Cseke Gábor – Szonda Szabolcs: Hajónapló József Attilával (teljes szöveg)

“Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,”

Flórának, 1937. március

Közös hódolat József Attilának (2005-2014)

 (In memoriam Színkép – RMSZ)

ja1

 

Magunk mentsége (2014. április 11.)

Mintegy tíz éve történt, 2004 késő őszén. Akkor még azt hittük: a Romániai Magyar Szóra szüksége van a romániai magyarságnak, ez pedig önmagában is elégséges ahhoz, hogy fennmaradása biztosítva legyen. Ezzel a bizakodással szerkesztettük az akkoriban meglehetősen népszerű és valóban színes Színkép című hétvégi irodalmi-kulturális mellékletet. Számos, azóta is emlékezetes projektünkkel a hátunk mögött, az említett őszön azon töprengtünk – a mellékletet szerkesztő Szonda Szabolccsal –, mivel is rukkoljunk elő József Attila születésének centenáriumára, amely 2005. április 11-én lett volna esedékes. Rengeteg terv, elképzelés közepette látványosabbnál látványosabb akciókat ígért akkoriban a művelődési élet határon innen és határon túl, pályázatok indultak, nagy volt a sürgés-forgás az emlékezés vadasparkjában. Legjobb talán az lett volna a részünkről, ha nem tartunk lépést a divattal, és kimondottan bensőnk, meggyőződésünk diktálta megidézés módozatain töprengünk. Ma sem tudom, jól választottunk-e, amikor abban maradtunk, hogy kétszemélyes csapat tagjaiként, ám mégis inkább egyénileg kiválasztunk 19–19 József Attila-verset, amiket különösen közel érzünk magunkhoz, és széljegyzetekben indokoljuk-fejtjük ki azt, milyen belső visszhangot vélünk fontosnak rögzíteni–továbbítani az olvasó felé a személyes átéltség jogán és okán. Úgy terveztük, hogy a születésnap dátumának táján (Színkép, 2005. április 9–10.) tesszük közzé szeszélyes, kommentált antológiánk szándéknyilatkozatát, majd kéthetente jelentkezünk a 19 részből álló, rovatszerűen felépített sorozatunkkal. Ötletgazdákként azt ígértük, hogy minden alkalommal egy-egy, kisebb-nagyobb mértékben egymással „feleselő”, egymásra reagáló JA-verset ajánlunk az olvasók figyelmébe. Számításaink szerint a sorozat eltartott volna a centenáriumi esztendő végéig, csakhogy a lap már nem bírta addig „cérnával”, s a nyolcadik közlés után (Színkép, 2005. július 23–24.) rovatunknak befellegzett. Mivel nem előre elkészített, hanem közlésről-közlésre megszülető, rögtönzött anyagról volt szó, a folytatást – kifutópálya hiányában – már meg se kíséreltük, ami azóta is, sok éven át, tartós lelkifurdalással figyelmeztetett kishitűségünkre. Terveztük ugyan két ízben is az újrakezdést, de mindez csak terv maradt. Most, az idei születésnapon – költészetünk napján – letöröltük a port a már-már elfeledett, elkészült anyagról, s ki tudja? Talán ez a kicsikart restitúció meghozza bennünk a folytatás leküzdhetetlen ihletét is…

Cseke Gábor – Szonda Szabolcs

 

ja2

TÜRR ISTVÁN exTATÁR

A hajó besorolása: TATÁR/1914 típusú vontató motorhajó
Állapot: aktív
Műszaki adatok:
Épült 1914, Deggendorfi Hajógyár, Deggendorf, D
Hossz a függélyek között: 20,8 m
Szélesség a főbordán: 4,3 m
Főgép teljesítmény: 120 LE

Hajótörténet
1914-TATÁR, Atlantica Tengerhajózási Rt.
1930-TATÁR, Fleishmann Antal, Budapest, HU
1955-TÜRR ISTVÁN, MAHAJOSZ.

1920 nyarán JÓZSEF ATTILA hajósinas a VIHAR, TÖRÖK és TATÁR nevű vontatógőzösökön.
“Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,”
Flórának, 1937. március
(Horváth József közlése).

Ismert tulajdonosok:
Atlantica Trust Rt, Budapest, HU
Fleischmann Antal Dunakotró és Gőzhajózási Vállalat, Budapest, HU
MAHAJOSZ Magyar Hajófuvarozó Szövetkezet, Baja, HU

Forrás: www..hajoregiszter.hu

 

Hajósinasként a „JA” óceánjárón (2005. április 9-10.)

József Attila írta le, s hagyta hátra töredékként, ám tanulságnak:
Amikor verset ír az ember, / Mindig más volna jó, / A szárazföld helyett a tenger, / Kocsi helyett hajó. // Amikor verset ír az ember, / Nem írni volna jó. (Amikor verset ír az ember…)
A nosztalgia célkeresztjében: a tenger. Merthogy veszettül a szárazföldhöz köt ma minden: az életforma, a szükség, az élmények, a kapcsolatok, szerelmek.
No de az álmok! A vágyak! A fantázia szabadon bóklászó lovai!
József Attila legalább megpróbálta. A hajót is, a tengert is. „Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam” – írja a Curriculum vitae-ben. De a tengert is megidézte, legalább ötven versében. Oda vágyott, mint minden magyar („Tengerre, magyar!”) és nem magyar – a szárazföldet belakó egész emberiség.
Rengő csoda Tenger! / Fonjad körül bánó dalaiddal / Élet után vágyó lelkemet. / Tépd ki szívem kérges rejtekéből / Tompa dalok árnyékéletét. / Mert gyáva az ember. (Tengerhez)
De a tenger nem csak vágy nála, hanem mérce, minta, őserő, amely levezényli életünket, mérve hozzá a végtelen ütemet.
Örökkön háborog a tenger / örökkön zúgnak a lombok / örökkön fájdalmas az ember / örökkön kicsik a dolgok. (Töredékek)
Sárga füvek a homokon / Csontos öreg nő ez a szél / A tócsa ideges barom / A tenger nyugodt, elbeszél (Sárga füvek)
A sötét szoba sarkában zokog / egy tehetetlen, guggoló gyerek. / Sír, mint a cipő alatt a homok. / Vergődik, mint a nehéz tengerek. (Egy kisgyerek sír)
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: / azt mondják, hogy meghalok. / De annyi mindenfélét hall az ember, / hogy erre csak hallgatok. (Azt mondják)
Gondos gazdáim nincsenek, / nem les a parancsomra féreg. / Mint a halak s az istenek, / tengerben és egekben élek. (Már régesrég)
No, és a hajók! E daccal büszke győztesek, melyekkel József Attila nagy előszeretettel szövetkezett, s nem csak mint hajóinas:
Hahó, te gálya / Rohanj, mint égő üstökös az éjbe, / Győzelmesen rohanj / A nagy Igazság szűk kikötőjébe… (Az őrült hajótörött)
Kalapáló, hajórakó kedvet, / Meleg asszonyt, hálószőni is, / Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen, / Botor tengerének értelmet is adjak. (Komoly lett már)
Hát hol az a tenger, amelyik / Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót, / Mint ez a kormos és éhes tömeg / A lelkesedés karcsú suhanását… (Tüntetés)
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni / a vizet meg a hajókat / Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak / Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint / komolyan elmegy a hullámok alatt / Azok meg csillognak, mint a pengék. (Nagy városokról beszélt a messzi vándor)
Sikáltam hajót, rántottam az ampát. / Okos urak közt játszottam a bambát. (Kész a leltár)
Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós. (Csak az olvassa…)
Ma már mindent tudunk József Attiláról. Azt is, amit ő nem tudott, mert benne élt önmagában, ahonnan, bármennyire jövőlátóként is, képtelen volt maradéktalanul kitekinteni.
Alkalomszülte „hajóinasokként”, a JA- centenárium évében, azért szegődtünk el a „József Attila” nevezetű óceánjáróra, hogy a fedélzetet felsikálva elmondhassuk, a költő szavaival:

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.
(Flórának)

Ezek a verssorok már a sorspecsételő 1937-es évben születtek.
Mi hellyel-közzel csupán hozzádörgölőztünk a költő dicsfényéhez azáltal, hogy egy-egy versét „kiloptuk” az összesből, s magunkban felragyogtattuk, tengeri kóborlásaink bizonyságaképpen.
„Hajónaplónk” mondhatni: a „József Attila” óceánjáró árbocának tövében született.

(01)

Kik vagyunk, és elvégre… mi végre? A nagy kérdések ilyen pofonegyszerűek. A válasz pedig mindig más és más. A hozzá vezető út: az az igazi! (Cseke Gábor)

Április 11

A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az utban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vídám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.

Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.
1925. ápr. 22.
A korai versek (mint az Április 11) nyugodtabb szólama, természetközeliségbe oldódó derűje (amelybe csak a sorok között- mögött játszanak bele a valóságízű utalások) után, 1932-ben, a szociális érzékenység már érezhetően keményebbé teszi a versek hangnemét, azokét is, amelyek nem kimondottan társadalomkritikák vagy ilyen jellegű közvetlen állásfoglalások. A szerzőre jellemző, már csiszoltan ragyogó líraiság átszínezi a költői vélekedést és a lázadást, s mindez ráolvasásszerű, összképre törekvő, a teljességet kísértő és ostromló versvilágot hoz létre az alábbi szövegben, melynek soraiból ismerősen köszönt vissza az igen találóan „átrokonított” villon-i hangnem és alapállás – máig érvényes modellként a költőnemzedékek számára. (Szonda Szabolcs)

A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, –
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, –
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, –
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932

(02)

Egy poéta ifjúkori remeke, amelyen meglátszik a tanítómester, „magányos, árva, bús Juhász Gyula” lelki rokonsága, ihlető befolyása. Diákkoromban egyetemi szavalóversenyre neveztem be vele, szavait magamban ismételgetve a mennyekben éreztem magamat, biztosra véve, hogy majd a zsűri is épp így elájul versmondásomtól. A valóságban nevetségesen silányul deklamáltam, még a selejtezőn kiestem, de a vers ma is változatlanul tündököl bennem. (Cs. G.)

Rög a röghöz

Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap
a távol falujába ballagott.

Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,
a hamvas, égi templomablakot.

Fészkében ring a száz cikázó fecske,
szívemben minden mámoros szavad.

Reszket – mint ujjunk – mind a levelecske
és röghöz szorul a rög és tapad.

Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
minket a gyönge, friss vetés szeret.

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,
bennünk a föld barázdát rejteget.

Az est sötét báránya ballagóba,
feketébb hulló selyemgyapja már.

És szőke hajad mintha mező volna,
mit teljesen betölt a holdsugár.
1923. aug. / 1934

Ritkásabb verstermést hozó esztendő hozadéka az alábbi költemény, melynek szövegkörnyezete több archaizáló, régmúlt korokba visszarévedő, illetve a napi valóság ihlette, propagandisztikus alkotást vonultat fel. Ez a vers mindkét véglettől eltávolodik, képisége révén kis, ám markáns lírai grafika, miközben – a refrénsor által is hangsúlyozott – dalszerűsége az egyszerűség mélységével itatja át a rezignált, mégsem pesszimista, ugyanakkor erős hangulati töltetű sorokat. A keleti szellemiséget idéző remekmű (a világ csak füst, illúzió) sajátosan személyes vétetésű, ám ugyanolyan mértékben az egyetemes ember létét is faggatja. (Sz. Sz.)

Füst

Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok –
áttetszel rajtam, égi hűvösség.

Elszállok, el, de a lágy remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.
1930. jan.

(03)

Egy másik, tetten ért mester József Attilánál: Petőfi – aki, úgy látszik, mindenüvé beférkőzik, ahol hiteles életérzések, gesztusok, tartások fogalmazódnak meg. Az alábbi alkotásban a versbeszéd eredeti, az attitűd – forradalmian romantikus. De lelkesítő… (Cs. G.)

A bátrak

Ki gyáván várja a halált,
Magába zárja azt a föld,
Midőn a száj lilára vált
S két szeme rémületre tört.

Annak nem nyitja a titok
Bordó, nehéz, nagy függönyét,
Csak aki bátran állitott
Elébe s büszkén tépi szét.

Ó nagy, ki bátran odaállt,
Hol búg a néma sejtelem
S szolgáját hívja, a halált,
Alázattal ki megjelen.

Minden liliom illata
Hűlő, meleg szivén libeg.
Ó szent, ki bátran, át, oda,
Ifjú lélekkel halni megy!
1923. jan. 23. / 1924. dec.

Az egyén életét meghatározó felismerések annál nagyobb hatással képesek bírni, minél tömörebb, sűrítettebb formában mondatnak ki. Az aforizmák ereje lüktet az alábbi versben is, melynek hetyke-provokatív, mégis belenyugvó nagyszerűségét az antik ritmusképletnek, a fenséges lejtésű eposzok sorfajtájának különös játékosságú felhasználása hangsúlyozza – máig érvényes következtetés medréül szolgálva itt. A kötött forma egyensúlyának fellelése ez, abban az esztendőben, amelyre az elboruló szerzői világkép nyomja rá bélyegét, illetve sugárzik ki olyan versekbe, mint a Ki-be ugrál… önmegtartóztatású borzongású monológja, a Nagyon fáj riadt, vad könyörgése, illetve a Gyermekké tettél, a Kész a leltár, az Azt mondják és A Dunánál lét- és világösszegző megnyilatkozásai. (Sz. Sz.)

Két hexameter

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
1936. nov.-dec.

(04)

Minél többször olvassuk e sorokat, annál nehezebb eldönteni, kinek a tekintete néz ki mögülük: a küzdő, avagy a hívő emberé? Tudjuk, sokan próbálkoztak ezzel is, azzal is – összebékíteni a szeretetet a harccal. De hát szabad? Hát lehet. Mégis igaz: „szeretve mind a vérpadig”? (Cs. G.)

A legutolsó harcos

Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.

Ma hat földrészre nyílik bimbaja –
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok lengetik
Világbelengő, kitárult szagát.

Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekről ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.

Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!

Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát –
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.

Minden jövendő tűz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!

A lelkesedés zengő süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.
1923. ápr. 27. / 1924
Az Eszméletet előkészítő versek (pl.: Téli éjszaka) évében járunk: 1933 lírai termése az eszmei letisztulást jelző, olykor visszafogottan indulatos, illetve hideg józanságú alkotások mezsgyéjén érik ki, miközben fanyar, öniróniába hajló humor és ízig- vérig megélt, izzó érzelmesség (az Ódából kisugárzó) egyaránt rányomja bélyegét. A váratlan, sokkoló, telitalálatként ható metaforák ideje ez – no meg az időszakosan felbukkanó, a létösszegzést célzó verskényszeré, amely az alábbi sorokat is eredményezte. (Sz. Sz.)

Számvetés

Ettem-ittam fekete, undok
mocskot és csípős trágyalevet;
ember vakmerőbb nem lehet.
Ám eddig sohasem voltam boldog.

Ebben a megváltott világban
egy pillanatom nem volt nemes;
sem langyos, édes, kellemes,
mint disznónak a pocsolyában.

Engem sunyiságra oktat
az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
Huszonnyolc éve éhezem.
Rajtam már csak a fegyver foghat.

Ezért ülnek oly sötét dolgok,
oly hatalmak a szívemen,
hogy szorong lágy arcú kedvesem,
ha ránézek; pedig mosolygok.

Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.
1933. nov. 11.

(05)

Sorsunk ruhaként tapad ránk, elnyűhetetlen és levethetetlen. E gondolat mentén zajlik a költői őrjárat. Megszemléljük minden oldalról az igazul ható bölcsességet, de leginkább az őrségben álló csodálatos vízióit. Az alábbi „köntösökkel” József Attila stílust (is) teremt magának. (Cs. G.)

Köntösök

Remegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Csalán s tövisből jólszövött
És nem libeg a test fölött,
Tapad, szorul, ölel, fujt és mar,
Az emberrel szint’ összenőtt.

És néha egyszerű, poros
És néha meg rózsás-piros
És néha szemszinű, meg barna,
De mindig egyformán szoros.

És néha pókhálós, avas
És néha súlyos, mint a vas
És néha meg aranyszegélyű
S csillog, mint messzi kék havas.

Rettegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Ki fölvette, azon marad
És benne jár és nem szabad.
Elhordja egész életén át,
Míg teljesen szét nem szakad.
1922. máj. 17

A részletekre való összpontosítás, a „kézenfekvő” látvány előtérbe kerülése, a kevésbé stilizált fogalmazásmód mind sajátja az alábbi versnek, illetve az ebben az esztendőben született „társainak”. A vizuális élmény megörökítése adja a hátteret ahhoz a szövegjátékhoz, melynek keretében az elsődleges jelentések összefogóznak, és együttesükből – a látszólagos egyszerűség leple alatt – felbukkan a maradandó jelkép és metafora. Nyugodt „zugok” az ilyen versek egy végsőkig zaklatott életmű kiteljesedésében. (Sz. Sz.)

Tiszazug

A báránybunda árnyakat
tűlevelű fák fércelik.
Szalad a puli pillanat,
fagyon koppantja körmeit.

Hümmögőn áhítgat a nép
s házacskák gondolkodnak, ím
zsuppjának zsíros süvegét
lehúzza ablakára mind.

Kárál a tyúk keservesen
az eresz alatt, mintha már
vénasszony lelke volna, mely
rimánkodóan visszajár.

Belül is pöttyös állatok,
ütődött, kékes öregek
guggolnak, mordulnak nagyot,
csupán hogy ne merengjenek.

Mert sok a révülni való,
ha már az ember nem kapál.
Szép, puha gond a pipaszó,
tört ujjak közt pamutfonál.

S mit ér a vén? A kanalat
elejti, csöppent, etetik
s ha ő etet, a malacok
habos vödröstül fellökik.

És lágy a tanya, langy az ól.
Csillagra akasztott homály!
Kemény a menny. A gally alól
bicegő cinke sírdogál.
1929 nyara

(06)

Szívesen magamévá tenném ezt az önmagába forduló, természetesen kinyíló és becsukódó egyszerűséget. De valahogy minden próbálkozás utánzat: nem lélegzet, csupán lihegés. (Cs. G.)

Egyszerű vers

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég, akkor
szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni
kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy
nem fogom megcsókolni a kezedet.
1922. jún.

Élmény és érzés versbe emelésének, lírává lényegítésének talán így érdemes történnie: a sorokból áradó, keresetlen nyugalom – akár ihletett perc, akár hosszabb folyamatok gondolatiságának letisztulása – egymáshoz rendeli a közelit és a távolit, a tárgyi és a kozmikus elemeket, hogy azok összesimuljanak egy, a megszokottból a különlegesbe átlebegő mozdulatban – nem véletlen, hogy ugyanebben az esztendőben születik a Tedd a kezed homlokomra… kezdetű „dal” is. (Sz. Sz.)

Ringató

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.
1928 tavasza

(07)

Ikon ez, misztikusan súlyos és utolérhetetlenül malaszttal teljes. Nem imádság, nem is misei hangzat, nem orgonabúgás, nem is szentségtelenség. De zengő fohász mégis, hit és hitetlenség egymásra utalt szerelme. (Cs. G.)

Pap a templomban

Fejem forró, de büszke templom,
Nagy orgonája búgva zeng,
Sötét vér hull a kőre lent
Sötét oltárról, régi tempón.

Tömjének kába füstje leng
És nyöszörögve és sohajtón
Egy lélek sír a templomajtón
Bús éneket, istentelent.

Egy őrült festő rég-időbe
Arcképet festett – haja szőke –
Oltárképül a csonttemplomnak.

Előtte ott áll a Halál.
Nagy csönd lesz. És a vén, komor pap
Halkan, csudásan prédikál.
1922. okt.

Az ekkor született szövegek önmagukban jelzik: zaklatott, végletek fémjelezte időszak ez a költő életében: szabadversek és igen találóan jelentkező önrímek sora, rövid, pattogó strófák (Ülni, állni, ölni, halni) egyrészt, nyugodt áramlású, a feszültséget elsimító, természetközeliséget sugárzó alkotások másrészt. Ugyanakkor, a két pólus közt, ismét a számvetés kényszerét hordozó, olykor lázadó hangvételű versek, sok esetben Villonra emlékeztető felvetésben. Mint az alábbi is, amelyben a visszapillantás és az összegzés szóárnyékában meglapul – bizarr játszótársként és kezes fenevadként – a lét-metaforává átlényegülő oroszlán. (Sz. Sz.)

Az oroszlán idézése

Volt fogam közt már szivar,
csuklómban megállt a kés,
mosdatott habos vihar,
alvó számba szállt a légy,
néni szunnyadt ágyamon,
szépet álmodott szegény.
Tiszteltek, ha vért köhögtem,
mégse köptem hóba én.
Voltam vonító kaján:
halljunk hát nevetni holtat,
vagy a holt is él talán?
Erre ittam jó borocskát,
rágtam főtt malaclapockát,
kezet fogtam balkezemmel,
megpöngettem szemfogam,
isteneim mind eladtam,
ez a ruha másé rajtam,
kereshet pipogya ember,
az én megnyurgult szivemmel,
tükröm mögött szerelemmel,
oroszlánra várok én –

Első ízben cipőm fényét
kényesítse bús sörénye,
másodízben cirógasson,
körme torkomat kitépje,
behunyt szemmel végignyaljon
harmadízben az ágyamon,
pártalanul és üvöltve
őrizze a ravatalom.
1926 nyara

(08)

Költői leckefelmondásból: jeles! Olyan verse ez József Attilának, hogy az impresszionisták is megnyalhatnák utána mind a tíz ujjukat. Az inas mestermunkája, amivel hazavágja a Mestereket. Már–már elhiszem: milyen szép is szenvedni! (Cs. G.)

Távol zongora mellett

A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.

Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.

A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
1922. ápr. 11.

Az ilyenszerű verseiben mélységesen emberi József Attila, az érző-értő és alkotó ember, ezekben az írásokban, melyeknek soraiból (itt) rezignált vagy (más helyütt) boldog nyugalom sugárzik, az alig észrevehető, felfogható mozzanatokban leülepedő, gondolati-érzelmi kavargás utáni állapot, a bölcs csend vagy akár a „nagy szürkeség” megérzése. Ismételten is jó találkozni ezzel a szöveggel, jólesik felfedezni benne – többek között – az Eszmélet-beli megfogalmazások előképét („hasított fa”, „soványan űlök”), egy-egy ritka szépségű, gazdag jelentés-együttest magába sűrítő verssort (pl.: „világ, kóró virágja, messziség”), vagy épp meglelni, a harmadik versszakban, az igen diszkrét, de annál finomabb erotikájú utalást. (Sz. Sz.)

Mióta elmentél

Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!…

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.
1928. szept. 13.

(09)

Ráolvasások nagymestere. Amelyek közvetlen, életét szelíd vizekre terelő hatása ha el is maradt, ezek jegyében fogant versei a műfaj jeles darabjai. (Cs. G.)

Szerelmes kiszólás

Kegyetlen bánat marja meg szivét,
Mosolygó, mély szemét apassza, törje,
Dús bronzhaját a vágy cibálja szét,
Lelkét sorvasztó forróság gyötörje,
Ajkát a kín harapja össze, még
Imás, kulcsolt kezét is ejtse ölbe!
Magányos éj gázolja át eszét
És jajgató szerelmi őrületben
Az én nevem sikítsa vad beszéd:
Ó, hívjon akkor, hívjon engem, engem!
1922 végén

A ráolvasás indulatos lendülete itt a mitikus képek „hullámtörőivel” ütközik – bár tompul, lényegét nem veszíti, lázadás van itt is, már a címben. Talán a hangneme más, talán a kifejezett többesszám: szeretők, lányok, fiúk. Mégis a határozott érzés az olvasóban: mélyen egyesszám első személyű közlendő ez a sorokban, elemi erejű az elcsöndesülésben is, remek rész–egész egymásbajátszással a lányok és fiúk dalának megfogalmazásánál. Kis és nagy univerzum így kapaszkodik össze a mindent átjáró szerelemben. (Sz. Sz.)

Szeretők lázadása

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.
Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.
– Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.
Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.
Fogadd most-tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat.
Fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.
S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, zúgása
erősbíti az éneklőket.
A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk –
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk. –
S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
1926. jún.

(10)

A cím maga máris remekmű. Ha csak ezt írta volna is, százas, hogy felfigyelek rá. De megszületett a vers is. Minden szavát mérlegelem, majd elfogadom. És most már tudom, hogy mindenki ártatlan, de senki sem vétlen. Ha ez itt, ma valakinek mond valamit… (Cs. G.)

Villámok szeretője

Ördög röhög és Isten sír belőle,
Pap és csibész a villámok szeretője.
Mindig beszél: “Mondd, testvérem, nem alszol?”
S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincü és még nincsen térde.
Ha szép idő van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
Villámszivét az éjszakába vágja.
S mig ember, barom, fa szeliddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.
1924. jan. 28.

Ha van olyan, hogy izzó rezignáció, ennek a versnek talán ez a hangszíne. Mint amikor vissza kell pillantani, de amit nézni kéne, az testközelben simul a jelenhez. A kerek, feszes, néhol szenvtelennek ható tömör versmondatok mögött sajgó felismerések ösvényei futnak szerteszét, a robbanó fájdalommal mégis elbír az önuralom itt. És nem akármilyen ez: széppé oldja a traumát, élhetővé a kínzót, benső gazdagsággá a szenvedést. Gyermeki keresetlenséggel mondva ki a végszót: a szeretet akkor maradandó, ha célja van és választ kap az időben. (Sz. Sz.)

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. máj.

(11)

Nagyon el tudok csudálkozni azon, ahogyan József Attila a szépséget a legegyszerűbb és leghétköznapibb szavakba képes öltöztetni. Titka csöppet sem rejtélyes: figyeljük jól a társításait! (Cs. G.)

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szive.
Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
1924 első fele

Az 1934-es év, az Eszmélet megírásának esztendeje egyfajta „mágnes” a költő életművében: maga köré vonz az értelmezés mentén jó néhány korábbi verset vagy versciklust (például az álomszerűen lebegtetett, különlegesen sajátos látásmódú Medáliák, a hideg józanságú, szikár humorú Számvetés, az élesen tiszta gondolatiságú Téli éjszaka), illetve egy sor későbbi alkotást, amelyek mindegyike mintha újabb, különös megérzéseket hordozó lét- és költészetösszegzés lenne, miközben némelyikben nem tanácsok, hanem az emberi életre általában érvényes meglátások fogalmazódnak meg. És közben zajlik a költő „kiegyezése” az égi hatalommal… Ebben a fokozott gondolatiságú, mégis emberközelben zajló személyes és alkotói önértelmező folyamatban kap helyet egy látszólag könnyed és nyugodt (talán mert vágyott) hangulatkép, melynek egyik részlete döbbenetesen előlegezi meg az élet és a pálya lezárultát. (Sz. Sz.)

Nyári délután

Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásitott.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
1934 nyara

(12)

Az éhség mint létforma és mint ihletforrás magasan uralja a költészetet. Mint mindent, ezt is ki lehet bírni. De a valódi koplalás ennél jóval keményebb… (Cs. G.)

Hét napja

Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
Falbaverdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.

Nem időszakos számvetés, jelzi ezt minden sora, minden szava. Túl már mindenen mintha, innen valamin, ami riasztó, de megbékélést is hozhat: ez az a pont, ahol az alábbi sorok megfogannak. A megnyugvás éhe ez, ha a végsőé is: s bár konkrétumokat sorol a vers, nem mérhető a megfoghatóhoz. Miközben csendes utalásai révén beilleszkedik a magyar költészet nagy „leltárverseinek” együttesébe – vö. Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…, Arany János: Epilógus. (Sz. Sz.)

Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
1936. nov. – dec.

(13)

A költő magánya akkora, hogy már csak az istenben remél barátot, apát, meghallgatást. Oly hálás lenne egy ilyen megoldásért, hogy sorsában ő maga is megistenülne. (Cs. G.)

Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
1925. ápr. / 1934

„Ne félj ostobának lenni” – olvashatnánk így is a kezdősort, ha az ostobaságot itt az értelme(zhete)tlen dolgok egyetlen kezelési (értelmezési?) módjának tekintenénk. Magányos tett, de csak így lehetséges az ellentmondások feszítő örvényében, a gondolatok tépő-szaggató viharában, vélt-remélt középúton, ahol „nem lehet soha nem igaz szavad”. (Sz. Sz.)

Légy ostoba

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.
1935. aug. 6.

(14)

A képzelet ily felajzott ugrabugrája megnyugtat: a fiatal József Attila tudja, hogy képes a végtelenben kószálni, s ezt nem is rejti véka alá. Valódi salto mortale, amit itt keresztülvisz. (Cs. G.)

Oly friss

Oly friss-ízű az ég, én tudom, én tizenkilenc esztendős vagyok
A szebbik biplánon mindenki hallja a toronyóra ütéseit,
az éhesnek körte a csillag is, ott már ebédelnek, de
Magyarországon még nincsen rádió
Minden emberben ketrecek élnek, ezek esznek vagy énekelnek
És egyik emberben acélból vannak a másikban pedig
furulyákból
Ha alszom, hozzám képest mi lesz a harmat
Egészen ostoba csak egy van s az az elégett itatóspapír,
– szegényke vizet se látott
Ne haragudj, jóíze van az égnek
És a szúnyogok amúgyis meghalnak éhségükben.
1924. szept. [?]

A látszólag kifelé irányuló, valójában a benső világot pásztázó, önmegszólító JA-versek egyik tökéletes példája. Szentenciaszerű sorok, mintha a kopogó tömörség ellensúlyozni tudná mindazt a gondolati-lelki előtörténetet, amelynek ez a vers a zárlata, következtetése lehetne. Az intések sorozatába, az elgondolkodtató konklúziók összképébe csupán a választási lehetőség ver némi éket a vers zárlatában. Ha van, ha lehet tényleges opció mindebben… (Sz. Sz.)

Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937. júl. – aug.

(15)

Most mondjátok meg: honnan ismerte ilyen jól a nőket – 19 éves korában?! És mi volt az a jel, amiből kiolvasta, hogy a Nő lesz a végzete – a lelket megfojtó, mindenre rátelepedő érzelmi függőség, dominancia? (Cs. G.)

Nő a tükör előtt

A tükör előtt öltözik. Csupasz,
Akár a frissen megköszörült penge.
Nem látta férfi, mégis beleszúrja
Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.
A tükör előtt öltözik. Gyapjú
Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
Szoknyaként veszi magára a poklot
S az ég fodorként hullámzik alája.
Hajára aggat mély rejtelmeket,
Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
S a férfierő roppant vásznait
Ujjai apró szallagokra bontják.
Fülönfüggőül szívünket veszi,
Nem hallott zenét csak neki zenéljen
És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
Hogy forróságát elvermelje mélyen.
Lelkiismeretünket gyújtja föl,
Hogy szemöldökét véle bekormozza,
Tíz manikűrözött méregfogát és
Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.
S már készen van és nincsen rajta más.
Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
Annyira egyszerűen indul el,
Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.
1924. jan.

A Nő a tükör előtt című vers után tizenhárom évvel született az alábbi szöveg, de nem csupán ez indokolja a más hangnemet és megközelítést benne. Míg az előbbit fenntartásokkal lehetne szerelmes versnek tekinteni (bár tény, hogy a sokarcú szerelem fogalomkörébe lélektanilag akár ez a viszonyulásmód, a távolodással közeledés, az érdesebb kifejezés mentén sarjadó érzelmi megnyilvánulás is beletartozhat), addig utóbbi, a Rejtelmek egyértelműen az. A finoman csendülő, ám annál intenzívebb ragaszkodás dala, tűnt küzdelmek nyomait talán hordozó, de azokat erős vonzalomba ágyazó vallomás, amely az idő mérlegére bízza a kapcsolat esélyeit, de a véletlenre nem. (Sz. Sz.)

Flóra (részlet)

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.
1937. febr. – márc.

(16)

Simogat és szorongat a költő keze: gyötrődve járkálja körül zsákmányát, pedig tudja, hogy a valódi áldozat szintén ő maga. Gyilkossá lenni, a szenvedély szárnyán annyi, mint oly nagy dolgot véghezvinni, ami jóvátehetetlen, ami az égbe kiált. Nem most, majd egyszer, amikor minden kötél szakad… (Cs. G.)

Üdvözlés

Ma újfent üdvözöl szivem
A szomorúság enyhiben.
Ma száll szerelmem bronzhajadra,
Mint holdsugár pajkos patakra.
Ma bús torokbul hull a szó,
Mint holt fölött a puskaszó.
Ma nem fogynék ki én a csókbul:
Galamb szemelne friss kacsókbul.
Ma ím elődbe térdelek,
Szerelmesen köszöntelek.
De férfiságom harcra int,
Csitítom, fölpattan megint.
S oly bús szivem, hogy még megöllek.
Nem ma, ne félj, ma üdvözöllek.
1922. nov. 9.

Itt az üdvözlés nemcsak szó szerinti (míg az első versben széles metaforikus kört ír le a fogalom), hanem egyenesen hommage. Nem visszafogott, de nem is bókoló; József Attila jó érzékkel hajt főt úgy a neves írótárs előtt, hogy közben a saját lírai univerzumát, annak hangulatát, szellemi-lelki-tárgyi környezetét és tágabb kontextusát emeli be ebbe. Thomas Mann mégsem ürügye ennek, hanem kiváltója: erre utal az utolsó, elegánsan elismerő sor. (Sz. Sz.)

Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje

(17)

Készülődés a fagy honába, az ezüst életbe, a téli éjszakába. Amelyben minden csöndes, már-már mozdulatlan, áttetsző, üveg-, csont- és hártyaszerű, végzetesen megfáradt és elveszett. Vagy talán mégsem? (Cs. G.)

Ezüst élet

1
Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
Meg a halottak, meg a rétek.
Győzni épp oly szép, mint a virág,
De én az uccákon lődörgök,

Vagy esőt hallgatok szobámban
S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.
Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
Bárha a győzők ti maradtok,
Zászlótok is ezüstté őszül
S egyszer győzni is elfáradtok.
Csatazaj mögött eljön halkan
Hozzátok is az ezüst élet.
Nagyon halkan élnek a felhők,
Meg a halottak, meg a rétek.

2
Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
S hová lépek, kibú a föld alól –
Az árnyékom, mely mindenütt követ
S találkozunk is egyszer valahol.
Olyan szép dolog elfáradni és
Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
Kedves árnyékban leheverni, le
S bennünk eleve ott a fáradás.
Bennünk eleve ott a fáradás,
Mely a szűz hónak testvére lehet –
Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
Csak hull a hó s új tavaszig befed.
Egy télestén a földet csöndesen
Betakarta a fáradtság, a szent,
Az én szavammal együtt, hisz az is
Végtelen hideg világban kereng.
1925. ápr. 23.

Mintha az Ezüst élet kitágulna – ahogyan a felvevőgép vált szöget vagy állást – a Téli éjszaka soraiban, a személyestől a közösségi tér felé, miközben a két szöveg képi világa sok helyen hasonló kromatikájú vagy szimbolikájú elemekből építkezik. De a Téli éjszaka sok szempontból az érett, tapasztalt költő verse, olyan mesteri félsorokkal, sorokkal – és a bennük húzódó képekkel –, amelyek önmagukban is megállnák a helyüket. A szövegindító (ön)felszólítást követően leírás és gondolati vers ötvöződik itt eggyé („Tündöklik, mint a gondolat maga, / atéli éjszaka.”), dinamikusan és szervesen, magabiztosan és gördülékenyen, gyönyörű rajzolatú képekkel. (Sz. Sz.)

Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
1933. jan.

(18)

A leszámolás fokozatosan megy végbe József Attilában. Az első fokozat: valami süket, fölösleges csönd. Amely mögül loppal kioson az élet. Inkább életérzés, még nem eszmélet. Az majd csak egy évtized múlva érkezik. (Cs. G.)

Ködből, csöndből

Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.
S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.
Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.
Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.
Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.
Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.
Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.
Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,
Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.
Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszu ez,
Várni, várni, mig vége lesz.
S tudni, vannak így még többen,
Mignem valaki megdöbben,
Mig valaki föl nem ordit,
Ködből, csöndből föl a holdig,
Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,
Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.
1925. ápr.

Talán a legismertebb József Attila-alkotás: veretes foglalata a költői életmű sarokköveinek, gondolati tekintetben és a versbeszéd, szövegalkotás szempontjából is: megkerülhetetlen vers, kihagyhatatlan ebből a válogatásból. Egyfajta lírai önéletrajz is, ám ennél jóval több: az általános emberre nézve állapít meg, a saját léten átszűrve, döbbenetesen érvényes dolgokat, minden időkre vonatkozóan. A versszerkezet tartalmi letisztultsága, érzékenyen mély értelmeket hordozó kompozíciója pedig mintha az egyik, benne szereplő tételt tükrözné: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.” (Sz. Sz.)

Eszmélet

1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 tele

(19)

Minden csupa-csupa bomlás: kívülről szép, belülről fölösleges. Kiürült. Nem e világra valók hökkent világészlelése: a dolgok a helyükön, már-már maguktól, könnyedén működnek, de rajtunk kívül, nem velünk, nem nekünk…. (Cs. G.)

Nyári délután a szobában

Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A polituros asztal és a székek
Vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.
De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
Piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. –
Jó ára van a könnyü tüllnek,
A friss szél futkos fodrai után.
Nem volna rossz az ódon Óbudába,
Ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák. – Talán
Ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.
1922

Ahogyan a kesernyés, lemondó kiábrándultság a vers kezdeti részének első olvasatra ünnepélyes hangvételével egymásba leng, az teszi mesterművé ezt a verset. Minden egyéb ennek rendelődik alá benne, így nyújtja, élesen és fellebbezhetetlenül, egy olyan élet summáját, amely az egyéni és társas magány közti „forgószeles” senkiföldjén találna hazára – otthontalan otthonra – ezzel a mélyen megrázó vallomással. (Sz. Sz.)

(Ime, hát megleltem hazámat…)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
1937. nov.

 

2014. szeptember 5.

1 hozzászólás érkezett

  1. Németh Ferenc:

    Kedves Cseke Gábor!
    Mélyen meghatódva és örömteli szívvel olvastam a fentieket.
    Ime kicsi a világ, hogy sikerült megtalálnom ezt a kedves nevet ezen a világhálón. Azt mondják, hogy véletlenek nincsennek. A kolozsvári Barabás Miklós Céh honlapját olvasgattam és úgy sikerült ide tévednem egy *dupla feketére*.
    Nevek után kutatva sajnos nagy azoknak a száma az ismerőseim közzűl akik már egy másik dimenzióban eveznek. Annál inkább nagy örömömre szolgált amikor itt olvastam a nevedet, ez azt igazolja, hogy van még szél a vitorládban. Üdvözöllek szeretettel!!!!!!
    33 év telt el amióta nálam jártál Vúlkánban, biztos vagyok benne, hogy emlékszel rám. Kérésedre küldözgettem képeket az “Előre” naptárba, de lassan elmaradt a kapcsolatunk, nem is tudom miért. De jó lenne még találkozni veled, ha teheted és van útad errefele szeretettel várom a találkozást. Jó egészséget és még sok szép évet kívánok neked. Öleléssel Németh Feri

Szóljon hozzá!