Szente Cs. János: A ródli

Kegyetlen tél volt. Úgy repedt a fa az erdőn, csuda volt hallgatni éjjelenként, behallatszott a faluba is. Hajnalonként, megelőzve jóval a Nap sugarait, a fehér gyapjú alá rejtett szerény házacskák tetejéről fehér füstcsíkok indultak felfele, hogy majd találkozzanak a Holddal. Ám ez elég serény volt, mind mindig, mert mire a füst felszállt valameddig, eltűnt, és helyette a Nap kopogtatta a jéghideg levegőt messziről. Úgy tűnt, sok esélye nincs neki oly távolból, hogy ezt a fagyasztott világot betörje.
A hasító hidegben nehezen szuszogva ugatott bele egy kutya valahol a falu végén, erre három másik jelezte, nyugodt éjszaka volt, a rémségek nem zavarták pihenésüket. Egy recsegő röptű holló szállott lassan, dermedten a falu alsó felén a hajnali, fagyott levegőben. Mindenfelé elhallatszott igyekvése, mely röpülés után újra a csend lett úrrá a fagyott világon.
Most leereszkedünk a magasságból, és egy havas utcán surranunk csendesen tova a félhomályban. Belépünk egy kis ajtón, és máris bent vagyunk egy szobában. Józsi erősen vakarózott most, hogy az ágyból felkelt, nem jött neki egyáltalán, hogy kimenjen ebbe a nagy hidegbe. Talán mégis kellene, mert megígérte. Tegnap, emlékszik, öröm volt nézni, ahogy az a pár gyerek az utca végi dűlőről ereszkedik lefele a szánkón….
….Csak két kisfiú szomorodott, keservesen nézték azt a nagy csodát, ahogy a kisbíró gyerekei csúsztak a szánkón és élvezettel örvendeztek, lökdösték egymást. A ródli, mert úgy hívták azt a szerkezetet, új volt a faluban, amolyan városból hozatott érdekesség. A fiúcskáknak nem ízlett a vacsora sem, és szomorúan hallgatták, ahogy apjuk a szomszéddal hányja-veti a „politékát” az égő kanóc mellett. Kint hamar sötétedett, a nagy feketeség mégis csak lábujjhegyre ereszkedve vette át az uralmat, a hó fehérsége nem engedte teljesen, hogy ráfeküdjön erre a világra. A pálinka lassan fogyott, egyre csendesebben beszéltek, aludtak a gyerekek, majd egyik hirtelen sírva megébredt, és csak alig tudták visszacsendesíteni, mire újból elaludt.
Ó, fene a világ sorát, te Józsi – mondta az idősebbik, mán arra sem jutott nekünk, látod, hogy a béró gyermekei engedjék ezeket a kicsiket ródlizni az úvékkel. Hát milyen világot élönk ? Münk idejébe, még a fogott halat is elosztottuk, mikó a Marosbúl jöttünk haza, mint gyerekek. Most mán igen felvitte az Isten a dógát ennek a bérónak. És ezek a gyermekek pediglen annyira mentek vóna ők es. Né, a kicsi alunni sem tud a bánattúl.
Töltött egy újabb pohárral. Józsi, a fiatalabbik, gondolkodva emelte fel a poharat. Azon gondolkodott vajon, hány pohár pálinka a becsület és mennyi a bátorság kulcsa. Míg nappal volt, sógora nem merte volna felhozni a régi témát, mely szerint mekkorát változott a világ. A falusi ember olyan, nappal hallgat és örvend annak, amije van, dolgozik érte és ossza a hálát mindenért, de csak mikor eljön az este és, mint jó szomszédok, ennél-annál összeülnek, kimondásra kerülnek a bajok, a hibák, és olyankor mindig odajutnak, hogy bezzeg a gazdagok az oka mindennek.
Emlékszel-e Józsi arra? – tört meg a csend újból, s közben a kanóc végén a láng megrebbent a kézmozdulattól. Emlékszel-e te arra, mikor Bükkös Palinak elvitték a komédiások a földjiről a juhait? A kutyát elásták azok, de nem is jöttek többé a környékre sem? Akkó a falu összefogott és hogy kisegítettük? Mindenki hozott amit tudott. Úgy lett bizony. Hárommal több juhot vettünk akkor a közösbül neki az adományokból. És megköszönte? Meg, úgy, mint a Napnak, hogy süt. Azóta béró lett. És. Hogy néz legénytársaira? Mintha nem is együtt nőttünk volna fel. Azé’ nem engedte ezeket a kicsiket a ródlijukkal, mert azt csak a fiainak vette. Pedig ezek is úgy mentek vóna vele. A múltkor is, elhullott egyik ökre, akkor is a miénket adtuk kölcsön. Estig fárasztotta, hogy meglegyen a dógával. És ezt es úgy köszönte meg, mint a Napnak, hogy süt.
Józsi nagyokat bólogatva hallgatta sógorát. Nézte a két gyermeket, ahogy aludtak a hátsó házban, az ajtó nyitva volt, mert a nővére feszt járt be hozzájuk, egyik nem tudott sehogy sem aludni. Tél előtt emlékszik, ketten javították saját fából a kisbíró kertjét. Nem tudták az adót megfizetni, így oldották meg. Ígérték, ledolgozzák. Három napig fódták a kerítést, míg meglett. Attól a pillanattól a bíró még peckesebben járt az utcán, rájött, hatalma van az emberek fölött.
Várta, csendesedjen el a beszélő, majd csendben elköszönt és kiment az ajtón, éppen csak visszafordult az ajtóból azt ígérve: csinál ő majd világosságot.
Alig tudott lépni a nagy hóban. Nem öltözött ő nagyon, hiszen csak a szomszédba jött, de most tele volt a szíve emberséggel és furfanggal. Eszébe jutott, az apjától maradt gyalu használatlanul hever és neki, hogy nincs kedve aludni. Úgy került ki a faluból, hogy csak az éhesebb kutyák ugatták meg, majd a fehér világba úgy került vissza a kisbíró kertje végibe, hogy mikor onnan majd továbbment egy jó ölnyi fával, senki nem tudhatta, honnan jött s merre ment az, aki itt volt.
Éjfélkor hazaért, már köd volt a faluban. Belépett a házba, meggyújtotta a tüzet forgácsból, majd kevés fényt csinált a gyertyával és leemelte a hideg gyalut a tornác gerendájáról.
Későn feküdt le, közben táplálta a tüzet a lehulló forgácsokkal. Mestere volt ő a fának, csak mióta az apja is elhalt, nem űzte ezt a mesterséget, inkább nyári munkákat vállalt városon. Most belejött a régi mesterségbe, hajnalig olyan ródlit rakott össze, még ő is csodálkozott rajta. Tűzön hevített szöggel még mintákat is égetett a fehér fába. Elkészült. Elégedetten ült a meleg kemence mellett, arca piros volt a munkától. Nézte, kinn ha nyár lenne, ejsze virradna talán, most szépen lefekszik, Fáradtan eldőlt a zizegő dunyha alatt.
….. nem jött, hogy kimenjen. Vakarózott még egy kicsit. Fogta a szánkót, megemelte. A dunyha melege még hívta vissza az ágyba, de az ígérete jobban hajtotta. Megnyitotta háza ajtaját, és kilesett. Cudar hideg volt. A köd nem szállott fel rendesen, és sötét volt még rendesen. Alig aludt. A hideg levegő az arcába csapott, majd a subája alatt az egész testét megvacogtatta. Hallgatózott. A Bálta felől hallotta, egy holló repül recsegve valahová. Figyelte, ahogy elcsendesedik a távolban. Visszabújt a szobába vakarózni egyet. Akkora hideg van. Sehogy sem jött, hogy kilépjen. Na, de most.
Ropp-rropp-rrropp, roppant a hó a talpa alatt. Ahogy az utcán ment, egyre jobban világosodott. Nemsokára beért a sógora házához. Az udvarra simán bement, a kutya vacogva figyelte. Bent már mozgolódás volt, lobogott a tűz a kemencében, és frissen sült kenyérillat csapta meg az orrát. Ajtót nyitottak neki, és nővére könnyes szemmel köszöntötte. Meglátta a szánkót. Látta a gyermekeiről leolvadni a csalódottságot, a szegénységet. A ródli a belső szobába került, az ágy mellé.
A konyhán friss kenyért törtek, és átmelengetett lélekkel figyelték az ébredést, a világosodást. Itták az emberi lélek csodáinak szépségeit. Imádkoztak.

A szerző nemrég megjelent, A sziklán járó ember c. kötetéből (Kreativ Kiadó, 2015)

2016. január 3.

Szóljon hozzá!