Most jelent meg: Borcsa János Nehéz hűség c. kötete

A Kriterion Könyv­kiadó gondozásában a napokban került ki a zi­lahi Color Print Nyom­dá­ból a Kéz­di­vásár­helyen élő és alkotó Borcsa János kritikus, irodalomtörténész kilencedik köny­ve, a Nehéz hűség*, mely az utóbbi években a szerző a Három­szék­ben, a Krónikában, a He­likonban, illetve az Eirodalom.ro honlapon megjelentetett jegyzeteit tartalmazza.

 

nehezhuseg

A szerző 1974–2006 között írt publicisztikáiból az Őrzők és ébresztők című, saját kiadójánál 2007-ben megjelent könyvében olvashattunk. A frissen megjelent kötet három fejezetre osztott – Erdélyi változásokra, Ismerősünk? és Kishazám – negyvennégy válogatott publicisztikai írása azt igazolja, hogy a főleg irodalomkritikusként ismert Borcsa a jegyzetírásban is otthonosan mozog, éles szemű megfigyelő, és cselekvő szerepet vállal a romániai magyar sajtóban. Közérthetően és mívesen megfogalmazott jegyzeteiben a bicskakészítő bélafalvi néhai Orbán Lázárról, szülőfalujáról, a céhes városról és annak lakóiról ír, egyik, idén lapunkban is megjelent jegyzetében (Zöld faluból kőfalu?) a Kászon patakának mederszabályozása kapcsán felemeli szavát a patak élővilágának kiirtása ellen. A kötetben a szerző 2011. március 13-án az Incze László Céhtörténeti Múzeumban március 15-e tiszteletére rendezett képzőművészeti tárlat megnyitóján elhangzott beszéde is helyet kapott. A Nehéz hűség borítóját – akárcsak az előző két kötetét – Matei László kolozsvári grafikus készítette, szerkesztője pedig H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó vezetője. Borcsa János Nehéz hűség című könyvének első bemutatójára ősszel a Vigadóban kerül sor.

* Borcsa János: Nehéz hűség. Jegyzetek, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Iochom István

Borcsa János:

Derű és bölcsesség próbája

Nemzedékeken keresztül kíséri ragadványneve az embert a székelyeknél. Szülőfalumban, Kézdiszent­léleken ma is alig van család, amelyet ne ilyen néven emlegetnének, már csak a sok azonos családnevűt, Bartókot, Kovácsot, Molnárt s a többit megkülönböztetendő is.
Sőt, utcák és más faluhelyek is felvehetik az ott lakók, illetve tulajdonosaik ragadványnevét. Magam is gyermekkoromban, ha a falu nyugati határszélén lakó apai nagyszüleimet meg­látogattam, nemegyszer megfordultam a telkük folytatásában elterülő Kapás-kertben. Minthogy szépen gondozott gyümölcsöst, kis szántót, veteményeskertet és kaszálót egyaránt magában foglalt, tulajdonosát, egyik tizenkilencedik században élt felmenőmet joggal nevezhették el Kapásnak.
Kézdiszentlélek ragadványnévkészlete arról tanúskodik, hogy az esetek nagy részében nem kirekesztő, hanem befogadó irányultságú volt az efféle névadás indítéka, nem megpecsételő célzattal születtek ezek a nevek, sokkal inkább az elfogadás jeléül. S azt is mondhatni, sokszor testreszabottabbak voltak, mint a hivatalos családnevek. Találékonyság, szellemesség szülte ezek jó részét, akár humorba hajló éle vagy ilyen árnyalata is lehetett egy-egynek.
Bölcsőhelyét eleve így s ilyennek ismerte meg hát az ember. A kisgyermek számára talán még hozzáférhetőbb is volt ezáltal a szülőfalu nyelvi, szellemi és erkölcsi öröksége. Változatos, képzelőerőt megmozgató nevek világába való bevezetése így, fokról fokra történt, s nem egy esetben faluja lakóihoz is így került közelebb. A családiasság, a közvetlenség érzése erősödött benne ezáltal valamiként.
Az ilyesfajta ismerkedésnek, sőt, beavatásnak egy humoros epizódja éppen a húsvéti locsoláshoz kapcsolódik. Az eset még iskoláskorom előtti években történt. Mint minden gyermek, vízbe vető hétfő délelőttjén indultam rokonokhoz, közeli szomszédokhoz locsolni, üvegecske kölnivízzel a zsebemben, s fejemben a közismert locsolóverssel, azzal, hogy: „Ajtó megett állok, / Piros tojást várok. / Ha nem adnak piros tojást, / Az ülü vigye el a tyúkocskát!” Arra édesapám külön felkészített, hogy Józsi bácsiékhoz feltétlenül menjek el. Lányai ugyan már-már felnőttnek számítottak, de mégis „komoly” küldetéssel kellett indulnom hozzájuk azon a napon. Erre az alkalomra ugyanis édesapám „felülírta” kisfia számára a hagyományos locsolóvers utolsó sorát, ennek nyomán a csattanós, „az ülü vigye el a tyúkocskát!” befejezés emígy szólt: „A róka vigye el a tyúkocskát!” S minthogy ez szóról szóra így is hangzott el ama leányos háznál, igen nagy derültséget keltettem, lévén hogy Józsi bácsi ragadványneve – Róka volt…
Hogy valóban éppen ott és így, ülü helyett rókát mondva hangzott el ama locsolóvers, azt édesapámnak nem más, mint Józsi bácsi maga igazolta vissza, aki nem úgymond, az ajtó megett, hanem saját ajtója előtt állt, a ház előtti töltésen, hasát fogva bizonyára a nevetéstől, amint titokban hallgatta a locsoló legényke benti szereplését. Merthogy ez egy előre kitervelt és megrendezett akció volt tulajdonképpen a két felnőtt férfi között, de ami – nyilván – a legényke előtt csak utólag derült ki…
Édesapám „indítványát”, hogy jó szívvel fogadta Józsi bácsi mint atyai barát, fényt vet arra is, hogy jó esetben a ragadványnév viselője bölcsen és derűvel tudott szembenézni a falu közösségi tudatában rögzült helyzetével, illetve a róla kialakult képpel. Egy igazi ragadványnév ugyanis ilyen próbák elé is állíthatja viselőjét.
Valahogy így működött a régi székely falu. A derűnek és humornak kitüntetett hely jutott. Ami a szellemi egészség biztos jele mindenütt és mindenkor. Azt pedig általában tudták, hogy az erre való ráhangolást és felkészítést nem lehet elég korán elkezdeni…

Háromszék, 2014. április 19., szombat. Az írás a lapban Amikor az ülüből róka lett címmel jelent meg.

2014. július 10.

Szóljon hozzá!