Vallomások a Nagy Álomról

Beszélgetés Pusztai János íróval

Nagybányai otthonában, a Kultúra utcában kerestük fel nemrég Pusztai János írót, akit idén [2005] februárban – amint erről annak idején tudósítottunk –, irodalmi munkásságának elismeréseként, a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Középkeresztjével tüntettek ki. Akkor nem sikerült közvetlen kapcsolatba lépnünk az íróval, ám ezúttal hosszasan elbeszélgethettünk vele eddigi életútjáról, irodalmi tevékenységérôl, terveiről.

1. „… kikerültem munkásnak”

– Bár késve, szeretnék olvasóink nevében is gratulálni a rangos kitüntetéshez. Annak ellenére, hogy most Budapesten él, mi, nagybányaiak hisszük, hogy Pusztai János nagybányai író. Arra kérném, vázolja: hogyan is jutott el e magas kitüntetésig?
– Nagybánya ugyan nem szülővárosom, de életem legnagyobb részét itt töltöttem. Szatmáron születtem, de jobban ismerem Nagybányát, mint Szatmárt, hiszen Szatmáron gyerekként éltem, itt meg felnőttként tevékenykedtem.

– Mikor került Nagybányára?
– Gyermekkoromban négy évig laktam itt, ám véglegesen 1958-ban kerültem Nagybányára. Katonaság után voltam, s meghívtak az akkortájt alakuló, Bányavidéki Fáklya című napilaphoz. Később ugyan elkerültem a laptól, de mivel itt már lakásom és családom volt, maradtam a városban. Szatmárt nagyon szeretem, ez természetes, de Nagybányát is, és ahol szükséges, mindig elmagyarázom mindenkinek, aki esetleg nem tudná, hogy milyen is Nagybánya. Nemcsak azt mondom el, hogy híres város, mert aranybányák vannak a környékén, illetve szinte bent a városban is, hanem azt is, hogy Nagybánya a magyar festészet városa! Erről még a kínaiak is tudnak, persze, a műveltek közülük… Ugyanakkor van olyan magyarországi magyar is, aki soha nem hallott róla.
Amikor a Bányavidéki Fáklyához kerültem, Szántó István volt a lap főszerkesztője, a festő Szántó András édesapja. Egy darabig nagyon jól megvoltam vele és az újsággal, aztán elkezdődtek a szabálysértések. Nem ő volt rossz ember (ezt meg is írtam a Nagy Álom című folyamregényben is, illetve az Önéletrajzban), de hát a kor gyermeke volt ő is, helyesebben a párté – mást nem tehetett ott! Ha más lett volna, nem lehetett volna ott! Tehát 24 évesen kerültem ide, mint újságíró, és 55 évesen mentem nyugdíjba, szintén Nagybányán. Egy darabig minden jó volt az újságnál. Én fôleg riportokat írtam, portrékat, a politikához nem nyúltam. Nagyon jó napilap volt akkor, mondták az akkori olvasók, és én is így tartom.

– Miért nem írt politikai cikkeket?
– Nem kellett írnom ilyesmit, mert nem voltam eléggé „érett” ehhez. Úgynevezett „színeseket” írtam, dolgoztam mindenféle rovaton: ipari-, kultúr-, még mezôgazdasági rovaton is.

– Miért hagyta ott a szerkesztőséget?
– Egy idő után minden áron ki akarták járatni velem az újságírói iskolát. Én ebbe nem tudtam belemenni. Elgondoltam, hogy két évig azt a sok semmit ott át kell szûrnöm az agyamon, mert ha elvállalom, akkor lelkiismeretesen kell csinálnom… Erre nem voltam hajlandó, és emiatt eltávolítottak a laptól. Két év múlva visszavettek, aztán megint eltávolítottak. Mondhatni, akkor már nem jöttünk ki egymással. Aztán 1964-ben véglegesen eltávolítottak az újságtól, akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy én sem mentem volna vissza, bárhogy is hívnak.

– Mi következett ez után?
– Nekem nagyon jó tanult szakmám volt: szerszámkészítés, szerszámlakatosság. Jelessel végeztem el a szatmári Fémipari Szakiskolát, aztán kisebb-nagyobb kitérőkkel sikerült ebben a szakmában elhelyezkednem, miután dolgoztam karbantartó lakatosként is, mert éppen ott volt hely. Eléggé nehéz megkapaszkodni ebben a szakmában, de én jól megkapaszkodtam, hiszen egészen nyugdíjazásomig ebben a szakmában dolgoztam – több helyen is, például az akkor Baimareanának nevezett cégnél, aztán a Gutin szövetkezetnél, onnan mentem nyugdíjba.

– Hogyan élte meg az újságírás a szerszámlakatosság gyakorlását?
– Nekem valóságos menhely volt. Ez a szakma olyan, hogy sok fejtöréssel jár ugyan, de valahogyan védettebb az ember. És merem állítani: úgy sikerült börtönévek nélkül kihúznom a kommunizmust, hogy kikerültem munkásnak. Ha úgynevezett értelmiségiek között töltöm akkor az időmet, vagy magamba zárkózok, vagy pedig, a sok jelentgetés hatására, előbb-utóbb becsuknak. Mert eléggé sokat járt a szám, igaz, finoman, nem durván. No meg nem is politikai síkon, hanem filozófiailag, egy-egy jelenségnek a megmagyarázásában. Ebben állt ellenzékiségem, nem abban, hogy szidtam valakit. Szerencsém volt a munkáskörnyezetben, mert a munkás nem tudott úgy kérdezni, hogy én neki megmagyarázzak valamit. De egy értelmiségi körben meg lett volna az a rafinéria bárkiben, hogy elbeszélgessen velem. Elmélyülhettünk volna a témában, és akkor mindjárt lehetett volna jelentést írni. Munkáskoromban is írtak rólam jelentéseket – tudom is, hogy kik, de nem járok utána, nem érdekel; kis senkik voltak, nem tudták, mit csinálnak…

2. Írói kibontakozás

– Mi történt Önnel értelmiségi síkon, az újsággal való szakítás után?
– Amikor kikerültem az újságtól 1964 őszén, már úgymond elismert költő voltam, az erdélyi magyar szerzők között számontartottak. 1953-tól jelentek meg verseim az Utunkban; aztán folyamatosan írtam, csak ők nem közöltek engem… ami – végül is – jól jött, mert feltorlódott mondanivalóimat újabb versek formájában érvényesíthettem, főként, hogy – kikerülvén a szerkesztőségből – több időm maradt az írásra.

– Tehát az újságtól való szabadulás egyfajta megkönnyebbülést jelentett az irodalmár számára?
– Mindaddig nem igazán tudtam kibontakozni, mert a mindennapi robot, a napilap-csinálás nem semmi. Naponta leadni a kötelezô terjedelmû anyagot, ezen kívül a terepmunka… Akkoriban Nagybánya tartomány volt, jókora területet, a mai Szatmár és Máramaros megyéket foglalta magába. Azt szinte havonta be kellett járnia az embernek, tehát rengeteg időt elvett az újságírói munka. De a legrosszabbak a külső hatások voltak! Befolyásolták az alkotó embert. Az újságírás egyébként mindig befolyásolja az alkotó embert, van, akit pozitívan, de van, akit teljesen letör, tönkretesz – mármint abban az esetben, ha vannak olyan törekvései, hogy terjedelmes műveket hozzon létre, nevet teremtsen magának stb.

– Az Ön esetében tehát az átállás áldásos is volt egyben?
– Így van. A laptól való végleges eltávolítás annyira jó hatással volt rám, hogy rá egy évre, 1965-ben megjelent végre az első könyvem: az Ösvény a világba című könyv, a Forrás sorozatban. Ily módon én az első Forrás-nemzedékbe soroltattam be, életkoromnál fogva, de megjelenés szempontjából is. Így lettem prózaíró – bár sokáig költőnek tartottak engem, legalább tíz évig.

– Viszont, ha jól tudom, verseskötete nem jelent meg…
– Nem, hála Istennek, egyenesen prózakötettel jelentkeztem. Ez két hosszabb elbeszélést tartalmazott, egy önéletrajzi jellegűt (gyerekkori élményanyaggal), amiből aztán kinőtt a háromkötetes Önéletrajzom; a másik egy munkástémájú írás volt. Akkoriban nagyon újszerűnek tartották a munkásábrázolást, és az irodalomban komoly sikere volt. Ez a kötet megalapozta a hírnevemet, ha szabad így mondanom, és 1969-ben aztán megjelent a már regényterjedelmű könyvem, az Illés szekerén.

– Ez már a prózaíróvá válást jelentette?
– Igen. És még nagyobbat dobott rajtam, ugyanis kiváló kritikákat kapott, itthon díjaztak is érte.

– Hogyan reagált az irodalmi sikerre az Önben élő alkotó?
– Az irodalmi sikerélménnyel párhuzamosan, a munkámban is nagyon szép eredményeim voltak. Azt beszélték rólam, hogy Nagybánya legjobb szerszámlakatosa vagyok. Özönlöttek hozzám a megrendelők, volt egy szép műhelyem, és voltak embereim, akikkel dolgozhattam. Mindez komoly megnyugvást adott. Érdekes, nem voltam még csak csoportvezető sem. Nem volt rangom, csak egyszerûen végeztem a munkámat. Igaz, volt olyan gépem is, amin csak nekem volt szabad dolgoznom. Egy kiváló osztrák esztergapadról van szó, a legfinomabb munkát is meg lehetett vele csinálni, gyönyörû dolgokat lehetett mûvelni vele. Hát, azóta már biztosan ócskavas…
Tehát irodalmi téren megkaptam ezt a szerencsés lökést: már a második kötetnél voltam – persze, itt voltak buktatók, politikailag mi megy, mi nem mehet, a kiadó állandóan nyekergett, állandóan bele akart szólni.

– Volt-e olyan esete, hogy konkrétan közbeszóltak vagy visszaadták a kéziratot? Esetleg beleírtak valamit, ami eredetileg nem volt a szövegben?
– Nem, ilyen soha nem volt, nekem mások nem írtak bele! Azt mondták, hogy esetleg nézd meg, azon az oldalon valami egy kicsit durva, naturalista vagy politikailag nem ildomos. Már akkor nem azok az idők jártak, hogy a könyvet megírták a szerző helyett a kiadók.

– Milyen típusú írónak érezte magát, illetve milyennek mondta a szakma?
– Azon gondolkoztam, hogy csupán a valóságot megírni – úgy, ahogyan elképzelik az olvasók az írók munkamódszerét –, az nem jó! A valóságot megírni azt jelenti, hogy amit látunk, rögzítjük, ellenben nem adunk hozzá semmi jelentésességet, csak azért, hogy az több legyen, mint az egyszerű valóság maga. Ez a dilemma nagy gondot okozott minden írónak (így nekem is), és okoz a mai napig is: hogyan lehetne egy prózai műnek vagy egy versnek olyan jelentésességet (kicsit bonyolult szó, de ragaszkodom hozzá) adni, hogy az, mondjuk, húsz év múlva is figyelemre méltó legyen az olvasó számára? Például azért nem írtam túl sok elbeszélést meg novellát, mert úgy jártam volna, mint más „valóságíró” (én, merem állítani, realista író voltam mindig, az is maradtam máig, de önmagában a realizmus nem visz messzire). Úgy tűnt, mintha kis köröket rajzoltam volna egymás mellé, és akkor a végén a sok kis körből lett volna nekem egy nagy köröm, amiből azonban nem tudtam kitörni. Ezért az Illés szekerében, mint regényben, az akkori irodalmi szokásoknak, törekvéseknek megfelelően, már nagyon érződik valamiféle szürrealizmus is – a realitáson belül; olyannyira, hogy ezt már egyesek kifogásolták annak idején a kritikákban, mondván: a szürrealizmusra irányuló törekvés árt a formának, megbontja azt. És még egy dologra kellett figyelnem: arra, hogy íróként ne vonjak le következtetéseket, ne állítsak fel erkölcsi tételeket, hanem egyszerűen írjam meg, írjam le a valóságot – úgy, hogy a leírás ugyanúgy működjön, mintha magyarázat lenne. Ugyanis a témát nem én találtam ki, ez van, mióta világ a világ; az erkölcsi meg bármilyen politikai, filozófiai tételek egy idő után ellenkező irányba fordulnak vagy elértéktelenednek. Ez a lehetőség létezett az én esetemben is, de főként az esszéírók vonatkozásában. Hiszen ha megnézünk ma egy akkor megjelent esszéregényt, mit látunk érvényesnek belőle? Például Méliusz József, aki remek ember volt és nagymestere az esszéregénynek, nem döbbent rá, hogy mi lesz ezekkel az írásaival… bár tudhatta, hogy egy gyilkos ideológia, amelyik embernek emberre való törését tartja elsődlegesnek, annak kiirtását, annak kiadását, nem lehet örökéletű. Csak a békés, a békére irányuló ideológiának van örök szerepe, meg a nemzetnek, a nemzethez való ragaszkodásnak – ha leszűkítjük a dolgot a nemzetre. Minden, ami nem a nemzetért, a népért történik, előbb-utóbb vagy az ellenkezőjére fordul, vagy ellenségessé, elviselhetetlenné válik. A nemzetet támogatni, a népért írni, az mindig biztos. Itt nem lehet melléfogni! Persze, ezt a legjobb értelemben mondom, nem gondolok közben semmiféle ideológiára. Nincsen európai író, nincsen világíró; egyszerűen minden nemzetnek megvannak az írói. Végső soron minden író nemzeti író.

– Tehát csak úgy lehet nagy író valaki, ha nem válik ki saját nemzetéből, nem törekszik világirodalmi rangra?
– Valóban. Már az a szó is hibás, régóta tudjuk, hogy világirodalom. A nagyvilágban élő nemzeteknek vannak írói, egyesekről tudunk, másokról nem. Mondták nekem annak idején, hogy európai szinten írtam meg ezt, vagy azt. Mi az, hogy európai szint, kérdeztem én akkor. Ne vicceljünk! Nincs ilyen! Mostanában is állandóan mondják, hogy eurokonform. Mit jelent ez? Valamiféle isten állapítja meg, hogy valami eurokonform-e vagy sem? A valóságban nincs ilyesmi!

(Folytatjuk)

Kérdezett: Farkas E. Zoltán

RMSZ, Színkép szabadidős melléklet 2005/30.

*

Utóirat: Sajnos, a folytatásból nem lett semmi: az RMSZ következő megjelenő számában bejelentette megszűnését, s a melléklet szerkesztője, Szonda Szabolcs úgy emlékszik, hogy az interjú befejező része már el se készült. Kár – így maradt torzóban nem csupán Pusztai János életműve, hanem az egyik utolsó vallomása, amely az alkotóról szólt – mindannyiunkhoz. Most, hogy eltávozott az élők sorából, legalább töredékesen, de visszaadjuk az olvasónak a közel tíz évvel ezelőtti töprengő gondolatokat… (Káfé főnix)

2014. szeptember 4.

Szóljon hozzá!