Mesék, vonalak, rajzok

damo

Damó István tárlatának szeptember 30-i bemutatóján elhangzott beszéd a Népmese Napján a budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Vendégek! Kedves Barátok!

A Népmese Napját ünnepeljük – a magyar kortárs grafika egyik legkiválóbb képviselője, Damó István meseillusztrációinak a kiállításával. Damó István évtizedek óta foglalkozik a mesékkel, a Kriterion és a Ion Creanga kiadók könyvei mellett számos más, gyönyörű illusztráció őrzi mesélő kedvét, amivel az írott szövegnek arcot ad. Szívesen ajánlom a kedves közönségnek, nézzék meg Damó István honlapján a többi munkát is. A különböző témájú és technikával készült grafikák, sorozatok varázslatos világa még több példával szolgál majd arra, hogy Damó István a kortárs grafika egyik legjelentősebb alkotóművésze. Senkivel össze nem téveszthető alkotásainak világa, világteremtő ereje maga a mese.

A mese az emberré válás evolúciós folyamatának egyik legfontosabb eleme – a fajspecifikus biológiai egyedből érző, lelkes ember, illetve egyéniségekből álló emberi közösség a mese által jött létre. Az, ami egy valakivel megtörtént, összehasonlítható tapasztalattá vált és része lett a közösséget összetartó erőnek. Múlt és jövő képzetet alakított ki, ami csak és kizárólag arra a közösségre volt jellemző, mintát adott az egyes helyzetekben való magatartáshoz, kicsi és nagy dolgokban példát mutatott jóra és rosszra.

A népmesére a 18. század körül kezdte az irodalom műfajként tekinteni. A Grimm fivérek munkássága úttörő volt ebben. Korábban nem sokra becsülték az „egyszerű nép csacska dalait”, mint ahogy a „nép”-nek sem tulajdonítottak kultúrateremtő szerepet. A nép fogalmának kellett megváltoznia ahhoz, hogy a népmeséket az emberi kultúra értékes részeként tekintsünk. Minél többet tudunk meg a népmesékről, annál világosabbá válik, hogy a népmese sokkal-sokkal több annál a történetnél, mint amit elbeszél.
A népmese egyik lényege, hogy népképző – a közös mesék közös népet mutatnak. A család aprónépe a mesék által nő bele a nagyobb népbe, az anyanyelvébe, a mesék által válik eleven valósággá a világ, mesébe oldódnak a történések és mesék által szembesülünk önmagunkkal, ennen értékeinkkel, örömeinkkel, kudarcainkkal.

A mese egyéni is: a lélek igénye arra, hogy megalkossa magát az ember. Gyakorlati segítség annak megtapasztalásához, milyen viszonyrendszerben élünk a világgal, mit vált ki belőlünk és mi mit tudunk okozni. Mi a boldogság és mi a fájdalom, mi a helyes és mi a bűnös – ám legfőképpen azt mutatja meg, hogy a dolgok, történések mindig az élet folyamatosságában szemlélhetőek. A végtelenhez nyit utat a mese, a Jóisten arcára teremtett esendőségünk ellentmondásainak útvesztőjében segít eligazodni. A mese a lélek kenyere, a szív motorja és a szem ragyogása.

A művészetelmélet fontos fogalmai a percepció, a depicting, a narratívák – ezek a szakkifejezések a legtermészetesebb emberi tevékenységeket igyekeznek leírni. Ahogy egy képre, jelenségre ránézünk, ahogy az alkotó azt a jelenséget ábrázolja és amilyen történetek megjelennek a képen illetve a kép által. Amit erről a tudomány megállapíthat, azt elemzéseken, értelmezéseken keresztül újabb fogalmakba sűríti. Minden egyes újszülött azonban új szemmel néz egy képre, minden egyes új kép tartalmaz valamit, ami csak az alkotójára jellemző. A képek meséket indítanak el, a mesék képekké formálódnak, a vizuális formakincs elemzése pedig művészetfilozófiai vitákat indíthat el. Minél alaposabban vizsgáljuk, annál több titkot rejtő, bonyolult témákat fedezünk fel.
A kép-mese összefüggéseinek bonyolultságát talán az adja, hogy az ember természetes létjelenségeinek abszolút reflexiója – a szubjektum szabadságának értelmezési tartománya és értékkészlete a végtelen összefüggések rendszerében. Nyilvánvaló, mint a születés és a halál, átütő erejű, mint a félelem és transzcendentális, mint a boldogság. Mindenki, aki ember, megéli, mindenki másképpen és mindenki mégis ugyanúgy. Ha vannak közös meséink, lesznek közös örömeink és együtt tudjuk elcsillapítani a félelmeinket. Az „én” tudása az „én”-ről az „én” által. Állandó törekvés az egzakt megfogalmazásra, de legalább a megfogalmazhatóság egyértelmű eszközeire. Az egyedi elkülönítésére és az általános kibírhatóvá tételére azáltal, hogy morális tartalmai által vonatkoztatható az egyénire.
A mese képteremtő világa, a képekben való gondolkodás képessége segíthet mindnyájunkat ahhoz, hogy önmagunkra egyedi csodaként tekintsünk és a közösség katalizálta kritikával szemléljük magunkat.
Mit adhatnánk többet egy gyermeknek, mint jó képeket ahhoz, hogy a saját képeihez kedvet kapjon.

A meséhez a szó később csatlakozik. Először van a kép. Először vannak a színek, a határoló vonalak, az arányok amikből lassan alakul a realisztikus, és az absztrakt, érzékelhetővé válnak a jelekké összesűrűsödő komplexitások, szimbólumok.
Legelőször pedig van az, amit talán a Teremtés kódolt belénk, a DNS-szekvenciájában elrejtett lélekmorzsa. Hogy minderre képesek vagyunk, hogy minden gyerek elindulni vágyik ezen a vizualitás által birtokba vehető úton. A gyermek a mozgást, a színeket, a határoló vonalakat látja, érzékeli – és azonnal újraalkotja, mint saját világát, így keresi a végtelenben az otthonát, ezzel pedig egyszerre azt a pontot, azt a mesebeli Arkhimédészi pontot, ahonnét a világ a sarkából kifordítható. Az ő saját világának keres helyet.

A gyermek vizualitását éppolyan gonddal kell táplálni, mint a testét és szellemét. Csak a legjobb az, ami méltó arra, hogy egy gyermek rátekintsen. A technikai kivitel súlyos későbbi morális következményeknek lesz az elindítója. A tiszta, magabiztos technikával kivitelezett professzionalizmus a pozitív minőséget ébreszti fel. A jó rajz, a jó kép elindítja a nézőben, akár gyermek, akár felnőtt, a saját meséit. Rácsodálkozunk és nem tudjuk levenni róla a szemünket. Elkísér minket, befészkeli magát az elménkbe és ha nem látjuk is a képet magunk előtt, kivetítjük. A gyermekeknek szóló rajzok, képek, illusztrációk felelősségét nem tudom máshoz mérni, mint akikor egy újszülött gyermeket a karunkba veszünk. Erősen kell fogni és mégis gyengéden, biztos kézzel, szeretettel. A gyermek a rajzokon nő fel, ezerszer és ezerszer megnézi, átlapozza, elmélyed benne – és igen, átdolgozza őket, összefirkálja, lecsöppenti kakaóval és a királyleány attól fogva pöttyös palástban várja a herceget , akinek, bizony, a fülére nőtt egy firkabajusz.
És ez így van jól, birtokba veszi a képet a gyermek, a maga konkrétságában, aztán majd megtanulja, hogyan alkossa meg a saját képeit a saját világáról, amelyek majd beszélgetnek vagy éppen feleselnek a készen kapott képekkel. A jó kép a lélek szabadságát erősíti.

Az a vizuális nyelv, amit a gyermek indulásképpen kap, egy életre meghatározza, mennyire lesz kíváncsi, nyitott, elfogadó, mekkora lesz a saját világa.
A jó illusztrációk egy mesekönyvben nem csak a szövegre reflektálnak, hanem új mesék születését is segítik. Olykor összekapcsolódik a kép, de nem a mesével csupán, hanem a mesében megjelenített élethelyzettel, morális konfliktussal. A jó és a rossz dolgok közötti különbségek, az olykor fájdalmas dilemmák egy-egy képben égnek bele a lelkünkbe. Ha a kép igazi, akkor igazi válaszokat tudunk adni, az igazi világ igazi levegőjét szívjuk be, és igazi mesékké alakítjuk a velünk megtörténteket.

A kiállított illusztrációk legalább három csodát nyitnak meg előttünk. A képek dinamikája szinte filmszerűvé teszi az ábrázolatot, befogjuk a szemünkkel a képet de az események hosszú egymásutánját látjuk lezajlani. A fekete-fehér rajzok a titokzatos rejtelmek világába vezet, a felnőtteknek a régi német fa- és rézmetszetek világát idézi, a gyermekek számára a kalandot, a kíváncsiságot ébreszti fel. A színes elmosódó „pacái” (óh, azok a pacák!) új és új képeket rejtenek, egy törpe kalapjának barna foltjai egész regényt mesélnek, ha jól figyelünk.

Végtelenül finom, szinte jelzés-szerű eszközökkel ad a művész a konkrét ábrázolásnak saját szempontú, olykor absztrakt hangsúlyokat . Finom tusvonalakkal viszi tovább a figurát, belekezd a saját meséjébe, karaktert adva a saját világának – de mindig alázattal illeszkedve az alaphelyzethez, a szöveghez és az alkalmazott grafikai feladat sokféle meghatározottságához.
Ezzel is tanít. Alázatra, eleganciára, könnyedségre az áradó kedély erejével. Ez az, ami elmondhatatlan. Ez az, ami miatt a kép bennünk él, elfelejthetetlenül.

Amikor valaminek nagy hangsúlyt szeretnénk adni, általában szigorú tekintettel körbepillantunk és emelt hangon azt mondjuk: Nincs mese, ennek így kell lennie.
Nincs mese?
Akkor megáll a világ.
Lesz, ami lesz – de ami lesz, az mese lesz. Ennek így kell lennie. Mese, hogy kibírjuk a fájdalmat, mese, hogy megőrizzük az örömöt, mese, hogy elmondjuk fiainknak-lányainknak, ami elmondhatatlan.

Ahhoz pedig, hogy a szó megszülessék, legelőször is kép kell. Kimondani a kimondhatatlant, parolázni a végtelennel, észrevenni a tekintetet, amivel a világ ránk néz, várva mindarra a szépre, amit csakis tőlünk kaphat.

Ezek az illusztrációk csodás extrapolációi egy nagyszerű művészi világnak. A legtöbbet adják: a gyermekek számára birtokba vehetőek. Ránéz – és nem dobja el, nem sír egy másikért, hanem megfogja, el nem engedi, az övé, mostmár az ő világa.

És most már a miénk is.
A bennünk lévő örök gyermek, a jobbik énünk számára ünnep ez a kiállítás,
Köszönet érte az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak, a kiállítás szervezőinek és mindenekelőtt Damó Istvánnak

2014. szeptember 30.

Cseh Borbála

2014. október 2.

Szóljon hozzá!