Hajónapló József Attilával (05)

Sorsunk ruhaként tapad ránk, elnyűhetetlen és levethetetlen. E gondolat mentén zajlik a költői őrjárat. Megszemléljük minden oldalról az igazul ható bölcsességet, de leginkább az őrségben álló csodálatos vízióit. Az alábbi „köntösökkel” József Attila stílust (is) teremt magának. (Cseke Gábor)

Köntösök

Remegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Csalán s tövisből jólszövött
És nem libeg a test fölött,
Tapad, szorul, ölel, fujt és mar,
Az emberrel szint’ összenőtt.

És néha egyszerű, poros
És néha meg rózsás-piros
És néha szemszinű, meg barna,
De mindig egyformán szoros.

És néha pókhálós, avas
És néha súlyos, mint a vas
És néha meg aranyszegélyű
S csillog, mint messzi kék havas.

Rettegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Ki fölvette, azon marad
És benne jár és nem szabad.
Elhordja egész életén át,
Míg teljesen szét nem szakad.
1922. máj. 17

A részletekre való összpontosítás, a „kézenfekvő” látvány előtérbe kerülése, a kevésbé stilizált fogalmazásmód mind sajátja az alábbi versnek, illetve az ebben az esztendőben született „társainak”. A vizuális élmény megörökítése adja a hátteret ahhoz a szövegjátékhoz, melynek keretében az elsődleges jelentések összefogóznak, és együttesükből – a látszólagos egyszerűség leple alatt – felbukkan a maradandó jelkép és metafora. Nyugodt „zugok” az ilyen versek egy végsőkig zaklatott életmű kiteljesedésében. (Szonda  Szabolcs)

Tiszazug

A báránybunda árnyakat
tűlevelű fák fércelik.
Szalad a puli pillanat,
fagyon koppantja körmeit.

Hümmögőn áhítgat a nép
s házacskák gondolkodnak, ím
zsuppjának zsíros süvegét
lehúzza ablakára mind.

Kárál a tyúk keservesen
az eresz alatt, mintha már
vénasszony lelke volna, mely
rimánkodóan visszajár.

Belül is pöttyös állatok,
ütődött, kékes öregek
guggolnak, mordulnak nagyot,
csupán hogy ne merengjenek.

Mert sok a révülni való,
ha már az ember nem kapál.
Szép, puha gond a pipaszó,
tört ujjak közt pamutfonál.

S mit ér a vén? A kanalat
elejti, csöppent, etetik
s ha ő etet, a malacok
habos vödröstül fellökik.

És lágy a tanya, langy az ól.
Csillagra akasztott homály!
Kemény a menny. A gally alól
bicegő cinke sírdogál.
1929 nyara

(Egy hét múlva folytatjuk)

2014. május 16.

Szóljon hozzá!