Száz év – nagy háború: „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” (3)

A múltidéző előre néz
(Gondolatok Daczó Katalin első világháborús dokumentumkötetéről)

Nagy lendülettel és bősz emlékezni vágyással vágott neki a világ közvéleménye tavaly az első világháború centenáriumi felelevenítésének. Igényesebbnél igényesebb projektek, konferenciák, emlék- és dokumentumgyűjtemények, memoárok, hadtörténeti és politikai elemzések s nem utolsó sorban művészi alkotások tűzték maguk elé a nagy háborúval való szembenézést mintegy három emberöltőnyi távolságból. Egy adott ponton úgy nézett ki, hogy az országhatárokon (sőt, kontinenseken is) átívelő, mind nemzeti, mind nemzetközi emlékezet egy világméretű, roppant tűzijáték része, amely látványos módon idézi meg ugyan a múltat, de túlságosan hamar kiég. Több volt benne a megidézés, a nosztalgia és a névsorolvasásra emlékeztető felsorolás, és sajnálatosan kiégett belőle az őszinte szembenézés és higgadt elemzés szándéka. Így aztán, 2014 múltával odalett a centenáriumi emlékezések hímpora, s ha nem is szűnt meg teljességgel a közösségi múltidézés – elvégre a háború távolról sem teljesítette be a kezdeti hurrá-optimista jóslatokat, nem ért véget akkor, amikor elindítói remélték s szerették volna, hanem jócskán bele nyúlott a télbe, majd a következő esztendőbe, s tulajdonképpen az egész emlékezet-forgatagnak illett volna kisajátítani az évszázad második évtizedéből még fennmaradt éveket –, a figyelem lassán másra terelődött. Felhagyott a tanulságok számbavételével.
Persze, még nem veszett oda minden. A múltidézés motorjait újra be lehet indítani, az viszont már most evidenciának látszik, hogy egy már-már beláthatatlan, több ismeretlenes és sokrétű tanulsághalmazt generáló eseménysor átvilágításához komoly és őszinte vizsgálódási szándék, alapos tájékozódás és az emberi sorsokra, szenvedésekre és gondokra hangolt empátiára van szükség. Újra és újra feltámadó kíváncsiságra mindaz iránt, ami déd- és nagyszüleink életét személyes tragédiákká, csalódások és veszteségek forrásává silányította.
A csíkszeredai Hargita Népe vidéki napilap, s olvasói elvárásait és érdeklődését figyelembe véve, a szűkebb övezet, a Székelyföld Hargita megyének nevezett régiójának még meglévő háborús emlékeit térképezi föl nemcsak széltében, de mélységében is. És következetesen. Mondhatni, kiszámíthatóan. Ezért fordulhatott elő, hogy miközben általában szinte mindenütt elültek az emlékezés hangjai és a centenáriumi díszsortüzek, az általa indított rovat gyakorlatilag akkor kezdett igazából kivirágozni, majd később termőre fordulni. Daczó Katalin, az Emlékképek a nagy háborúról című, kéthetente jelentkező, múltidéző rovat kitalálója és egyszemélyes szerkesztője szívós következetességgel és a téma iránti tiszteletből fakadó alapossággal vágott utat abban az emlékezet-bozótban, ami választott tárgyát akarva-akaratlan kuszán és vadon benövi. Az élő emlékezetet ugyanis nagymértékben szennyezi a különböző csatornákon áradó, sokszor kétes hitelű információ. Egy nagy horderejű történelmi eseményben részes emlékező nagyon sokszor saját véleményként, tapasztalatként operál olyan információkkal is, amit pedig a propaganda tálalt neki valamikor szinte tálcán. Daczó jó érzékkel különíti el az ellenőrizhető adatokat a vélekedésektől, a sejtéseket az írott dokumentumoktól, a családi legendákat a tágabb közösségi emlékezettől. Riporterként is az a szerencsés kutató-felfedező típus, aki szeret, s ezért nem is mulasztja el benézni minden sarokba, nem elégszik meg néhány felszíni cserépdarabbal – bár sokszor abból is híven következtetni lehet az egészre –, többszörösen próbára teszi saját értesüléseit, levéltárakban, sajtógyűjteményekben kutat utánuk – magyarán nem ismer lehetetlent. Problémalátása és -láttatása ezért sikeresen mozgósítja a részvételünket, érdekeltté téve az olvasót is a nyomozásban. Emberi sorsok alakulásában keresi a nagy háború még fellelhető nyomait, következményeit, s amikor hiteles értelmezésében megakad, nem átall szakmai tanácsadót megszólítani, akitől nem csak ő maga, de mi is sokat tanulhatunk.
Akárcsak az első világháború, a Daczó Katalin dokumentumriport-sorozata is egy minden részletében összefüggő folyamat, amelynek csak azért láthatjuk a felbecsülhető végét, mivel ma már pontosan tudjuk, hogy a nagy háború Trianonnal – ha csak formailag is – véget ért. De akik annak idején benne voltak az időörvényben, és a folyamatot nem csak kutatták, de élték is egyben, és cselekedve vagy tehetetlenül sodródtak a hullámain, azoknak fogalmuk sem volt, mikor és hol ér majd véget ez az addig példa nélküli öldöklés- és szenvedés-sorozat. Daczó Katalin eddigi riportjait olvasva úgy képzelem, hogy rovata addig él igazán, amíg szerzőként és szerkesztőként újabb és újabb kérdéseket képes maga elé tűzni. “Háborújának” bármennyire is az elején tart még, máris összeállott az a bizonyító anyaga, mely főként abban válik hasznunkra, hogy fölébreszti érdeklődésünket a világégés lokális kérdései, sokoldalú szemlélete iránt. A múltidézés módszeressége megteremtette azt az összefüggő panorámát, amelyet akár tovább is lehet még tágítani, de amelyen már látszik az a jövőbe tekintő igyekezet, hogy az emberiség ne léphessen még egyszer ugyanabba a folyóba (bár, őszinte sajnálatunkra, közel húsz évvel az első háború után, sajnálatosan, mégis megtette…).
A filozófia klasszikusaitól tudjuk: mostanig örök igazságnak bizonyult, hogy igazából nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Az eseményekre vonatkoztatva ez így hangzana: semmi sem ismétlődhet meg pontosan, ugyanúgy, mint legelőször. Az emberek és a cselekmények ujjlenyomatai végül is egyediek, személyre szabottak. Ámde mindig van bennük valami közös, valami általánosan meghatározó. E kettősség gerincélén egyensúlyozva vezet végig bennünket Daczó Katalin riportkötete, amelyben a lokális történelem emlékező elemeit vegyíti a szöveges és képi dokumentumok bizonyító erejével. Jó érzékkel kerüli el a hatásvadász eszközöket, nem időz el aránytalanul sokat divatos témáknál és divatos értelmezések mellett. Már most annyi lényeges adalékot olvashatunk a könyvben a székelyek világháborús életviteléről, hogy már a következő gyűjteményt is várjuk. Ugyanis a centenárium – s reméljük, a sorozat is – folytatódik…

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2015. augusztus 19.

/A Hargita Népe Kiadónál nemrég megjelent riportkötet –  „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…”. Emlékképek a Nagy Háborúból – utószava/

2015. november 23.

Szóljon hozzá!