Kozma Mária: Rókacsapdák

Nem elég a megélhetés, a lélek harmóniára törek­szik.
Hogy sok­szor tévuta­kon ke­re­si ezt? Meg­le­het. De leg­alább ke­re­si.
A mo­dern kor azt akar­ja el­hi­tet­ni velünk, hogy az életünk min­den­nap­jai unal­ma­sak. So­kan az utazást te­szik a mérleg tányérjára, hogy el­lensúly­oz­za a min­den­na­pok unalmát.

A „kiművelt” lel­kek fi­nom­kodó vála­sza az éle­tre a köte­lező una­lom: s így min­denképpen ten­ni kell el­le­ne: az éle­tet nem el­fo­gad­ni kell, ha­nem legyőzni az unal­mat. Hogy mi­vel? A válasz végtére is egy­szerű: fo­gyasz­ta­ni kell. Hogy mit? Hát le­hetőleg min­dent. Hogy ez le­he­tet­len? Hát ak­kor a le­hető legtöbbet belőle. A szépségipar termékeitől, beleértve az arany­por­ral készült ránc­ta­lanító arc­pa­koláso­kat és gyógy­masz­ko­kat, az exk­luzív kínai vendéglőben a ked­ves és igényes vendég sze­me láttára az élő ma­jom ko­ponyájából ki­vett agy­velőig, amit majd a séf paníroz és kiránt, a magánrepülőgépig, magánszi­ge­tig, testőrök hadáig… fel­so­rol­ha­tat­lan, mi min­den tar­toz­hat ide. Mennyi fel­fal­ni­való! Még a fenyők is, ami­ket hol a gat­ter, hol a pátosz esze­get.
A fo­gyasztás és a lel­ki béke azon­ban kiütik egymást, mint egy box­meccsen, betört or­ral és tom­pa ütésektől sajgó vesékkel vissza­vo­nul­nak a ringből, hogy hol­nap hol­nap­után kezdődjön min­den elölről, mert a fo­gyasztó em­ber elége­det­len, s a fo­gyasztói társa­da­lom és ipar egy­re újabb dol­go­kat talál ki a mu­lat­tatására.
Amit én „fo­gyasz­tok” – nem kerül sok pénzbe. Talán egye­sek lenéznek mi­at­ta, de leg­alábbis értet­len­ked­nek. A madárcsi­csergés, a fecskék iránti bámu­lat, hogy képesek a szemközti tömbház erkélye­i­nek alján a sar­kok­ban fészket rak­ni, a le­vegő ízének, il­latának kóstol­gatása és néha egy kis elmélyülés, me­ditálás a fenyők zöldjének árnya­la­ta­in. Nyáron az is­merőseim azt szokták kérdez­ni tőlem a leg­gyak­rab­ban, ha ked­ve­sek és gon­dos­kodók akar­nak len­ni a magányom­ban:
– Nem unat­ko­zol?
Már nem is tu­dom, hogy ez egyféle sajnálat, csodálkozás, vagy csak a be­ve­zető ah­hoz, hogy fel­so­rol­hassák, ők miért nem unat­koz­tak, néhány na­pig per­sze, amíg a fran­cia ten­ger­par­ton nya­ral­tak, társas­utaz­tak Közép-Ame­rikába, megnézték a görög műemléke­ket, so­kan egész évben erre a hat-hét nap­ra spórol­tak, de si­került meg­találni az olcsó és megbízható utazási irodát, s most kezdődnek megint az unal­mas na­pok.
– Na és hogy élnek a görögök és a fran­ciák, s hát a me­xikói indiánok meg­van­nak-e még, s Indiában tény­leg min­den­ki jógázik úton-útfélen? – kérdem go­nosz kajánsággal, mert a választ régóta is­me­rem:
– Azt nem tu­dom. A tu­risták nem na­gyon vegyülnek a he­lyi la­kossággal. Veszélyes. De gon­do­lom, ugyanúgy élnek, mint mi, reg­gel fel­kel­nek s így tovább. Na és te mit csinálsz egész nap? – kérde­zik, hogy felém te­reljék a szót.
– Amit a görögök és a fran­ciák: reg­gel fel­ke­lek s így tovább.
– És nem unat­ko­zol egész nap? – ma­kacs­ko­dik az uno­ka­testvérem, mert egyáltalán nem fér a fejébe, hogy én az általános és „globális” una­lom felső és középosztály­be­li di­vat­ja alól egy­szerűen ki­vo­nom ma­ga­mat. Sze­rin­tem inkább azt nem tud­ja fel­dol­goz­ni, hogy ennyi­re különbözünk egymástól a ro­konság el­lenére.
Én is el­uta­zom nya­ran­ta, a várostól har­minc km-re a régi pa­rasztházikóba. Min­den ge­rendája is­merős: anyó és apó háza volt, itt nőtt fel édes­anyám. Ker­testől, házastól, ku­tastól úgy öt köze­pes külföldi nya­ralás ára. De le­het, hogy máris leértékel­tem, mert én nyilván nem ilyen „pénz­zel” mérem. A csűrt már régen le­bon­tották, az­zal nem kel­lett bajlódnom, a gyümölcsöst és a ve­teményes ker­tet el­ad­ta édes­anyám, ami­kor édes­apámnak pe­res ügye támadt és ki­rakták az állásából:
– Kel­lett a pénz ügyvédre és kenyérre – mond­ta édes­anyám, ami­kor számon kértem tőle és büszkén hozzátet­te: – de leg­alább meg­men­tet­tem apádat s a házikót, enyémet, az őst.
A pe­res ügy abból támadt, hogy édes­apám a nyolc­va­nas évek­ben egy nyáron együtt csónakázott a diákja­i­val a Szent Anna-ta­von, ami­kor ma­gyar­országi forrófejű fi­a­ta­lok egy tu­taj­ra ráerősítet­tek egy ma­gyar zászlót, meggyújtották és vízre en­gedték. A külföldi fi­a­ta­lo­kat ki­to­lon­colták, az it­te­ni­e­ket kikérdezték, nyi­lat­ko­za­to­kat írat­tak velük, aztán el­csen­de­se­dett az egész. Már éppen meg­nyu­god­tak a kedélyek, ami­kor édes­apámat lopással vádolták. E sze­rint el­lo­pott a föld­rajz-szertárból, a szemléltető eszközök közül egy régi térképet, amin Nagy-Ma­gyar­ország határai között vi­rult, zöldellt Erdély is. Nehéz volt bi­zonyítani, hogy nem is látott ilyen térképet a szertárban, nem­hogy el­tu­laj­donítot­ta vol­na – hogy is le­het látni va­la­mit, ami nincs? –, mert a bi­zonyíték egy ősrégi, va­la­mi­ko­ri leltár volt a háború előttről. Az ügyvéd aztán nem is ezt cáfolta, ha­nem a csak gon­dat­lan ke­zelés mel­lett érvelt, ami­vel elérte, hogy édes­apámat fel­men­tették a lopás vádja alól…
Itt, anyó és apó házában kap­tam idén a nagy elégtételt una­lom-témában: a szom­szédban ácsok dol­goz­tak, egy helybéli arra járt és megszólítot­ta őket (lélek­ta­ni kór– és kortünetként ma­gyarázhatnám, hogy a globális una­lom ügye letürem­ke­dett a „pórnép” körébe, csak másként, amo­lyan ug­ratás formájában):
– Látom, nem unat­koz­nak!
– Hál’ is­ten­nek min­dig akad mun­ka – jött a válasz. – S ha nem akad, hát ke­resünk ma­gunk­nak.
A másik szom­szédom egy ve­lem egyidős nő. Kor­ta­lan arcú, a ruházata sem­le­ges, vagy­is sem váro­si­nak, sem fa­lu­si­nak nem mond­ható. Első látásra sem­mit nem tu­dok eldönte­ni róla.
Tartózkodóan köszöntünk egymásnak, ez volt min­den. Egy délelőtt, ami­kor a tornácon var­ro­ga­tott, megkérdez­tem, hogy átme­he­tek-e hozzá. Volt egy kis önzés is eb­ben, mert láttam a kerítés résén, hogy lila pe­resz­ke nő a kertjében. Meg akar­tam kérdez­ni, hogy le­sze­di-e, mert ha nem, én vevő lennék rá. Barátságo­san, de kissé ha­boz­va hívott. Szép, székely asszo­nyi szokás sze­rint letörülte a pa­dot a tornácon, mielőtt hellyel kínált vol­na. Nem mint­ha po­ros lett vol­na az a pad, csak éppen a vendég iránti tisz­te­let kedvéért.
– Kér kávét? – kérdez­te.
Majd­nem el­ne­vet­tem ma­gam, mert nem is tu­dom, hogy mi mi­att, de az tűnt vol­na stílszerűnek, ha azt kérdi, hogy kérek-e kecs­ke­te­jet, aztán el­kap­ja a bok­rok közt bóklászó kecskét, gyor­san meg­fe­ji és egy mázas agyag­csu­por­ban elém te­szi a fris­sen habzó te­jet. Elképzel­tem, hogy egy tévéri­por­ter például még nálamnál is job­ban meg­lepődött vol­na a magányos fa­lu­si nénike vendégfo­gadásán. Gyors el­határozással, amo­lyan, na, most eldől a barátságunk ala­pon meg­osz­tot­tam vele ezt a gon­do­la­to­mat. Azt mond­ta rá, hogy:
– Köszönöm.
Be­ment a házba. Láttam, hogy be­dob néhány fácskát a kis csikókályhába, egy ve­derből vi­zet mer egy nye­les csészével, majd megtömi a ko­tyogót kávéval. Fi­nom volt az il­la­ta.
Ami­kor viss­zajött a tornácra egy ide­ig áthatóan fi­gyelt szürkészöld szemével, aztán talányo­san el­mo­so­lyo­dott és mesélni kez­dett:
– Tud­ja, volt itt 1998-ban, vagy előtte egy évvel, vagy utána, már nem tu­dom, egy ma­gyar­országi tévéstáb. A főnök kinézte a háza­mat, és főleg a sza­bad tűzhe­lyet ott, a fedés alatt. Azt akar­ta, hogy ve­gyek fel va­la­mi népvi­se­le­tet és főzzek oda­ki pu­liszkát. Ők pe­dig fil­me­zik és meg­mu­tatják a tévében, hogy ho­gyan élek. Mond­tam neki, hogy én utálom a pu­liszkát, soha éle­tem­ben nem et­tem meg, tán csak vagy kétszer, ami­kor tény­leg muszáj volt, nincs is pu­lisz­ka­lisz­tem, főzök pityókát, az van a pincében, még a ta­va­lyiból. Népvi­se­le­tem nincs, csak egy rend székely ruhám, de mond­tam neki, hogy azt csak nagy ünnep­kor ve­szem fel, mert a csiz­ma sérti a lába­mat, s nem volt pénzem újat csináltat­ni. Főzhe­tek mag­ik­nak kávét, ajánl­gat­tam, de az nem kel­lett, azt mond­ja egy hölgyi­ke nagy sug­dolózások után, hogy leg­alább sa­ra­bol­jak a ve­temény­ben. Én mond­tam, hogy nem csinálok olyat, amiről nem tu­dom, hogy mi, mert itt­hon éle­tem­ben nem hal­lot­tam ezt a szót, a hölgyi­ke köve­tel­te, hogy men­je­nek már in­nen, hiába jöttek idáig, nincs itt sem­mi népi, csak annyi, hogy ez a falu széle s ilye­ne­ket. Kapáljon, nénike, kapáljon, mond­ta a har­ma­dik in­gerülten, mert észre­vet­te azt a pár ágyás ve­teményt, vol­tak vagy he­ten, mint a go­no­szak. Egy­szer­re beszéltek mind, en­gem vi­tat­tak, hogy mit csinálja­nak ve­lem, egy még azt is súgta, nem látjátok, hogy hib­bant vén tyúk, erről eszükbe ju­tott, hogy va­jon van-e tyúkom, mond­tam nincs, mert mind el­vit­te a róka, meg azt, hogy vigyázza­nak hová lépnek, mert róka­csapdákat állítot­tam, s eltöri a bokáju­kat, ha be­le­gya­lo­gol­nak.
– Leültet­tek a tornácon a pad­ra, pont ahol maga ül most. Már le is fil­mez­tek próbából. Az arca jó vol­na, meg a szép ősz haja is jó, váro­son már alig találni ősz ha­jat, mond­ta egyikük, csak az eszével van baj, tódítot­ta a másik. Csináljon va­la­mit, köve­telték tőlem. Ne­kem még volt türel­mem hozzájuk, de ne­kik hozzám már a végére járt. Fejt­sen zöld­ba­bot… izé… fu­szulykát! Szíve­sen, mond­tam ne­kik, ha a zöld­ba­bot megszárítják, s fu­szulykát hoz­nak va­la­hon­nan.
– Ó, rövi­debb volt ez, mint amennyi ide­ig meséltem – foly­tat­ta talányos mo­solyával. – Aztán meg­mond­tam ne­kik, per­sze hir­te­len le­vet­ve a tájszólást és a gyámol­ta­lanságot, sőt azt hi­szem, he­lyet­te igen­csak gőgös álar­cot véve fel, hogy sajnálom, hogy egy egész tévéstáb sem talált rá ben­nem az ideális fa­lu­si nénikére. Akik a fa­luból Önöket hozzám küldték, vagy ve­lem csúfol­kod­tak, vagy Önökkel, de inkább Önökkel, akik min­dig fo­gat­lan szájú, gu­mi­csizmás öre­ge­ket ke­res­nek, om­la­dozó istállót, sovány tehénkét. Az is le­het, hogy csak eltévesz­tették a házat. A fa­luvégi ház ki­csit arrébb van. Rönt­ge­nológus or­vos va­gyok, csak nyáron la­kom itt, amúgy felcsíki, karc­fal­vi származás.
– Azt hi­szem, sze­rencsésnek mond­ha­tom ma­ga­mat – fe­jez­te be a történe­tet –, hogy nem ver­tek meg búcsúzóul. És ez­zel gon­do­lom, már be is mu­tat­koz­tam nagyjából. Most magán a sor.
– Én meg nagyjából ide­való.
– És miért akart beszélget­ni ve­lem? Magányos?
– Mond­juk úgy, hogy egyedül va­gyok. Na, jó! Tar­to­zom az őszin­teséggel. A lila pe­reszkék von­zot­tak.
– Lila mik?
– Pe­reszkék. A gombák ott a kert sarkában.
– Nem is­me­rem a gombákat.
– Na­gyon fi­nom sa­vanyúságnak. Van ece­tem hozzá és tárko­nyom is. Ha meg­en­ge­di, hogy le­szed­jem, elkészítem és meg­oszt­juk. Há’ ha tec­ce­ni fog!
– Tárko­nyos, ece­tes lila pe­resz­ke. Érde­ke­sen hang­zik. Szok­tam vásárol­ni a pi­a­con ter­mesz­tett csi­perkét, a gom­ba­is­me­re­tem körülbelül idáig ter­jed. S nem­csak az is­me­re­tem, ha­nem a bi­zal­mam is. Azt is szin­te el­vették tőlem, leg­alábbis Pes­ten, ahol ki­tanított egy zöldségárus, hogy az nem csi­per­ke, ha­nem sam­pi­nyon. A zöldségárus mu­ta­tott egy nagy plakátot, amin írta, hogy „la­kossági gom­ba­vizsgálat”. Mond­ta, hogy ott megnézet­he­tem, ha nem bízom ben­ne, de ez ter­mesz­tett gom­ba, ki fog­nak röhögni. Egyelőre én röhögök, nyug­tat­tam meg: a la­kossági gom­ba­vizsgálat nem azt je­len­ti, hogy meg­mu­tat­ha­tom a köröm– és hüvely­gombámat, ami­re kenőcsöt ad­nak? Na, ide fi­gyel­jen, tűnjön el in­nen, men­jen vissza Erdélybe, mert az ilyen ke­kec­kedők mind on­nan jönnek – az árus mélységes utálat­tal ki­kap­ta a ke­zemből a sam­pi­nyont, amit sza­gol­gat­tam –, magának itt nincs eladó gom­ba sem­mi­lyen, még hüvely­gom­ba sincs, mert ah­hoz már öreg…
Jó volt ne­vet­ni.
De le­het, hogy jobb lett vol­na sírni.
– Ha nem ve­szi il­let­lenségnek, megkérde­zem, mi a maga fog­lal­kozása. Csak nem gom­ba­szakértő?
– Ó, nem. Anyókámtól ta­nul­tam a gombákat. Övé volt ez a ház – mu­tat­tam.
Koc­cin­tot­tunk a kávéscsészékkel és össze­te­geződtünk.
– Tu­dod – tért vissza a tévés in­ci­dens­re –, mind­az azért történt, mert aho­gyan be­vo­nul­tak az ud­var­ra, lenézést, de leg­alábbis le­ke­zelést érez­tem bennük. Ha bejönnek, be­mu­tat­koz­nak és el­mondják, mit ke­res­nek, ak­kor nem játszom el azt a színjátékot. Meg­mond­tam vol­na, hogy tíz mo­gyoróbo­kor után, a földút mel­lett van egy valóban ideális fa­lu­si néni és bácsi, kecskével, tyúkkal és pu­liszkával, de…
– Értem.
– De azt érted-e, hogy miért va­gyunk ilyen átverősek és csúfondáro­sak? Hi­szen valójában nem is akar­nak rosszat szegény em­be­rek, sőt, le­het, hogy éppen jót akar­nak, mi meg kárörvendő rosszmájúsággal fo­gad­juk.
– Nem átverősek va­gyunk, még ha an­nak is látszunk, csak büszkék, ami­vel az érzéke­nységünket ta­kar­gat­juk és nem is csúfondáro­sak, csak gya­nakvóak va­gyunk az ide­ge­nek­kel, körülta­po­gat­juk őket, mint az or­vos, aztán felállítjuk a di­agnózist. So­kan úgy ke­zel­nek bennünket, mint­ha va­la­mi­lyen et­ni­kai re­zerváció tag­jai lennénk, akik­nek fo­gal­muk sincs a nagy­világról. Ők nem ve­szik ko­mo­lyan, nem akarják érte­ni, hogy „a nagy­világon e kívül, nin­csen számunk­ra hely”. Csodálkoz­nak, s nem akarják el­fo­gad­ni, hogy jobb nekünk itt a román ten­ger­ben, mint ott a ma­gyar rónaságon. A „be­tegségük” pe­dig még kapóra jöhet nekünk, ha igazából szem­be­kerülünk egymással, mire el­lenséggé válnak, ad­dig már be­cserkésszük őket, ad­dig­ra mi már is­merjük őket, ők meg sem­mit sem tud­nak rólunk.
– Róka­csap­da? – kérdez­te.
– Róka­csap­da Tündérországban.
– S ha nincs is róka? – mo­soly­gott.
– S ha nincs is Tündérország? – kérdez­tem vissza. – De ha mégis van, ak­kor már készen áll a csap­da… mint annyi évszáza­don ke­resztül. A gya­nakvásunk nem kóros, csak me­gelőző ke­zelés nem­ze­ti im­mun­rend­szerünk kar­ban­tartására.
– Látom, a ha­son­la­ta­id­ban köze­ledsz a szakmámhoz. Nem fejtünk egy kis fu­szulykát közben? Vagy inkább ke­ressük meg a kecskét?
– Félek a kecskétől, egy­szer gye­rek­ko­rom­ban meg­ker­ge­tett. Én éppen csak kikémle­lem, mit is ke­re­sel itt a szom­szédságom­ban, hogy aztán tud­jam, mi­hez tart­sam ma­gam. Meg hát a fi­nom lila pe­resz­ke sem utolsó szem­pont. Bízhatsz ben­nem, is­me­rem.
– Ben­ned talán igen. De a gombában?
– Gon­do­lom, ha­sonlókat vagy éppen ugyan­azt ke­re­sem itt, amit te. De hát ezt nem aka­rom meg­fo­gal­maz­ni. Örököltem ezt a házikót…
– Én bérlő va­gyok itt. Mi­kor itt la­kom, szin­te ugyan­olyan szemérmes és egy­szerű sze­retnék len­ni, mint ez a házikó. Hát az biz­tos, hogy én so­ha­sem tu­dok el­lenállni a kikémlelési kísértésnek, rönt­gen­le­hetőségnek, még ha később szégyel­lem is ma­gam érte. Legtöbbször már csak a poén kedvéért. Ami­kor kérdez­ted, hogy átjöhetsz-e, már öltöttem is fel a rönt­gen­hez szükséges ólomkötényt. Képze­let­ben, mert a valóságban sze­rencsére már ki­ment di­vatból. Szörnyen súlyos volt. Eszem­be jut erről az ott­ho­ni bol­ti eladó lányka, fölmászott egy igen­csak in­ga­tag székre, hogy va­la­mit le­ve­gyen ne­kem a felső polcról. Mond­tam neki: Vigyázzon! Biz­tonságos felmászni rá? Ked­ves hety­keséggel vála­szolt: Amíg le nem esem róla, egészen biz­tonságos. Va­la­hon­nan min­dig tel­jes bi­zo­nyossággal tud­juk, hogy­ha egy rugóra jár az agyunk. És képzeld, a lányka éppen ide­való. Sok­szor láttam, hogy három-négy törlesz­kedő beszédű fiút, sőt meg­lett férfit is könnyedén rend­ben tart, móres­ra tanít sértés nélkül. Félszázad­dal fi­a­ta­labb, mint én, de va­la­hogy min­dig egyféle rej­tett közös bi­za­lom­ban beszélgettünk néhány per­cig. Egy­szer be­val­lot­ta, hogy a fiúja Német­országban dol­go­zik és kéri, hogy men­jen ki ő is, mert talált neki munkát egy eh­hez ha­sonló kis bolt­ban. Ő nem akar men­ni, mert… mert… s itt a lányka sírni kez­dett, mert kit érde­kel németül, ha a szék inog alat­ta… ha le­esik, biz­to­san csak bosszús lesz a vásárló, hogy nem kap­ta meg, amit kért. Az ő szüleitől bére­lem nya­ran­ta ezt a házikót. Pon­to­sab­ban kez­det­ben a szüleitől, jó tíz éve pe­dig már tőle. Per­sze a fiúja ha­zajött Német­országból, szép nagy házuk van Újfa­lu­ban.
– Ide­je men­nem – mond­tam il­le­del­me­sen –, mindjárt úgy járok, mint a felcsíki asszony, aki reg­gel átsza­ladt a szom­szédba egy csi­pet sóért, aztán ott ma­rasz­talták va­csorára, de ad­dig le sem ült, el nem moz­dult az ajtóból, úgy si­e­tett…
A szom­szédasszo­nyom majd­nem min­den délelőtt be­ka­rikázott bi­cik­lijével a falu központjába. Az or­vo­si ren­delő ud­varán, egy pa­don fo­gad­ta a be­te­ge­ket, adott ne­kik tanácso­kat, mert a ren­delő aj­taján la­kat lógott, s a legköze­leb­bi or­vos 12 km-re la­kott in­nen, mígnem a polgármes­ter hi­va­ta­los és hatályos ren­de­let­tel le­ve­ret­te a la­ka­tot.
– A családor­vo­suk el­ment Német­országba dol­goz­ni, va­la­mi in­ga­tag székre ült, amíg le nem esik róla, vagy kap egy job­bat. Amíg kerül egy or­vos, én he­lyet­tesítem. Végtére is, ki­te­lik az időmből – mond­ta, ami­kor késő délután hazaért.
Egy este – ak­kor éppen nem volt csil­la­gos az ég, be­felhősödött és a fenyők is zúgtak, haj­la­doz­tak a feltámadt szélben – újra átmen­tem hozzá. A szom­szédasszony, vagy­is ne­vez­he­tem őt barátnőmnek is, nem sok­kal azelőtt érke­zett haza, éppen csak meg­mo­sa­ko­dott, s most tojásrántottát evett s mellé vöröshagymát, a hagymát csak kettőbe vágta, s úgy ha­ra­pott belőle.
– Eső lesz – fo­ga­dott en­gem –, remélem nem vi­har is. – Van itt pár ma­gas fenyő, teg­nap mére­get­tem, szemmértékkel per­sze, hogy­ha törnek, ráes­nek-e a házra, vagy csak melléje. Le kéne vágni a csúcsukból másfél-két métert, de hát nem az én ud­va­ro­mon van­nak, hol­nap ki­derítem, ki a tu­laj­do­no­suk… – és így tovább, csak beszélt és beszélt, mint­ha élete leg­fon­to­sabb ügye a fenyőfák dol­ga vol­na, hogy – ta­valy a villám… ta­valy­előtt… és emlékszem, hogy a nyolc­va­nas évek­ben egy forró nyáron ak­kor nem itt lak­tam, ha­nem is­merősöknél vagy ro­ko­noknál, már nem is lénye­ges, hogy mik vol­tak… ro­kon, is­merős… de azok meg­hal­tak, egy éjsza­ka a vi­har le­ta­rol­ta arrébb azt az erdőt, és másnap­ra csak szilánkos­ra tört csu­ta­kok ma­rad­tak a helyén, ki­ment az egész falu, és csak sírtak az em­be­rek, pe­dig ak­kor nem is az övék volt, ha­nem az államé, de min­den család tud­ta ak­kor is, hogy me­lyik fától, sőt mo­gyoróbo­kortól kezdődik a családi erdőtu­laj­don… a közbir­to­kosság… soha nem fe­lej­tem el, hogy könnyez­tek meg­lett em­be­rek… követ­kező évek­ben már sűrű málnavész nőtt a csu­ta­kok között, és a med­ve per­sze oda­ka­pott… – közben na­gyo­kat ha­ra­pott a hagymából, egy­szer még a könnye is ki­csor­dult a csípős fa­lattól, vagy va­la­mi mástól.
Nem tud­tam, mit mond­hatnék, min­den je­lentékte­len­nek tűnt a fenyők tragédiája mel­lett.
A barátnőm el­tol­ta maga elől a tányért, s a bi­cik­lijéről kez­dett beszélni ugyan­olyan bőbeszédűen, mint előbb a fenyőkről:
– El­rom­lott a lámpája, hold­világ se, csil­lag se. Még egy zseblámpa sem volt nálam. Még jó, hogy nem az árok­ban kötöttem ki, le is száll­tam a nye­regből, gya­log ta­po­gatóztam haza… a kutyák is vonítot­tak… már azt hit­tem… – el­hall­ga­tott és úgy pil­lan­tott rám, mint­ha ak­kor vet­te vol­na észre, hogy ott va­gyok.
– Or­vos vagy – mond­tam tel­je­sen oda nem illőn, ki tud­ja, miféle meg­határoz­ha­tat­lan asszo­ciációk révén.
El­ke­re­ke­dett szem­mel nézett rám:
– Iga­zad van… Nem csak a fenyők és nem csak a bi­cik­lilámpa, a csil­lag­ta­lan este és a készülő zi­va­tar… Egy em­ber meg­halt ma délután a fa­lu­ban.
Hall­gat­tunk, mert mit le­het erre mon­da­ni!
Egy fiókból bon­tat­lan cso­magú Ken­tet ko­tort elő, majd gyufát ke­re­sett és rágyújtott. Majd ugyan­az­zal a hosszú gyu­faszállal meggyújtott egy vas­tag gyertyát is, amit be­ra­kott egy átlátszó burájú lámpafélébe. Egyik kezében a ci­ga­ret­ta, másik­ban a gyer­tya:
– Ki­nyitnád az ajtót?
Ki­mentünk a tornácra. A szél elállt, de a vas­tag felhők még min­dig esőt ígértek.
– Szoktál ci­ga­rettázni? – kérdez­te.
– Oly­kor – vissza­men­tem a házba a Kentért és be­le­szip­pan­tot­tam a le­vegőbe: oda­bent tojás–, hagy­ma– és gyógy­szer­szag volt.
– Egy­szer ol­vas­tam egy történe­tet, azt hi­szem, anek­dotának hívják az ilyent – mond­ta, ami­kor én is el­he­lyez­ked­tem a tornácon a gyer­tya fénykörében. Foly­tat­ta:
– Egy újságíró fag­gat egy világhírű festőt, már nem emlékszem, kit, de tu­laj­donképpen számom­ra a név most nem is érde­kes… tehát az újságíró azt kérde­zi a festőtől: – Ha éppen a Lo­uvre-ban nézné Mona Lisát és meglátna a te­rem­ben egy kis­macskát és hir­te­len tűz ütne ki, a festményt vagy a cicát men­tené a tűztől? – Természe­te­sen a cicát, vála­szolt a festő, mert a cica az élet.
– Szép történet – a han­gom ki­csit ke­sernyés volt.
– Csúnya történet – mond­ta a barátnőm –, mert azt su­gall­ja, hogy van választási le­hetőségünk: va­la­ki meg­ment va­la­kit vagy va­la­mit. A végén soha sincs választásunk.
– Mert meg­halt egy em­ber a fa­lu­ban? Mona Lisa mégis­csak hal­ha­tat­lan.
– En­gem nem a hal­ha­tat­lanság iz­gat, ha­nem a halál. Vállal­tam ezt a he­lyet­tesítést, amíg a családor­vos viss­zajön sza­badságról, vagy kerül másik, de ezt va­la­miképp nem kal­kuláltam be a dol­gok­ba. Tu­dod, ezt a halált.
– Azt hit­tem, az or­vo­so­kat egy idő után már nem rázza meg a halál. Főleg ide­ge­neké nem.
– Hogy mond­hatsz ilyent?! – szin­te vádló volt a hang­ja.
– De hát a kórházban ti annyi­szor…
– A kórházban más – vágott közbe. – A kórházhoz hozzátar­to­zik az „exi­tus”. Így, la­ti­nul a tények is szak­mai ruhát ölte­nek. Exi­tus, mond­tuk, talán sóhaj­tot­tunk egyet, aztán mentünk a másik be­teg­hez, hal­doklóhoz, tettük a dol­gun­kat, ho­zat­tuk az ebédet a konyháról, ha éhe­sek vol­tunk, le­pi­hentünk az or­vo­si szobánk­ban, vagy lejárt az ügye­let, a szolgálat, mentünk haza s éltük az életünket „szakmán kívül”. Érted?
– Próbálom érte­ni.
– Ha találkoz­tam a baráta­im­mal, nem az­zal kezd­tem a beszélgetést, hogy ma meg­halt egy be­teg a kórte­rem­ben, vagy az in­tenzív osztályon és én közben ezt meg ezt érez­tem…
Hall­ga­tott. Aztán las­san, szin­te bi­zony­ta­la­nul foly­tat­ta:
–Teg­napelőtt en­nek a mai ha­lott­nak a fia hívott, hogy vizsgáljam meg az apját, de tu­laj­donképpen nem is azt akar­ta, hogy nézzem meg, ha­nem azt, hogy utal­jam be a kórházba, hogy ne hal­jon meg ott­hon, mert… és még egy üveg piát is rám akart tukmálni és egy kar­tonnyi ci­ga­rettát, amiből végül is ezt az egy cso­ma­got fo­gad­tam el, a wis­kyt vissza­utasítot­tam, nem is sze­re­tem, mert po­los­kaíze van – a barátnőm rövi­den, hor­kantás-szerűen fel­ne­ve­tett –, szóval azt akar­ta, hogy az apja a kórházban hal­jon meg, mert ott job­ban tud­nak segíteni raj­ta, de ez képmu­tatás volt, még ak­kor is, ha nem tu­da­tos… hogy a gyer­me­kek még ki­csik, ne így emlékez­ze­nek a nagy­papára… ilyes­mik. El­men­tem hozzájuk. Az öreg, talán fi­a­ta­labb, mint én… na, mind­egy… az öreg csak egyet­len kívánságát ismétel­get­te, azt, hogy ne vigyék el ott­honról utolsó óráira. Az ágyból látja a fenyőt, amit ak­kor ülte­tett, ami­kor megnősült és a házhoz hoz­ta az asszonyt, a mási­kat a fia születése­kor, azt akar­ja, hogy ez le­gyen az utolsó kép, amit lát, meg talán az unokái is benéznek hozzá, ha nem is a végső pil­la­nat­ban. Kérdez­tem tőle, hogy hány éves, szívszorító volt, aho­gyan tréfálkoz­ni próbált, és hát a bol­dog házasságát fog­lal­ta össze egy szerény mon­da­tocskában: hu­szonnégy… ak­kor nősültem, s az­zal ne­kem megállt az idő, már min­dig hu­szonnégy ma­ra­dok ab­ban a jó érzésben, pe­dig az asszony es már meghótt… Tud­ja, hogy a menyének így ne­he­zebb és hall­ja a készülődést a tor­ra, hogy hány li­ter köményes pálinkát kell készíteni, sőt neki is fog­tak már, be­szivárgott a be­teg­szobába az ége­tett cu­kor il­la­ta, de ez nem érdek­li… Per­sze a kórházban szak­szerű ellátást kap: kesztyűvel nyúlnak hozzá és for­gatják a testét – a barátnőm ismét rövi­den fel­ne­ve­tett –, a bácsi tréfálko­zott ez­zel is: nem akar­ja, hogy kesztyűs kézzel bánja­nak vele… Ő tel­je­sen ki­szolgálta­tott, de ugye, sza­va sem le­het az ellátás el­len… itt­hon talán türel­met­le­nek vele oly­kor-oly­kor, de még ez is em­be­ribb, mint a ri­deg szak­szerűség, és itt­hon még megőriz­het va­la­mennyit az em­be­ri méltóságából… már nem is tu­dom. Csak azt tu­dom, hogy a halálának joga van eh­hez a házhoz, mint ahogy az életének is joga volt, mert a két kezével építet­te, szépítget­te. A ro­ko­nok­nak is jo­guk van az önzéshez, hogy sza­ba­dul­ja­nak a rot­hadó test szagától, a halál bűzös le­he­letétől, a fájdal­mas nyögésektől, hogy végre-va­lahára „el­ta­karítsák” a tes­tet. A széke­lyek leg­alábbis így mondják felénk, és nem szívte­lenségből, ez nem kímélet­len könyörte­lenség, ha­nem ir­gal­masság a lélek és az élők iránt, igen, az élők, hogy úgy éljék a min­den­nap­ja­i­kat, mint­ha a halál nem is létez­ne, vagy ha mégis léte­zik, őket ne érint­se… Sokáig ültem ott, jött az asszisz­tensnő is, néztem, ahogy gya­kor­lot­tan be­ad­ja az in­jek­ciót, ak­kor per­sze nem tud­tam, hogy még csupán két ilyen fájda­lom­csil­lapító van hátra és vége. Én csak néztem, ahogy az öreg al­szik. Igen és ma déltájban aztán ki­mond­tam az egy­begyűlt ro­konságnak, hogy meg­halt. Nem azt, hogy exi­tus, azt sem, hogy el­ment, sem azt, hogy el­veszítettük.
– El­ment, el­veszítettük: a sza­vak nem változ­tat­nak a lénye­gen – ve­tet­tem közbe.
– De igen! Aki csak el­ment, az viss­zajöhet, amo­lyan időle­ges távol­ma­radás. Az „el­veszítet­tem” az én önzésem, rólam szól, nem arról, aki meg­halt… De akit „el­ta­karíta­nak”… az közös: rólam is szól meg róla is. Még megvártam a kollégát, aki sietősen jött, hogy hi­va­ta­li jogával élve, kiállítsa a papíro­kat… Nem tu­dom, meg­fi­gyel­ted-e, hogy a halál közelében min­den sietőssé válik. Mi­kor jöttem el a háztól, be­val­lom, én is ki­csit sietőseb­ben a kel­leténél, hal­lot­tam, hogy va­la­ki ke­gyet­lenül utánam veti, félhan­go­san, de azért mégis eléggé han­go­san ah­hoz, hogy hall­jam: ha be­utal­ta vol­na a kórházba, ak­kor még élne… azt is hal­lot­tam, hogy le­pissze­gik mások: nem volt az már élet… annyi szen­vedés… Is­ten jót tett vele, hogy el­vet­te… Is­ten!
– Is­ten! – sóhaj­tok.
– Most beszéljünk Is­tenről?
– Eszem­be jut egy régi kínai mondás. Mond­ha­tom?
A barátnőm bólin­tott és úgy tűnt most felém for­dul a fi­gyel­me, ami ed­dig leg­inkább saját magába for­dult, be­felé ta­po­gatózott.
– Azt kértem a man­du­lafától, beszéljen ne­kem Is­tenről. Mire a fa szótla­nul virágba bo­rult.
Iszo­gat­tuk a lan­gyos, majd tel­je­sen hi­deg kof­fe­in­men­tes kávét. Be­le­hall­gatóztunk a le­ve­lek ziz­zenésébe, a láncba fonódó ku­tya­ugatások­ba.
– A fenyőket megvédik a róka­csapdák? – kérdez­te a barátnőm fura, talányos mo­sollyal.
– Bárcsak tudnám!

Forrás: eirodalom.ro

2015. december 25.

Szóljon hozzá!