Dr. Bertha Zoltán: Hadnagy József költészetéről

2014. április 25-én mutatták be Hadnagy József Kő és tükör között című új verseskötetét Debrecenben. A versekből, a költő mellett, Fodor Anna olvasott fel. A könyvet dr. Bertha Zoltán kritikus, irodalomtörténész méltatta. Alább olvasható szövegének szerkesztett változata.

Hadnagy József otthonra talált itt Debrecenben, de ez az otthonosság kettős, hiszen lelki hazája egyrészt a szűkebb pátria, Erdély, a szellemi hazája pedig az egész magyarság, az egész Kárpát-medencei és benne ez az alföldi magyarság is, a debreceni magyarok és irodalombarátok közössége is.

Dalszerű tisztasággal szól ezekről az élményekről, ezekről a fájdalmasan gyönyörű emlékekről már előző köteteiben is. Hat kötete jelent meg. Önmagát és sorstársait menekültnek titulált lázadókként aposztrofálja, és azóta a Debrecenben élő költő nem csak erdélyi és magyarországi folyóiratokban, hanem pld. a svédországi magyar kiadványokban is megjelenteti műveit. Könyvei először Erdélyben jelentek meg, majd a legutóbbi kettő Budapesten; a Labirintus című a Madár János vezette Rím, a legeslegutóbbi, a Kő és tükör között, a Kaiser László vezette Hungarovox kiadónál.

Hadnagy József költészetét a sokszínűség jellemzi. Olyanfajta sokszínűség, amelyben az epigrammaszerű tömörség, a filozofikus sűrítettség könnyedén össze tud kapcsolódni és könnyedén ki tud egészülni a vallomásos áradással, a képi és sugallatos, sorsszimbolikus lendületes leírásokkal, vagyis hosszú verseket, poémákat, rövid, enigmatikus, bölcseleti, gnomikus verseket is tálalhatunk ezeknek a könyveknek a lapjain, a legutóbbiban is tehát, a Kő és tükör közöttben is, és ezek olyan erőteljes hatásúak, hogy mind azok a rövidre, tömörre szabott képek, mind pedig azok az elementáris, emlékidéző konfessziók, amelyek a szülőföldre vonatkoznak, vagy a közösségre, a szűkebb, tágabb közösségre, vagy az istenes versek körében, a zsoltáros versek körében, vagy az Istenhez fűződő viszonyra, vagy a társadalomkritikai területet barangolják be, vagy pedig a természet ősi törvényeit, az évszakok változásait figyelik – ezek mind-mind külön-külön és különféle poétikai, művészi eszköztárat mozgósítva vallanak a költő hitvallásáról, gondolkodásmódjáról, és mindig élvezetesen és olvasmányosan, soha nem ismételve önmagát, mindig felkeltve az érdeklődést ezekkel a szellemes és élénken ható éles képi és gondolati villanásokkal. Ebben rokona ő egészen, akár a – mondhatjuk – 16., 17., 18. századi régi reneszánsz költőknek, vagy az angol metafizikus költőknek, ezeket ő fordítja is, emlegeti is, hiszen több nyelven beszél és olvas és fordít. Tehát egy rendkívüli intellektualitású és érzelmi gazdagságú költészetről van itt szó.

Sziporkázó teljesség bontakozik ki ennek a könyvnek a lapjain, és ezt az intellektualitást, ezt az érzelmi gazdagságot, de egyben az érzelmi letisztultságnak is és a hatásos, az empátiára szólító és felhívó, impresszív hatásosságot is tanúsító versnek ezt a jellegzetességét nagyon szépen emeli ki a kötet előszavaként íródott méltatás, amely Dusa Lajos kiváló debreceni költő tollából származik. Ő is sok kötetes, sok díjas kiváló debreceni költő. Ratkó József, részben meg a Hetek, Kilencek költői csoportosulások nyomdokain továbbviszi azt a sorsköltészeti vonulatot, amely részben rokon a Hadnagy József alkotta világképpel is.

Továbbhaladva, annyit hadd emlegessek még, Marosvásárhelyen, ahol több kötete jelent meg Hadnagy Józsefnek, Bölöni Domokos, kiváló prózaíró, az egyik legfőbb méltatója és értékelője a költő életművének, azt írja: “A költő töpreng a világon, emberről, Istenről, életről és halálról, értelemről és érzelemről, bűnről és erényről. Istenkeresése költészetének egyik vonulata, a másik a szerelem, a harmadik a szülőföld, a táj, a haza. Világképe nem túlságosan derűs, szkepszise az évekkel csak mélyül.” (Labirintus: A költői szó mélységei és labirintusai)

Ezt írja ő, és valóban igaza van, hiszen azok az érzelmi és élményterületek, amelyeket bejár Hadnagy József a költészetében, valóban a szülőföldtől, a családi élményvilágtól, a személyes sors- és életút-dimenzióitól a közösségi sorsproblémákig terjednek, aztán a természetélményig, aztán a történelmi élményekig, aztán azokig a tapasztalatokig, amelyek a keserűséget, a betegséget, az útkeresést jellemzik, aztán a saját költői mesterségével való szembenézésig, ez utóbbi külön tematikai vonulata ennek az új kötetnek is, aztán pedig tovább a társadalomrajz, a társadalomkritika területéig is ível ez a gondolati pálya, amely erőteljes hangzatokkal fejezi ki azt, hogy a szegénység milyen méltatlan helyzetben van ebben a hazában és ebben az országban, milyen mély szakadékok és igazságtalanságok és méltánytalanságok szegélyezik azt az utat, ahol a magyarságnak előre kellene haladnia, és ez a társadalomkritikai hitvallás és credo, ez bizony élesen szól és élesen kicseng ebből a kötetből; ez talán az egyik újdonsága is ennek az új verseskötetnek.

És aztán hogyha a társadalom, a történelem, a természet, az évszakok és a különféle létdimenziók fölé emelkedünk, a transzcendens távlatok is megnyílnak, és ebben megnyilatkozik élet, halál, istenkeresés és a zsoltár helyett, vagy zsoltáros szóval – egész pontosan az Angyallétra vagy Zsoltár helyett című ciklusok azok, amelyek ezekről a tapasztalatokról vallanak. Már a kötetnek a ciklusbeosztása is olyan, hogy hatalmas szemléleti, szellemi és erkölcsi területeket karol át, már csak ezért is érdemes forgatni és kézbe venni, és nem biztos, hogy egy szuszra kell elolvasni, hanem szemezgetni belőle, olvasgatni, és mindig van egy-egy megkapó kép, egy-egy olyan gondolat, egy-egy olyan látomás, amely bennünk rezeg tovább. Például most egy régebbi versből idéznék, egy kesernyés önportréból: „magam keresem/a versben/ verset keresek/ magamban” (Labirintus: Találkozó párhuzamosok) „románnak/ túl magyar/ magyarnak/ túl román/ öregnek/ túl fiatal/ fiatalnak/ túl öreg/ férjnek/túl hűtlen/szeretőnek/túl hű/ jónak/ túl rossz/ rossznak/ túl jó/ hívőnek/ túl hitetlen/ hitetlennek/ túl hívő…” (Labirintus: Tükörterem).

Ez az ironikus, önironikus játék és ez a paradox gondolathullámoztatás nagyon jellemző az ő önvallomásos költői magatartására, de ez a szellemesség olyan megragadó tud lenni, hogy beleérezhetjük a magunk sorsát is, hiszen az identitásunkat mindnyájan keressük.

Biztosan elgondoztak 2004. december 5-én és arról a tragédiáról, hogy hát kik azok a magyarok, akik közül a csonka országban 1,5 millió volt képes a saját nemzettestvéreire szavazni szimbolikusan a lelki nemzetegyesítés érdekében, és ki az a másik nyolc millió, akinek ez a probléma közömbös. Az identitás nagyon kényes kérdés, és nagyon fontos is, hiszen identitás nélkül elfúj bennünket a szél. Hagyományos kultúránk, az erdélyi természeti, táji, népi kultúra, történelmi sorskultúra mind arra tanít bennünket, hogy az identitásunkat meg kell őrizni minden körülmények között. Az identitásunk tartja meg az emberségünket is.

Még egy ilyen sorsverséből idézek: Ott gyökér. Itt levél./ … Ott élek. Itt lakom./ Telek fagypontján / itt kapaszkodom/ az ott mélyülő gyökérbe.”(Labirintus:  Két hazám)

Tehát két hazát is adott neki a végzete, ahogy Tompa Mihály írta, de hát ő még mindig csak egy.

Idézek egy másik verséből: „amíg a haza több haza/ míg sziszeg a szó ’menj haza!’/ amíg a magyar nem magyar/ ha csak egy kicsit mást akar/ amíg a múlt több mint gyökér/ cifra szalag kígyó kötél/ amíg a ma üzletablak/ melybe hazug bábut raknak/ amíg a tömeg tömegsír/ és jelent jövőt csontja ír/ … amíg tatár tarol éget/ külsőséget belsőséget/ mind magyar jelmezbe bújva/ egy hordában hű és kurva/ amíg az egy meg egy már fél/ a magyar nem sokáig él/ s amíg él kolonc önmagán/ rákos fekély hiten hazán” (Labirintus: Rákos fekély)

Ez az önkritikus magyarságszemlélet, ami pedig Ady és Reményik Sándor és mások irányából lehet ismerős mindannyiunk számára. Ez is igézetesen hangzik Hadnagy József versvilágából.

A legújabb könyvéből most már csak néhány szemelvényre hívnám fel a figyelmet. Például a Fenyő című vers. Emlékezhetünk Tompa Lászlóra, aki a húszas években már a magányos fenyőről is azt írta, hogy belekapaszkodik a sziklába, és a sziklában nincs, ugye, föld és víz, de ő mégis megkapaszkodik a gyökerével, és mégis megkapaszkodik a kopár sziklában. A karszti sors Reményik Sándor szavával az, amelyben a fenyő megpróbál élni áldatlan körülmények között is. A túlélésnek és a megmaradásnak a sorsjelképe ez. A fenyő tehát Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László és a többiektől kezdve Magyari Lajosig és Farkas Árpádig az egész erdélyi költészetnek is egy kitüntetett motivikus vonulata. Megjelenik Hadnagy Józsefnél is: „Kicsit kapaszkodni kellene./ Néha alázatos négykézláb/ Minden ember más kilátást/ kínáló fenyő/ a természet valamelyik szikláján…/ Fölkeresett egy ember./ Azt hittem, rég pozdorjává zúzta/ könnyelműsége pocsék időjárása./ Egy csodát! Csak megedzette./ Szava, modora érdes és szúrós./ És zöld. És büszkén ragyog.” (Kő és Tükör között: Fenyő)

Vagyis a keserűség, a nyomorúság, a produktív fájdalom csak megedzi az embert, a sorsot és a magyart. Ez a végső tanulsága ennek a versnek is, ha nem is ilyen didaktikusan, természetesen, mint ha prózára lefordítjuk, vagy értelmezni kívánjuk. A versbeszédéből ez a sugallat érződik ki, hogy megedződik az áldatlan körülmények között felnövekedő fenyő is, mert minél több szenvedés éri, a szenvedés csak nemesít. Igazgyöngyből kagyló származik. Vagy kín kovácsolta korona az, ami az erdélyi magyarságnak sorsjelképe Reményik Sándor versében. És súly alatt nő a pálma – ezt is nagyon sokat hangoztatták az erdélyi magyar irodalomban. Úgyhogy nagyon széles és tágas hálózatba és motivikus látókörbe kapcsolódnak bele ezek a versek.

Vagy a dicsőszentmártoni vallomások. Az egyiket hadd idézzem: „Halottak fogadnak./ Valószínűtlen alakjuk/ összeborul, mint erdő/ az avar fölött./ Villámlik. Fehér sírkő./ Mennydörgéssel /felel a temető./ Szél támad bennem,/ emlékágakat, -leveleket /sodor előttem az ösvényként/ kanyargó aszfalton./ Fatörzs dől elém./ Göcsös, ágas-bogas/ villámsújtotta apám…” (Kő és Tükör között: Dicsőszentmárton határában)

Hát ez bizony az erdélyi magyar falvak sorvadásának és keserűségének a hangulatát idézi, azt az atmoszférát, amelyben az elöregedés, az elsorvadás, az elpusztulás az osztályrésze egy olyan dicső nagy nemzetnek, amely még száz évvel ezelőtt is több milliós lélekszámmal élt Erdélyben, és ma már éppen hogy az egy milliót is alighogy meghaladja. Tehát ez a keserűség kiiktathatatlan, ha az erdélyi szülőföldre tekintünk, bár reménykeltő folyamatok is zajlanak, amikor például az erdélyi magyarság önrendelkezése kerül napirendre. De ez, természetesen, már versen kívüli társadalompolitikai és történelmi kérdéskör.

Mindenesetre, e versek közül Hadnagy József most legújabban is publikált a Súrlott Grádics című internetes folyóiratban. Nem tudom, ezt mennyire ismerik, Marosvásárhelyen jelenik meg, Bölöni Domokos és Elekes Ferenc szerkeszti – utóbbi kiváló költő is –, és ebben a Súrlott Grádics című internetes folyóiratban – ki lehet keresni az interneten – most egy nagyon gyönyörű világképösszegző, létösszegző verse jelent meg, hogy hazatér a költő Dicsőszentmártonba, és ott felkeresi a szülei, nagyszülei sírját, úgyhogy ebben ez az egész sorsélmény és sorsképzetkör egyesül és kidomborodik. Antológia darabja lehetne az egész erdélyi, sőt a magyar költészetnek is. Erre külön felhívom a figyelmet, mert ez a nagy verse még nincs benne ebben az új kötetben, a legfrissebbek közül való, de elérhető az interneten, a Súrlott Grádics című kiadványban.

A verset Zsóka húgának írta Norvégiába, címe: Otthon, Dicsőszentmártonban. „…a temetővel beszéltem legtöbbet, együtt/ sétáltunk föl apám sírjához,/ nyilvántartása pontos, mint az anyakönyv,/ följegyez mindenkit, ki nála tér/ nyugovóra, mikor született, mikor / jutott ama végleges elhatározásra,/ hogy jobb a föld alatt, mint a föld fölött, / nagyapám és apám alig várták elköltözésüket,/ pedig szerették, megszerették a halódó /várost, amelyikhez én kísértetként/ járok vissza újra és újra, néha azt hiszem,/ rám is úgy tekintenek mint halottra,/ igazuk van, bizonyos értelemben halott vagyok,/ tudják, legalábbis sejtik, mikor születtem,/ mikor költöztem el, látják homlokomon,/ megdőlt sírkövön, a múlás süppedő ráncait…”

Aztán az édesanyjáról is írva így fogalmaz, szintén varázslatos erdélyi tájakat emlegetve a költő:

 

Őrlöd időmalmodban/ a súlyos, kövér szemű perceket,/ arcod, mintha liszt takarná –/ alig látom mosolyod,/ görnyedten tipegsz felém,/ nyom lefelé a végtelen órákba/ zsákolt napok terhe,/ de szemed, az a két/ szép barna nagy szemed: fürge,/ ragyog. Leülök Veled szemben,/s amint megszólalsz, még/ tágabbra nyílik, hogy/ kilátok rajta Zsögödre,/ Parajdra, az egész Székelyföldre,/ a havasok karéjos kenyerére,/ a nehéz sors sütötte/ cipónyi örömökre,/ s látom az idő molnárait is,/ mint őrlik elszálló/ pelyvává friss, forrás ízű/ nyelved, édes anyám.” (Kő és tükör között: Időmalom)

„Édesanyám csak mosolyog./„Nem hallom, fiam.”/Mosolya, mint a márvány,/ s a „Nem hallom, fiam”/ úgy vésődik belém,/ mint élők sírkövén/ befejezetlen felirat./ Tekintete hervadó rózsájától/ elérzékenyülök,/ s ott helyben kutat ások,/ kutat a messzi múltba,/ el egészen Parajdig,/ onnan Kolozsvárig/ s Kolozsvártól Dicsőig,/ és aztán hallgatom,/ órákig hallgatom/ a fölfénylő szökőkút/ nagylányos szökdelését…” (Kő és tükör között: Szökőkút)

Parajd is varázslatos hely, a Sóvidék Áprily Lajos menedékhelye, például ott van mellette Korond, vagy Farkaslaka, Tamási Áron szülőhelye, Zsögöd, Zsögödi Nagy Imre, a nagy festőművész munkásságának a színhelye, az egész Székelyföld – tehát felidéződnek ezek a mozzanatok, de egyéni hangszínnel. Ezzel tehát nem azt akarom mondani, hogy valamiféle reminiszcencia vagy imitációja keletkeznék ennek a nagy jelentős erdélyi költészeti vonulatnak itt, de mégiscsak beleilleszkedik ebbe a nagy áramlatba ez a költészet.

Ha a családi élményköröket vesszük, akkor most én megtaláltam azt a verset is, a Tiszta jövő című verset, amelyet Dávid fia 32. szülinapjáraírt a költő. Így szól hozzá szép versében: „Ág nőtt ki belőlem,/ és lám, az ágból újabb ág,/ izeg-mozog,/ hajlik előre, jobbra, balra,/ mintha repülni akarna –/ szél fújja,/ősi szél, melynek/ kezdetét, végét/ ember nem ismeri,/ nem tudni, honnan, merre…/ Most még törékeny, gyenge,/ de holnap megtörténik a csoda,/ a kis ág külön gyökeret ereszt/ a padlóban, a betonban, a vasban,/ kinövi a házat, túlnövi az ereszt,/ fává nő, sziklát repeszt,/ horizontot farag…/ Túlnő engem is, a törzset…/ Ajándék a földnek, / tiszta jövő, / új kezdet a kis test/ édenkertjébe plántálva…”

És amikor saját magáról vall a költő, ezek a kesernyés, epigrammás kis bökversszerűségek is felvillannak, Itt is, ott is címmel: „Kettős világban élek. /Itt lakom, ott élek…/ Két központ körül forgok./ Jaj!/ Már itt se, ott se otthon…” ( Kő és tükör között: Itt is, ott is)

Hát Erdély és Magyarország. Itt is, ott is, vagy itt se, ott se, mindkét helyen, vagy mindenütt, vagy sehol se – bizony ezek a vibráló és nyugtalanító asszociációk mind belesűrűsödnek ezekbe a versekbe.

Vagy a Szertelen óda magamhoz is: „Azt hiszem, megvan mindenem,/ amire embernek szüksége lehet/ Elégedettséggel hatványozva vagyonom,/ dúsgazdagnak mondhatom magam./ Céljaim nagyjából elértem./ Amit nem, még küzdök érte,/ amíg úri kedvem tartja./ Egészségem ragyogó./ Ha kedvem szottyan,/ fél liter pálinka meg se kottyan,/ kissé fölkavarja bennem az iszapot,/ de másnap reggel, mint békés folyó/ kanyargok/ az emberi kapcsolatok/ ág-bogas partjai között./ Ha tükörbe nézek,/ márvány néz velem szembe;/ makacs anyag./ Rendszeres mozgással,/ diéta-vésőkkel/ görög szoborrá/ faraghatnám magam./ Otthon vagyok a korban,/ s küzdök keservesen gerincsorvasztó korral,/ s nem komázgatok/ senki fenekével,/ leheletem tiszta./ A nők szeretnek. Nem mind, de az a kevés/ megállítja a napot,/ ne szakadjon/ reám az alkony.” (Kő és tükör: Szertelen óda magamhoz)

Érezzük benne az iróniát, az öniróniát, a kedves-pajkos önkicsinyítést, de azt a fajta szemléletet is, amit Kosztolányi Dezsőnél is a Boldog szomorú dalban, hogy otthon vagyok, itthon vagyok már e világban, és ki tudja, hogy otthon vagyok-e még az égben, Itt ironikusan felvillan az, hogy a költő talán mégis minden keserűség és minden sorscsapás ellenére talán mégis otthonra is tud találni. Tehát nem egysíkú ez a költészet, benne van minden életérzület és mindennek az ellenkezője is, és így adja ki azt a teljességet, amelyben a társadalomkritikai villanás a „gerincsorvasztó kor” és a „nem komázgatok senki fenekével” is helyet talál magának.

Vagy amikor saját költői mesterségéről elmélkedik és töprenkedik: „Mikor leülök a szavakkal/ vacsorázni, nem én/ viszem a szót,/ figyelek,/ hallgatok,/ mintha az utolsó/ vacsora lenne,/ mintha másnap/ mind elárulnának…” (Kő és tükör között: Utolsó vacsora)

Itt a költői mesterség a szakralitással lép összefüggésbe, és bizony a költői mesterség valóban szakrális mesterség…Költőnek lenni egyszerre feladat, hivatás és a profanitás világából kiemelő magasrendű cselekedet. De szenvedés is és birkózás is. Tulajdonképpen krisztusi önfeláldozás, abban az értelemben, hogy a költő a saját maga életét rászánja valami olyasmire, amivel fontosat tud más számára közvetíteni vagy ajándékozni.

„Mondanék valamit./ Valamit, ami nagyon fontos./ De nem találok szavakat./ Pedig tűz égeti szám…/Majd ha kialszom,/ a kövek között/ összegyűlt hamuba/ esetleg sikerül belerajzolnom,/ mit is akartam mondani…” (Kő és tükör között: Mondanék valamit)

Itt már az a kétely is felvillan, hogy a költő tudja-e, hogyan lehet megformálni a legfontosabban a szavakat, vagyis birkózik a nyelvvel, a szóval, a gondolattal. Ez a birkózás a legtisztább őszinteség. Nincs olyan költő, aki azt gondolhatná magáról, hogy neki nincs szüksége erre a küzdelemre. „És tiszta tudatom kételyekben edződő pálcája.” Bizony a tudatot a kételyek is kísérik és szegélyezik.

Aztán a végén van itt egy vidámabb vers, már rögtön a végén járunk: Megdicsőülés a Seprődi-pincében. Seprődi Józsefnek dedikálta. Ebben a versben összekapcsolódik az erdélyiség a debreceniséggel, mégpedig Csokonai révén:

„Mint Csokonai a csapot,/ magam hagyom el itt:/ csetlő-botló ember vagyok,/ a hatodik pohár után/ fejemre koszorút fon a/ dionüszoszi délután,/ később az este/ jogart nyom kezembe:/ én uralom a szót,/ én vagyok a legnagyobb,/ s a pohárból előlépő/ köd-palástos istenek/ bólogatnak, egyetértenek,/ hajnaltájt vagy éjszaka/ ők támogatnak haza.” (Kő és tükör között: Megdicsőülés a Seprődi-pincében.)

Hát ez a toros, boros délután vagy este, vagy éjszaka, ami Adynál is olyan sokszor megjelenik, itt is versképző formába öntődik.

Miért félted őket?/ Én nem őket,/ magunkat féltem./ Az ő csontjaik/mindig összenőnek,/ tűzben, hamuban, sárban./ Mi botnak használjuk azt,/ ami jól összerakva/ sorsunk szilárd/ szerkezete lehetne,/ akár közel, akár messze/ a nemzetvész epicentrumától…/ Csontjaink szalmaszálakká/ vékonyodva töredeznek/ a történelem tolószékében…(Kő és tükör között: A történelem tolószékében)

Ezt a verset már nem is kell elemeznünk, vagy boncolgatnunk, minden szava telitalálat, hiszen sorsunk valóban a nemzetvész árnyékában és a történelem tolószékében alakul. Ebben a tragikum, de a remény is felfeslik, mert hogyha hűek, ragaszkodók maradunk a saját hagyományainkhoz, a saját tradícióinkhoz, akkor hátha kiszabadulhatunk a nemzetvész epicentrumából. Úgyhogy ez a vers a tragikummal is szembesít, de a reménnyel is.

És legvégül, hogy ebben a gondolatkörben fejezzem be ezt a méltatást, a Csipkebokorláng című versből – a biblikus utalás itt is nyilvánvaló, Mózest és a csipkebokrot mindenki tudja –, négy-öt sor:

„Siker, kudarc el ne feledtesse velem,/ hol születtem, honnan indultam,/ ne felejtsem el, gazdag vagyok,/s az maradok, amíg sejtjeimben/ szülőföldem ege ragyog.” (Kő és tükör között: Csipkebokorláng)

A valódi gazdagság, a valódi tartalom, a valódi érték a szülőföldből származó értékteljesség az, amelyik az egekig ér, az, amely embert és istent, hazát, magyart és nemzetet összetart, összekovácsol és megtart az idők végezetéig.

Hadnagy József költészete erre int és erre segít minket, hogy erre eszmélkedjünk.

Forrás: Súrlott Grádics

2014. május 6.

Szóljon hozzá!