Hajónapló József Attilával (16)

Simogat és szorongat a költő keze: gyötrődve járkálja körül zsákmányát, pedig tudja, hogy a valódi áldozat szintén ő maga. Gyilkossá lenni, a szenvedély szárnyán annyi, mint oly nagy dolgot véghezvinni, ami jóvátehetetlen, ami az égbe kiált. Nem most, majd egyszer, amikor minden kötél szakad… (Cseke  Gábor)

Üdvözlés

Ma újfent üdvözöl szivem
A szomorúság enyhiben.
Ma száll szerelmem bronzhajadra,
Mint holdsugár pajkos patakra.
Ma bús torokbul hull a szó,
Mint holt fölött a puskaszó.
Ma nem fogynék ki én a csókbul:
Galamb szemelne friss kacsókbul.
Ma ím elődbe térdelek,
Szerelmesen köszöntelek.
De férfiságom harcra int,
Csitítom, fölpattan megint.
S oly bús szivem, hogy még megöllek.
Nem ma, ne félj, ma üdvözöllek.
1922. nov. 9.
Itt az üdvözlés nemcsak szó szerinti (míg az első versben széles metaforikus kört ír le a fogalom), hanem egyenesen hommage. Nem visszafogott, de nem is bókoló; József Attila jó érzékkel hajt főt úgy a neves írótárs előtt, hogy közben a saját lírai univerzumát, annak hangulatát, szellemi-lelki-tárgyi környezetét és tágabb kontextusát emeli be ebbe. Thomas Mann mégsem ürügye ennek, hanem kiváltója: erre utal az utolsó, elegánsan elismerő sor. (Szonda  Szabolcs)

Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje

Jövő pénteken folytatjuk

2014. augusztus 8.

Szóljon hozzá!