élet reményében elmenjen külhonba, »se Párizsba, se Londonba, se Rómába«, hanem felelős írástudóként és vigyázó prófétaként egyfolytában »harangozott« az itthon maradt lelkek tornyaiban.” Antall István, a Magyar Rádió szerkesztője Bálint Tibor alkotói habitusát, sajátos jegyeit elemzi. „Az élet az ő esetében teljesen azonos a művészettel, mert sajátos, személyes szemléletmódja, a sorsokhoz, az eseményekhez, a közösséghez, a történelemhez való – mindenki másétól különböző – közelítése lényegítette át, tette hitelesen artisztikussá a köznapi jelenségeket.” Az író arcvonásait gazdagítják a volt kolozsvári diáktárs, Kovács András filmrendező és az erdélyi származású, Hawaii-on élő emeritus professzor, Makkai Ádám sorai.

1848_Mas terben jav

Bálint Tibor életművében igen jelentős hely illeti meg a Zokogó majom világát színpadra álmodó Sánta angyalok utcája című alkotást. Az ehhez fűződő reflexiókat a Sánta angyalok fényessége (1972) című fejezet öleli fel. Ki szólhatna erről a legihletettebben, mint a dráma megírását szorgalmazó, azt rendezőként sikerre vivő Szabó József (Ódzsa), kihez a munkakapcsolatokon jóval túlmutató baráti szálak fűzték. Milyen szépen vallanak erről az alábbi sorok! „Egy este, féléber álmában úgy érezte, esőcseppek hullnak infúzióhoz láncolt karjára. És mintha valaki zokogna ágya mellett. Lassan ébredezett. Bálint Tibor könnyezett fölötte, elcsukló hangon ismételgetve: – Ne halj meg, Anton Pavlovics, ne halj meg, ne halj meg! – Eszem ágában sincs meghalni, Lev Nyikolajevics – szólalt meg szellemhangon az üdvözült. – Nincs arra idő! Nagy munka vár ránk. Be kell mutatnunk a Zokogó majmot a színpadon. Reszkess, barátom! Vagy pokolra jutunk, vagy a mennybe szállunk mindketten.” Van-e még irodalmunkban drámának hasonló fogamzása? Tudjuk: a Sánta angyalok utcájá-nak kolozsvári bemutatója óriási színházi siker lett, egyöntetű elismerést aratott, „…ez nem volt előadás. Sokkal, de sokkal több volt annál. Ez már nem színház, ez már nem játék. Maga az Élet, a maga kegyetlenül szép valóságában. A mindnyájunk élete. (…) három óra alatt és utána újra hisszük, hogy vannak álmok, amelyek álmok maradnak, hogy mindenkinek egyformán kék az ég, és csak igazat szabad szólni, és szeretni, nagyon kell szeretni az Embert.” (Weiss István) „Igazi színjátékot láttunk! (…) A mű új volt és megrázó a regény-olvasmányélmény után is, az eleven, a bonyolult, az egyszerű, a fájdalmas, a gyönyörű szép életet hozta a színpadra.” (Bölöni Sándor) „A regényben felsorakozók szenvedéstörténete bizonyos mértékig időfölötti. (…) A színpadi mű időhöz kötöttsége viszont sokkal mélyebb: a kerettörténettel az egész darab ideje lényegében az 1953-as évre tevődik: itt robban a konfliktus, amely köré az egész darab szerveződik, s innen nyílik kitekintés a megidézett események révén az időben visszafelé, de előre is.” (Dávid Gyula) „Dürrenmatt Öreg hölgy látogatásában én csak nevetni tudok, de Bálint hőseinek sorsával együttérzek (…) úgy tud modern lenni, és úgy tud az én mai modern életemnek a legmélyebb lelki bugyrába beletúrni és felszínre hozni mindent, ami ott reménykeltő, hogy együtt tudunk érezni, szemben a mai modern, groteszk, abszurd irodalommal, amelyik csak lefegyverez, reményvesztetté tesz, és a létnek a teljes értelmetlenségét hirdeti. (…) Bálint Tibor iskolát teremtő stílusművész volt. Úgy tudott erről a világról híradást megfogalmazni, és megteremteni a maga külön világát, hogy nem lett a divatos stílusok epigonjává.” (Kötő József válasza Csog Szidónia kérdéseire) „Vásárhelyi szereplésein részt vettem. Talán a legünnepeltebb, legboldogabb 1973 novemberében volt, amikor a Kolozsvári Színház itt vendégszerepelt a Sánta angyalok utcája című darabjával, és tomboló sikere volt. ” (Kisgyörgy Zoltánné Barla Júlia)

Az Élet, történet című fejezet emlékmorzsái – Kun Árpád, Szilágyi András, Kolozsvári József, László Ferenc, Csőgör Enikő, Ifj. Szabó T. Attila, Fodor Sándor, Gion Nándor, Varga Vilmos, Bölöni Domokos sorai, valamint Péter H. Mária, Pomogáts Béla, Ilia Mihály, Paul Drumaruné Marceala és Paul Drumaru, Kardos György, Szakolczay Lajos, Panek Zoltán, Mohi Sándor levele – az író élettörténetének, írásművészetének, széles körű érdeklődésének egy-egy szegmentumát villantják fel, árnyalva a róla alkotott képünket.

A fentebbiek az élő íróról szólnak a tudomány, a barátság elismerést, megbecsülést, tiszteletet sugárzó hangján. A Búcsúzó szavak kötet-fragmentumban közölt írások az oly korán eltávozott alkotót, a befejezett életművet méltatják, megannyi fogódzót nyújtva, támpontot adva az író és az életmű jobb megismeréséhez. Bár a kötet egy előbbi fejezetében kapott helyet, itt kell említenünk Bertha Zoltán mély tárgyi ismeretről és lelki azonosulásról tanúskodó, a Tiszatáj 2002. évi 4. számában megjelent írását – Bálint Tibor (1932-2002) -, melyben az írót a „korszakváltó” alkotók sorában említi, akik „a sematizmus hosszúra nyúlt évtizedei után” új színt, új szakaszt nyitottak a romániai magyar irodalomban. A lezárult életmű a pályatársakat, kritikusokat is végső összegzésre ösztönzik. „Eredendően, teljességgel Kolozsvár írója volt; tollat forgató társai közül ezekben az elmúlt időkben talán senki nem látott bele oly érzékletesen a hajdani kincses város múltjába, jelenébe, lelkiségébe, mint ő, aki felfedezte a megszenvedett életeket s mélységet, távlatot tudott adni a szavaknak.” (Nagy Pál) „…az általad ábrázolt külvárosnak mennyei fénye van. Az igaztalanokat vallató – ítélőszék elé állító – fénye. S ezt a sugárzást girbe-gurba utcáid pora éppúgy tudta, mint az erdélyiséget vallásként, már-már szentségként viselő alakjaid. S ebből a szempontból nincs is különbség gyermekeknek írott és felnőttek számára készült műveid között. Mindenik lázban fogant álomhajó. Amelyeknek a tengerük Erdély, ám az óceánjuk – az egyetemesség.” (Szakolczay Lajos) „Sziporkázott, dőlt belőle a humor. Alapelve szerint rosszat nemigen mondott senkiről. Viszont ha valakit nagyon meg akart dicsérni, mutatóujját intő szándékkal felemelte, és roppant komolyan közölte: – Az egy gyémántfejű ember!” (Tibori Szabó Zoltán) „Ő mindig az életről írt, az élet izgatta. Helyzeteket, helyszíneket, figurákat megjelenítő mondatai élnek. Színük, illatuk, ízük van. De ez a szín sötét árnyalatú, de ez az illat az európai periféria szegényszaga, de ez az íz legfeljebb keserédes.” (Mező Ferenc) „Ez az életmű (közel huszonöt kötet) minden pillanatában és minden műfajában a való világról, a való abszurditásáról, irracionalitásáról, az abszurditás, irracionalitás szüntelen, már-már természetes jelenvalóságáról: életünkről beszél, ahogy az megtörténhetett az elmúlt hatvan-hetven évben.” (Varga Lajos Márton) „Született szegény voltál, azoknak a mesélő milliárdosoknak a fajtájából, akik csakis kifutófiúkként kezdhették az öröklött mesebeli játékszabályok szerint. Persze született gazdag voltál: a tehetség milliárdosa, mert onnan, ahol álltái, feltűntél, elindultál a végtelen felé, jobban ráláttál a napos oldalakra, el tudtad mesélni: mi a helyzet fény és árnyék eloszlása, elosztása dolgában. A tehetség kis, tömzsi milliárdosa voltál, aki öniróniával megáldva, magadat középtermetűnek vallva közelítettél a társadalmilag kisemberek s a lelki lüiputiak sokadalmához.” (Lászlóffy Aladár) „…annak, hogy mégsem tűntek el egészen Kolozsvárról a hajdani vendéglők és műhelyek, mesterek és inasok, hogy a festők és költők, csodát teremtő álmodozók és elhivatott iszákosok megteremtek a huszadik század végének, huszonegyedik század elejének metropoliszában is, épp Bálint Tibor halk és figyelemre méltó jelenléte volt a biztosítéka.” (Szepesi Attila)

A Mellékletek fejezetben az író kultuszát felvállaló és hűségesen ápoló Bálint Tibor Baráti Társaság – önálló vagy társintézményekkel közös – tevékenységébe nyerhetünk betekintést. Köllő Katalin, Ferencz Zsolt írásai, az azokat kiegészítő hírek, mind-mind arról tanúskodnak, hogy az író emlékezete máig ható kisugárzással bír. A jobb megismeréshez kínál lehetőséget a Magyar Rádió szalagtárát, a Kolozsvári Rádió Aranyszalagtárát, a Bálint Tibor és/vagy műveinek televíziós műsorairól, a kötet szerzőiről, írásairól szóló gazdag adattár. A kötetzáró művészi alkotások reprodukciói a Kolozsvár Társaság és a Bálint Tibor Baráti Társaság által 2012-ben szervezett, Bálint Tibor világa, képzőművész szemmel című versenyre beérkezett legsikeresebb alkotásaiból tizenhárom alkotás – Sipos László, Lovász Noémi, Forró Ágnes, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Felházi Lenke Zsuzsanna, Székely Géza, Soó Zöld Margit, Horváth Gyöngyvér és Kádár Tibor munkái -, amelyek az író szépirodalmi művei megközelítésének, a társművészetek általi értelmezésének sajátos útját, jobb megismerését szolgálják.

A Déry-, Krúdy-, József Attila- és Márai Sándor-díjas alkotó a Nekem már fáj az utazás című novellájában olvashatjuk váteszi szavait: „Lehet, hogy nem leszel divatos, mert a hegyek és a folyók sem jönnek divatba, sem a kenyér, sem az ivóvíz, de ha ideig-óráig megfeledkeznek is rólad, ne félj attól, hogy nem élsz…” Ez a kötet, a művei iránti élénk érdeklődés jelzi, hogy valóban nem kellett félnie. Nem kell félnie, hisz továbbra is ott áll mellette irodalmi hagyatékának hűséges gondozója, őrzője, vigyázója, e kötet szerkesztő munkatársa: Bálint Júlia. Egyed Emesének, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnökének szavaival egyetértőleg mi is kimondhatjuk: „…hisszük, hogy a sokféleségben kalandozva eltűnődhet és olvasáshoz-újraolvasásához kap kedvet, aki Bálint Tibornak személyes ismerőse volt, s az is, aki lesz, vagy aki csak közvetetten…”

*Más térben. Bálint Tibor (1932-2002). Szerkesztette: Egyed Emese. Kolozsvár, 2012, Komp-Press – Bálint Tibor Baráti Társaság.

Forrás: Székelyföld, 2014/2. szám

2014. február 21.

Szóljon hozzá!