Burján Emil: Tőgye közt a szarvát?

Azzal akart sikert aratni a népszerű Háry János, hogy a körülötte lebzselőknek megmutatta szétnyitott ökleit: „Látjátok a két tenyeremet? Nohát ennyire igaz, hogy…” Odanéztek és tudták, hogy a többi csupa-csupa lódítás. Kézbe veszünk egy tanulmánygyűjteményt, olvassuk a fedőlapon a szerző nevét: Komán János, ám amit lennebb a cím – AZ EMOTÍV KÖZLÉS MŰVÉSZETE ÉS TUDOMÁNYA – ígér, sajnos mellébeszélés. Ugyanis stilisztikai vizsgálódásai csak rámutatnak az „esztétikai értéktöbblet” sziluettjére, amin számtalanszor átfúj a szél, mert a művészetről beszélne, de azt halványan érti, a róla kifejtett tudományt pedig végképp nem „realizálja”. Messze jár a műbölcselet tárgyától, tartalmától, törvényszerűségeitől.

Nem a stilisztikai beállítottsággal van baj, hanem azzal, hogy egyeduralkodóvá teszi, és minden egyéb, lehetséges megközelítés fölé növeszti. Következményként a lehetséges távlati rálátásból alulnézet lesz. Mert két nézőpontot kicsinyel le: 1). „Az esztétika problémáit a szakavatottak jelentős hányada a filozófia égtája felől közelítette meg. Fémjelzett nevű (sic!) filozófusok és szakértők elmés következtetéseket vontak le anélkül, hogy meggyőző példákkal hitelesítették volna állításaikat.” (111. o) 2). „Az irodalomkritikusok és az esztéták az értelmezésre érdemesnek tartott költemények megvalósításának mikéntjére eltérő és gyakran megtévesztő módon figyelmeztetnek. Számos példával igazolható az a megtévesztő irányadás, mely szerint napjaink irodalomtörténészei is nem a hogyan, hanem a mit kérdésére felelnek egy-egy lírai alkotás vagy költői életmű értékelésekor.” (…) „azaz a történelemmel magyarázza a költészetet és a költészettel a történelmet.” (131. o) Ezáltal K. J. a stilisztika magára aggatott módszerét önmegtévesztő módon közelnézetté, az elhatárolódással békaperspektívává degradálja. Ha eléggé szakbarbár a tanár, érettségin ennyi tudnivalóval átmenő jegy dukál, felvételin elutasítás. Egyes címek is ezt a korlátoltságot hirdetik: – A naiv ihlet és a nyelvtani alakzatok; – A felszólító mód költészete; – A kérdő mondat költészete; – A kijelentő mód őszintesége és hamissága; – Adalék a költői kérdező mondat rejtélyéhez. Mi sikkad el a módszer miatt? A könyvben is idézett József Attila egyik, a szerző által mellőzött vagy fel nem fedezett fontos megállapítása némely esztétikáról, amely: „a művészet lényegére a művészetben és a nem művészetben egyaránt feltalálható közös lényeget festett, ami által bár a művészet különössége eltűnt szem elől, a valóságban mégis megmaradt.” Vagyis az a lényeg vált kámforrá, amit a szerző által lekicsinyelt két nézőpont felfedezett, kidolgozott, alkalmazott, tanulásra felkínált. Emiatt nincs költészetesztétika, nincs műelemzés, hiszen éppen a művészet-specifikus látásmódra allergiás, a kiválasztott példák értelmezése is csak a felületet horzsolja, nem érinti azt, ami a szépirodalomban szép és irodalom. Egyik következmény: mintha szótagolva haladna, szófajok szerint tagolva böngészi és statisztikázza a verset: „A felszólító mód egyes száma második személyének igeragjai – tíz megszólítással – uralják a költeményt.” (113. o) Másik következmény: hiába használja az irodalomesztétika szakszavait, azokon is átfúj a szél a számára megközelíthetetlen „művészet különösségének” elillanása miatt. Neki a költői képek: bokréta a cilinderen, odagombostűzött járulékos cifraság: 1). „Kántor Lajos, említett Reményik-tanulmányában, a költőt a dísztelen versek lírikusaként minősíti. Ez igaz, ha a díszítő költői eszközök között csak a metaforát, hasonlatot, megszemélyesítést, szinesztéziát, tárgyiasítást, ikont, szinechdokét és az elkoptatott metonímiát tartjuk számon.” (8. o) 2). „Ezek a monográfiák hangsúlyozott gondot fordítanak a költői nyelv belső díszítő elemeinek a megvilágítására, ezért jóval többel nyújtanak, mint más ismertebb költői életmű-elemzések.” (9.o) – Látható, hogy nem művészet-specifikus alapállásból olvas sem szép-, sem szakirodalmat, mert a Komán-féle „belső díszítő elemek” nem belsők és nem díszítés a szerepük, továbbá nem elemek, hanem kifejezőeszközök tartalom-megjelenítő funkcióval, ugyanis általuk épül fel a művek formavilága, amelyben egészen más értelme van annak, ami belső, és más annak, ami külső, azaz járulékos, mint például a versformák, a rímek-rímképletek és a stilisztikai vonatkozások. Ez utóbbiaktól, szinte ráolvasás-szerűen használva, hemzseg az egész kötet: – „gondolatalakzat”; – „művészi leírás”; – „grammatikai képek”; – „nyelvezetének grammatikája”; – „grammatikai eszközök”; – „esztétikai értékek összhangja”; – „sajátos grammatikai figurákkal, költői nyelvvel fejezhetők ki”. (Mintha a „sajátos” illetve a „költői”, vagy a „grammatika” illetve a „nyelv” között szakadék meredezne; igazából a súlytalan műszavak körvonalai között a szél fúj át). Tanulmányainak kizárólag ezek a sétapálcái, amikkel el lehet bicegni az érettségiig. Két esetben átgondolatlanság, és felületes szakismeret miatt egymás farkába is harapnak a műszavak: „Az összhangteremtésben – meglátásunk szerint – a nyelvtani alakzatok és az azonos feladat megoldása felé törekvő versmondatok játszanak meghatározó szerepet.” (113. o) „Nyelvtani alakzat” és „versmondat” néz farkas-szemet Háry János jobb- és baltenyeréből, köztük ismét szakadék tátong. Ugyanígy széthull alkotó elemeire a művek alulnézeti diagnózisa: „Szerintem egy figyelemre méltó költeményt három fontosabb szempont – az érzelmi, esztétikai, értelmi megvalósítások – szerint kell értelmeznünk.” (49. o) Jobb volna, ha ezek megvalósulás helyett egymáson belülivé váltan mutatnák fel a formavilágot, a szerző vizsgálódásaiban is, nem csupán a példaversekben. Kovács András Ferenc költeményében egyszerű „művészi leírás” után nyomoz, és mivel közvetlenül megverselt témát, adott, egyedi helyzetet keres, annak szereplőkre osztott párbeszédét-monológjait, slágerszerű-műdalszerű megmondást, de mivel nem talál – félre is érti a szöveget, logikátlannak, a rímkényszerből kifolyólag szétesőnek minősítve – a sorokat magának alárendelő összkép végül semmibe vész. Az ihlet pillanatfelvételeit akarja összerakni, de csak kecskerímek mozaikját látja, noha átível fölötte az ihlet szivárványíve, azaz a szerelem emberfölötti hatalma, amit megvillant a cím is: Per Amorem Dei. Itt is a „művészet különössége” mutat fityiszt az esztétizáló stilisztika-rajongásnak. Anélkül, hogy tudna K. J. a különösség esztétikai kategóriájának kétpólusú mibenlétéről, az alkotó által mellőzött érzéki különös után tapogat, elszalasztva a megvalósult különös konkrétumot. Népiesen szólva: tőgye közt a szarvát találja el. Ennyit a másoknak fellengzősen felhánytorgatott „hogyan” és a „mit” akaratlanul bugyuta alkalmazásáról. El kellene jutni a szószedettől a versvarázslatig, meglátva-felfedezve a mondatokban az esztétikai valóságok erővonalait.

Ezért sem időszerű, illetve komolytalan, főleg szakmailag nem indokolt a bevezető utolsó mondata: „A megjegyzéseket, a kritikákat, melyek javítanak, tanítanak, és a magam szórakoztatását is szolgáló vitatkozásra ösztönöznek, örömmel és hálával fogadom.”

Gyergyószentmiklós, 2014-04-17

2014. május 10.

3 hozzászólás érkezett

  1. Komán János:

    Megcsodáltam stilisztához, esztétához, költészettanhoz értő, sokoldalú,kimerítő -számomra nagyon bonyolult- észrevételeit. Közölni fogom, miután a kiadóval kötött szerződés lejár, könyvem második, bővített kiadásában. Talán egy rövid választ is mellékelni fogok. Ön egy igazi, méltatlanul mellőzött polihisztor. Kívánom, hogy még több hasonló remekművet alkosson szobrászként, költőként, filozófusként, és- persze- betűsablon -készítőként is.

  2. Burján Emil:

    “mutatja, másnak, hogy a rácsot / nem látja, aki benne van.”

  3. Burján Emil Ottlik Géza: "a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából." Bretter György::

    Bretter György: „A szerkezetet hallani kell, a mondatok olvashatók.” Ottlik Géza: “a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából.” Tóth Imre: „mert az alkotás
    egy negatív ontológia
    eredménye.”

    (Isten és geometria, 438)

    Tóth Imre
    (Szatmárnémeti,
    1921. december 26.
    Párizs,
    2010. május 12.)

Szóljon hozzá!