Vasile Dorolți: Az angyalok börtöne (egy fotóriport története)

interviu9

Kép és szöveg: Vasile Dorolti

Tétovák, bármiféle identitás híján, de az öröm még szikrákat gyújt a szemükben, a kommunista Románia árvaházai nyilvánosan is a szigorú idomítás szerint dolgoztak. Szomorú mosoolygásuk mögött egy hazug és agresszív történelem valósága áll, amely félelmet keltve, sok mindentől megfosztva a rosszba taszít. Vasile Dorolti egy részét mutatja meg annak, mit jelentettek egy fotóművész számára a ’80-as évek. Készültek valódi fotók a kommubnizmus idején is, de a fiókba rfejtették őket, jobb időkben reménykedve. Kevesen vállalták annak kockázatát, hogy nyilvánosság elé álljanak velük. Az itt következő, a szerző szavaival bemutartott fotóriportot többszörösen is díjazták, beleértve a diktatúra éveit is. (E. S. / Photomagazine, nr. 40, 2008 december-január)

Kolozsvár, 1980

Sietős léptekkel tartok a bentlakástól az egyetem felé. Azon a diaporámán jár az eszem, amit sürgősen le kellene adnom a Megéneklünk, Románia keretében. Szükségem volna két-három, rendőrökről készült fotóra, akkoriban milicistáknak nevezték őket… Amikor a Croco sarkához értem – a kolozsvári egyetemisták híres mulatóhelyéhez, mintha isteni elrendelés lenne: két milicista irányítja ott a forgalmat. Hamar előveszem táskámból a Praktika gépemet és kettőt kattintok; takarékos vagyok, a film akkor sok pénzbe került… Aztán nekiiramodok, nehogy elkéssek az órákról, de alig telt el három perc, egy milícia gépkocsi csikorogva fékezett mellettem. A két milicista ugrott ki belőle, rámszólnak, adjam oda nekik a fényképezőgépet, kinyitják, s oda a felvétel. Kiver a verejték, s arra gondolok, hogy még a gépemet is elveszítem, de a milicisták szó nélkül visszaadják, visszaülnek az autóba és elporzanak. Azt hiszem, akkortól elkezdtem félni…

interviu4

Szamosújvár, 1985

A munkatelepre ingázom. Ötkor kelek, hatkor indul a vonat, este hétkor indul hazafelé a vonat, nyolcra hazaérek. Mikor elindulok, a gyermekek még alszanak, hazatértemkor már alszanak. A város aprócska, tiszta, közönséges. És mégis, egy derűs őszi napon valami fölkelti a figyelmemet: egy csoport óvodás gyermek vonul a parkbeli játszótérre, és mindannyian egyformán vannak öltözve! A teringettét… hogyan sikerült a szülőknek ugyanolyan kis sapkát, tréningruhát és cipőt venniük. A rejtély gyorsan megoldódik: árvaházi gyerekekről van szó, én meg hosszan nézek utánuzk, amint illedelmesen, fegyelmezetten és hallgatagon átkelnek az úttesten…
Gondolom, nem lepődnek meg, ha elmondom, hogy néhány nap múlva masszív fából készült, 18. századi széles kapun át bejutok az óvodáskorú gyermekek otthonába? Este volt, vacsora után, s tudtam, hogy ilyenkor a “szervek” (igazgatók, gondnokok stb.) nincsenek munkahelyükön, s csak két nevelőnő van jelen, családi ismerőseim. Az étkezőteremben álomszép jelenetet látok: egy pirospozsgás, gesztenyebarna hajú, babaarcú, szeplős kislány éppen etetett egy mulatt gyermeket, aki olyan volt, mintha csokoládéból gyúrták volna. A kislány volt a mama, a mulatt meg a gyereke, aki szófogadóan mindent elfogyasztott a tányérjáról, pedig már a harmadik porció volt előtte… Később, az épület magas falainál körbefogtak a gyerekek, akik hátat fordítottak pótmamáiknak (az árvaházban valamennyi nevelőnő “mama” volt: Flavia mama. Ileana mama stb.) és nekem szegezték a kérdést. “Te kihez jöttél? Kit akarsz hazavinni?”

interviu5

Titokban

Beesteledett. Elbizonytalanodtam, elővettem kedves fényképezőgépemet, egy 6×6-os Seagull-t és elsütöttem a benne kévő film utolsó két kockáját. A képek alulexponáltak és alulelőhívottak lettek, ám így is úgy hatottak rám, akár egy bunkócsapás. Éjszaka volt, Monica Locinescu rádióadását hallgattam a rádióban és megigézve bámultam a két elmosódott képet. Hirtelen rájöttem, mit kell tennem. Először is, két héten át könyörögtem Dan Bracaciu barátomnal, hogy adja kölcsön 20 mm-es Fleckrogon objektívjét, ami akkoriban elérhetetlen volt számomra, majd Sorin Sima, aki a diaporámáim zenei kíséretét szokta összeállítani, azonnal igent mondott, amikor megkértem, hogy élő hangfelvételt készítsen a gyerekekkel. Mindennek a teteje, hogy egy akkorivban teljesen újító szellemű szerkezettel állt elő, egy mikrofonos Walkmannal. Száz lejért vásároltam egy üres hangkazettát, elővettem a hűtőzekrényből az utolsó három ORWO NP22-es filmemet s ekként fölfegyverkezve, ismét estefelé, ellátogattam az árvaházba és fotózni kezdtem.
Majd szünetet tartottam… Kíváncsi voltam, hogy lesz-e következménye tettemnek, számonkérés formájában? Az árvaház átellenben volt a pártbizottsággal, az első titkár mindig a környéken sürgött-forgott, azon fáradozott, hogy a gyerekek semmiben se szenvedjenek hiányt, amennyire azokban az időkben ez lehetséges volt… Ezalatt rendszerezni kezdtem az anyagot. Fel voltam háborodva, mennyi felelőtlen szülő van a világon és hogy a társadalom mégis minden erővel szorgalmazza a szülési arányszámot. Mélységesen megharagudtam a világra, s elhatároztam, hogy a nyilvánosság elé állok, v agyis benevezek a Megéneklünk Románia fesztiválra.

interviu2

A kiállítás

Az első kiállításra a kolozsvári Képzőművészeti Múzeumban került sor, az U fotóklub [egyetemi klub] által szervezett országos szalon keretében. Tagja voltam a zsűrinek, ezért versenyen kívül és az előválogatás mellőzésével, az egyik fő helyen álló panóra állítottam ki képeimet. Hat darab, 30×40 cm nagyságú képet nagyítottam ki, s azt a címet adtam neki, hogy “És mégis, a gyermekkor…” Minden magyarázat és hivatkozás nélkül, kellemesen meglepődve láttam, hogy ösztönösen mindenki megértette, miről is van szó. Petrica Mercea, a klubunk akkori vezetője diszkréten gratulált és elmesélte, hogy miként sikerült “m eggyőznie” a Szpcialista Nevelés és Kultúra Tanácsának képviselőjét, aki egy nappal a tárlatnyitás előtt ellátogatott a kiállító terembe. A sorozatot elküldterm a nagyváradi Premfotóra is. Mélységesen becsültem a nagyváradi Tavirózsa [Nufarul] fotóklub akkori tevékenységét és elégtételt éreztem valahányszor egy-egy munkámat befogadták szalonjukba. Kaptam ekkor egy dicséretet is, de a legnagyobb örömöt akkor éreztem, amikor láttam, hogy a sorozat bekerült a kiállítás katalógusába, ami a nyolcvanas években nagy szónak számított.

interviu12

A diaporáma

A következő lépést a diaporáma jelentette. Úgy határoztam, hogy a Titokzatos szülők címet adom a sorozatnak, Stefan Hrusca dalából ihletődve, amit az énekes Adrian Paunescu Ima a szülőkért cmű versére komponált. Olyan volt ez a dal, mint egy kezemre szabott kesztyű. Nyíltan sugallta a szülői lelketlenség elítélését. Azzal is tisztában voltam, hogy hozzáfűzök részleteket az élő hangfelvételekből, majd a végén John Lennon Mother című dalával zárnék. Nehezehn tudtam elképzelni, hogyan teszem át gyorsan diapozítovnek a fekete-fehér felvételeket. Egyik este a fényképezőgépet rászereltem a nagyító gép állványára, asztali lámpát állítottam melléje és a fényképeket levelezőlap formátumban, fotókópiaként két ORWO UK17 filmre másoltam. Gyorsan előhívtam és felkiáltottam örömömben: igen, ez a megoldás! A vonaton bekereteztem a diapozitíveket, másnap pedig már Kolozsváron, az Audia pályázaton találtam magam, a Titokzatos szülők című diaporámával. És mindenki azt kérdezte, hogy sikerült kihoznom ezt az “érdekes szépia árnyalatot”, én pedig csak vonogattam a vállam: “Szakmai titok, elvtársak, műhelytitok!”
A vászon mögül vetítettem: Mircea Albu és Petrica Mercea biztató gesztusokkal kísérték az első képeket, majd egy magas, bajuszos férrfi diszkréten belépett a színfalak mögé, figyelmesen nézett egy darabig, majd eltűnt. “A Nikon News Europa igazgatója volt – mondotta Petrica, gratulálni akart neked.” Bevallom, hogy ettől aztán szárnyaim nőttek a folytatáshoz. Roland Kieffer később megküldte ajándékba az általa írt Nikon school of photograohy című könyvet. A Minoltától ’91-ben kerestek meg s írtak cikket az U fotóklubról. Közben szabadok lettünk, s a témát kegyetlenül kiaknázta a szenzációhajhász sajtó, én meg, a szegény műkedvelő, a nosztalgiával maradtam.

interviu8

A díjak

A diaporáma az évek során haladt a maga útján. Florin Andreescu révén előadást tarthattam Ploiestien, a Szakszervezetek Művelődési Házában. Milyen jól hangzott mindez… A kommunista szakszervezetek házában a dolgozók jegyet váltottak azért, hogy diaporámákat nézzenek, amelyekben meghúzzák a fülüket… Majd a Megéneklünk Románia keretében is, ahol mindannyian egyként voltunk művészek és dolgozók is… Aztán elszakadt a film. A fesztivál megyei szakaszán minden munkámat letiltották. Iuliu Albini doktor, a Fotóművészek Erdélyi Szövetségének elnöke határozottan ellenezte a továbbjutásukat, annak ellenére, hogy Mircea Albu kiállt mellettük. A munkáim otthon maradtak. Vállat vontam… Az előző évben vagy tíz díjat is kaptam, azon kevesek közé tartoztam, akik beneveztek, minden akadályoztatás ellenére. Természetesnek találtam, hogy a politikai felvigyázók így reagáljanak, de nem sokat törődtem velük, már megvolt a magam kis elképzelése: “Három történet a kommunizmusból”, a füstőlt halról, az árva gyerekekről és az Atlantisz elsüllyedéséről, amiket már kész voltam bemutatni a barátaimnak. És már nem is féltem annyira…

interviu13

Fordította: Cseke Gábor

Forrás: http://vasiledorolti.blogspot.ro

2015. szeptember 4.

Szóljon hozzá!