Albert Csilla: Fényes tisztás (7 – befejező rész)

DRÁMA 3 FELVONÁSBAN

4. jelenet

(Szofja Andrejevna szobája. Tolsztoj felesége az ágyban fekszik, csukott szemekkel. Mellette a szekrényen egy tálca a gyógyszerekkel, s egy pohár, benne kanál. Az ágy fölött Tolsztoj egy öregkori portréja, az ágy melletti kis szekrényen lévő gyertya fénye éppen megvilágítja. Szása óvatosan becsukja az ajtót. Aztán csak áll tanácstalanul.)

Szofja Andrejevna (a szeme még mindig csukva): Szásenyka, te vagy az?
Szása (közelebb megy ): Én.
Szofja Andrejevna: Akkor hát Szergej jól gondolta… Nem látlak, hol vagy?
Szása (egészen az ágy mellé megy): Itt.
Szofja Andrejevna (fölnéz, de mozogni nem nagyon tud): Milyen vékony az arcod. Megváltoztál, kedvesem. Többet kéne enned.
Szása: Eszem eleget. De úgy hallottam, te nem akarsz. Pedig anélkül sokkal lassabban fogsz meggyógyulni.
Szofja Andrejevna: Ne, Szásenyka, ne… Te szereted az igazságot… Úgyhogy hagyjuk ezt… Ülj le ide az ágyamra.

(Szása leül, láthatólag kicsit zavart. Hallgatnak. Szofja Andrejevna lehunyja a szemét, Szása fölé hajol, nézi, elaludt-e újra.)

Szofja Andrejevna (szinte suttogva csukott szemmel ): Éppúgy, mint apáddal… akkor is november volt… De én az otthonomban fogok meghalni, nem úgy, mint ő abban az idegen szobában… ahová én üldöztem el…
Szása: Anya, ne beszélj így… Nem láthatta senki előre, ami történt. Ne hibáztasd magad. Apa egyszerűen megfázott, és ez megtörténhetett volna vele bárhol. Hogy éppen útközben esett meg vele, az csak véletlen.
Szofja Andrejevna: Ez az „útközben” fáj nekem igazán, Szása… Hogy útban volt, és nem ért oda, ahová vágyott. Előbb el kellett volna engednem, amikor még elég erős volt ahhoz, hogy megérkezzen.
Szása: Azt remélem, hogy ott Asztapovóban, azon az ágyon megérkezett oda, ahová vágyott…

(Csend.)

Szofja Andrejevna: Szeretek veled beszélgetni, Szása. Mióta meghalt apád, igazából csakis veled szeretek beszélgetni… Ugye, nem hiszed…?

(Szása nem felel.)

Szofja Andrejevna: Hát persze… Tudod, amikor még élt apád, titokban azt reméltem, hogy majd te is azt teszed, amit a többi gyermeke, aki rajongott érte – Mása, akit alig ismertél, vagy Tánya. Felnősz, „kifogysz” az ő hatalmas lelkéből, férjet meg saját arányokat találsz, egyszóval… elárulod bizonyos értelemben. Ó, bevallom, többször elképzeltem apád csalódott arcát, amint figyeli, ahogy te is… kárörömöt éreztem, Szásenyka, éjszaka nyitott szemmel erről fantáziáltam, s szinte boldog voltam..(Zihál.)
Szása: Anya, kifárasztod magad…
Szofja Andrejevna: Nem, nem… szeretném elmondani. Amikor apád meghalt, olyan elviselhetetlenül könnyű lett itt minden… kivéve ha te… ha te jelen voltál. Akkor újra ott volt az a súlyosság, ami apád jelenlétéből áradt, és amiről azt hittem, hogy agyonnyom, pedig… és akkor, Szásenyka, félni kezdtem, igen, félni attól, hogy úgy lesz, ahogy reméltem… és te is beletalálsz a könnyűségbe… De nem… és én ujjongtam magamban,.. talán nem hiszed… de igen, örültem, amikor Csertkovval kőkeményen ellenálltatok nekünk… és azt tettétek, amit apátok akart. Nem hittem, hogy Jasznaja Poljanát megveszed százhúszezer rubelért, aztán odaadod ingyen, de amikor megtetted, könnyek szöktek a szemembe, és valahányszor rád néztem, édesapád arcát láttam…
Szása: Igen, elég férfias jelenség vagyok…
Szofja Andrejevna: Nem, kedvesem, tudod te, hogyan értem… Úgyhogy: köszönöm, köszönöm, hogy kitartottál… ellenemre.
Szása: Én nem ellenedre akartam tenni soha, hanem apáért.
Szofja Andrejevna: Igen, tudom, de akkor nem tudtam. De te erősebb voltál, mint én. Egyedül te a gyermekeim között. Büszke vagyok rád.
Szása: Jaj, anya, nem kell ilyeneket mondanod… csak mert…

(Csönd. Aztán Szofja Andrejevna kinyújtja a kezét. Szása tétován megfogja.)

Szofja Andrejevna: Szása, drágám, bocsáss meg nekem.(Felemeli a kezét, cirógatja Szása arcát)
Szása: Te is bocsáss meg, anya. Én csak… nagyon szerettem apát.

(Anyja keze lehanyatlik, lehunyja a szemét.)

Szofja Andrejevna: Ahogy én is… Ugye tudod?
Szása: Hát persze.

(Szofja Andrejevna visszahanyatlik a párnára, lehunyja a szemét, egy ideig hallgatnak.)

Szofja Andrejevna: A fogával kínlódott, amikor először láttam – nálunk volt vizitben valami barátjával, és mindenki úgy tudta, hogy Liza nővérem miatt jött. Mindenki, talán csak ő nem… Dobolt a lábával, félrenézett, s úgy tűnt, nagyon unatkozik. Szinte meglepett, hogy mégis beleszólt a beszélgetésbe azzal a darabos, kíméletlen őszinteségével… Nem tetszett, csak… megrendített… s azt hiszem, később ő maga is megrendült attól, hogy nem tud elszakadni tőlem. Nem volt szép, még érdekes sem, csak… megrendítő… Igen, nem tudok rá jobb szót. Olyan híg lett a levegő, amikor kilépett a kapun. Akárcsak most… (köhögni kezd.)
Szása: Anya, pihenned kell!
Szofja Andrejevna (köhögve, erőlködve felül): Nem, nem, mindjárt jobban leszek, csak segíts. Igazítsd meg a párnám, és… hozz ide abból a kanalas orvosságból!

(Szása feláll, odahozza a gyógyszerét, s ad anyjának egy kanállal. Az még mindig köhög, de lassan csillapodik a roham. Szása vár, aztán az asztalon lévő kendővel megtörli anyja homlokát, majd feláll, hogy visszategye a gyógyszeres üveget. Közben felborít valamit az ágy alatt.)

Szofja Andrejevna: Ne aggódj, szívem, csak az éjjeliedény… Tánya szerencsére kiürítette, nincs semmi baj…

(Szása visszaül, hallgatnak.)

Szofja Andrejevna: Apád egyszer azt mondta nekem, hogy nem bízik annak az embernek az emberbaráti érzelmeiben, aki mással ürítteti ki az éjjeliedényét. Nos, még a halálos ágyamon sem tudok neki megfelelni…
Szása: Nem hiszem, hogy az ilyen helyzetekre gondolt.
Szofja Andrejevna: Lehet, csak hát tudod, én akkor is mással végeztettem ezt, amikor még tudtam járni…. Amikor Tánya megindul az éjjeliedényemmel kifelé, elönt a szégyen, legszívesebben a bocsánatát kérném, hogy ilyen megalázó dologra késztetem. Mért nem éreztem így, amikor mondjuk Vászka tette ezt mindennap? Előtte mért nem szégyelltem, hogy ezt kell tennie?… Igen, vak voltam és önző… Pedig.. .könnyű szegénynek lenni, Szása. Igen, könnyű. Nem értem, mért gondoltam, hogy nehéz…
Szása: Szerintem nem szegénynek nehéz lenni, hanem nem gazdagnak… Illetve te ettől féltél… De ne gyötörd ezzel magad. Inkább mesélj még apáról. Mindig szerettelek volna megkérni rá, hogy mondd el, milyen volt fiatalon. Én már csak idős férfiként ismertem őt.
Szofja Andrejevna: Idős és vívódó férfiként, aki harcban állt velem…. Amikor idejöttem, mindössze tizennyolc éves voltam – sötét volt a hajam és vékony a derekam. Apád pedig szenvedélyes férfi volt, aki még tudott nevetni, és… akit boldoggá tudtam tenni. Mindig is megvolt a lelkének az a sugárzó komolysága, amit mindenki érzett a közelében, de akkor még át tudott törni rajta az életszeretet. Tudott esendő lenni, felelőtlen örömmel belefeledkezni a pillanatba, és jobban tudott… megbocsátani… nekem. Kezdetben mindennap hatalmas sétákat tettünk a birtokon, és ha esett, ha fújt, én mindig úgy éreztem ez alatt a séták alatt, hogy a birtok tényleg az, aminek hívják: egy fényes tisztás, amit beragyog a fény… apád fénye, és amiről – akár egy tisztásról – tökéletesen belátom a világot, az életemet, az utat, amin járnom, járnunk kell. Aztán… történt valami, és hirtelen minden összekuszálódott, apád sugárzása túl erős lett, túl súlyos… agresszív, legalább is én úgy éreztem, olyan intenzív, hogy mindenképpen védeni akartam magam ellene. Nem bírtam el… és letértem arról a tisztásról, vagy talán csak eltévedtem… Ő meg… ó, istenem, milyen fájdalmas volt látnom, ahogy ezek a szürke, lobogó szemek kialszanak, amint felém fordul! Fiatalon nem így volt – sokszor megsimogatott azzal a megátalkodottan szigorú tekintetével, és ez a szemérmes gyöngédség mindenért kárpótolt. Hányszor látom magam előtt a hófútta utakat, amik körbezártak télen minket, s mi csak nyújtózkodtunk önfeledten ebben a körbezárt szerelemben. Mindenben boldogság volt – a reggeli teában, ahogy apád pipára gyújtott és zsebre dugott kézzel nézett ki a hóesésbe, s várta, hogy elővegyem a tollakat, s ő diktálhasson nekem, a délután csendjében, miközben a szalonban izzott a tűz, ő aludt, és lassan sötétedett, én meg egy sarokban kötöttem, s ahogy álomittasan felnézett ébredezve, ámult eszmélkedéssel mosolyogva rám.. Ó, hol vesztettük el azt a békét? Nem bírok tovább emlékezni… megszakad a szívem…
Szása: Bocsáss meg, anya, nem kellett volna. Tapintatlan voltam, pihenned kell. Kimegyek inkább.
Szofja Andrejevna: Ne, kérlek, ne! Maradj itt, ülj még itt mellettem! Vagy… mennél már?
Szása: Ó, dehogy!
Szofja Andrejevna: Fiatalkoromban nagy megkönnyebbülés volt, ha kimehettem egy betegszobából. Aztán kitiltottak az egyetlenből, ahol bármeddig elültem volna…
Szása: Anya…
Szofja Andrejevna: Tudom, el kéne már felejtenem. De annyira fáj… Nem is az, hogy nem foghattam a kezét, hanem az, amiért nem foghattam.
Szása: Tudod, milyenek az orvosok… Aggódtak, nagyon aggódtak, és azt hitték, jót tesznek.
Szofja Andrejevna: Nem, nem az orvosokra gondoltam, hanem arra az egyetlen emberre, aki megkérhette volna őket arra, hogy engedjenek be… Apádra… Kibírhatatlan bánat fog el, ha arra gondolok, hogy nem akart látni még a halálos ágyán sem. El tudom fogadni, hogy a mindennapok csatározásában ellenségének látott, de a halála előtt szeret megbékülni az ember… Én is úgy tapasztalom… és ő még akkor sem… Talán nem is szeretett soha. Mit csináljak akkor az emlékeimmel?
Szása (feláll, az ablakhoz meg): Nem tudom, jót tesz-e neked, ha most erről beszélsz. Meg kellene nyugodnod, anya.
Szofja Andrejevna: Igen, nem is vágyom semmi másra. De ez a gondolat vissza-visszatér, és kínoz. Nem szerethetett egy ember, aki még a halálos ágyán is eltaszított…. Mondd csak, Szásenyka, tudod, hogy sosem kérdeztelek, mert… mindegy… Mondd csak, hát tényleg sosem emlegetett engem? Soha nem akart látni? Még az utolsó napokban sem?

A vasúti ház, amelyben az útrakelt Lev Tolsztoj kiszenvedett

Szása (leül egy székre az ablak mellé, arca sötétben): Nem egészen úgy volt, ahogy gondolod. Apa… sokat kérdezett rólad. Nem tudta, hogy ott vagy az állomáson, azt hitte, Jasznaja Poljanában vagy. Nem mondta, de láttam a vágyódást a szemében, ha erről beszéltünk. Aggódott érted…
Szofja Andrejevna: Ó, istenem…
Szása: Nem akarta, hogy eljöjj Poljanából, igen, nem akarta, mert úgy érezte, megijesztene. Az utolsó napokban egyszer rákérdeztem, szeretne-e látni.
Szofja Andrejevna: És? Mit válaszolt?
Szása: Azt, hogy… semmit sem szeretne jobban, de meg akar egy kicsit erősödni előtte. De erre már nem volt idő…
Szofja Andrejevna: Szegénykém, ó, szegénykém… Nem tudod, Szása, mit jelent ez nekem. Főleg hogy tudom: te sosem hazudnál apáddal kapcsolatban. Most már sokkal könnyebben várom azt, ami hátravan… Micsoda boldogság ez… előbb meg kellett volna kérdeznem, de… nem mertem… mert haragudtál rám, tudod, miért..
Szása: Nem.
Szofja Andrejevna: Tudom, hogy tudod, mit mondtam Vanyicska halála után. De nem szabad azt hinned, hogy egy percig is úgy gondoltam. Nem tudom, mi történt akkor velem…
Szása: Anya, ne… kérlek, ne… Nem kell…
Szofja Andrejevna: Nem engedhetlek úgy el, hogy ne tudd: nagyon bánom, hogy nem törődtem többet veled. Nehezteltem rád, hogy annyira apádhoz húzol, de sosem nyitottam be hozzád… Úgy sajnálom, hogy nem tehetem már jóvá.
Szása: Mindkettőnknek lenne pótolnivalója, anya. De egyelőre fel kell gyógyulnod.
Szofja Andrejevna (hátrahanyatlik a párnán): Igen, talán… ha nem bánod, kicsit pihennék most… De kérlek, maradj itt velem. Itt maradsz, ugye itt?
Szása: Igen, anya, pihenj nyugodtan.

(Csend. Szása csendben ül a félhomályban. Később feláll, óvatosan az ágyhoz megy, nézi az anyját, aztán megindul kifelé, de Szofja Andrejevna hangja megállítja.)

Szofja Andrejevna: Mit csinálsz… azután?
Szása (egy kis hallgatás után): Elmegyek az országból..
Szofja Andrejevna: És… egyedül?
Szása: Úgy hiszem.
Szofja Andrejevna: Ha találnál majd egy férfit… meg kell tudnod bocsátani neki, hogy nem hasonlít az apádra.
Szása: Nem sok esélyem van arra, hogy egy férfi ezt akarja tőlem.
Szofja Andrejevna: Szeresd magad jobban, Szásenyka.
Szása: Ezt épp te mondod, anya?
Szofja Andrejevna: Gondolod, késő már szeretnem téged?

(Szása visszafordul, a falnak dől, nem válaszol. Csönd.)

Szofja Andrejevna: Tudod, mitől félek?
Szása: Mitől?
Szofja Andrejevna: Hogy azon a másik fényes tisztáson, ahol megtalálhatom talán újra apádat, megint elfordul tőlem, mert nem szerettem jól.
Szása: Szerintem alig várja, hogy újra sétálhasson veled azon a tisztáson, mint régen. Biztos vagyok benne. És… ha akarsz, hát indulj el, anya…

(Csönd.)

Szofja Andrejevna: Minden jót,… kislányom.

(Szása kimegy, fordul vele a színpad, azt lehet látni, amint kilép a szalonba. Tánya ijedten áll elé.)

Tánya: Mit csináltál bent ilyen sokáig, az isten szerelmére?
Szása: Azt, ami a dolgom: enni adtam egy éhezőnek. (Lehajtja a fejét, esetlenül áll, peregnek a könnyei..)
Tánya: (A karjába zárja a húgát, aki a vállára dőlve, csendesen sír,): Szásenyka, kedvesem… (Simogatja a húga hátát. így maradnak, miközben elsötétedik a színpad.).

VÉGE, FÜGGÖNY

Tolsztoj sírja Jasznaja Poljanában

Előzmények: A szerző bemutatása (interjú) * Fényes tisztás (1. rész) * Fényes tisztás (2. rész) * Fényes tisztás (3. rész) * Fényes tisztás (4. rész) * Fényes tisztás (5. rész) * Fényes tisztás (6. rész)

2016. január 31.

2 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Igen tisztelt Albert Csilla, elolvastam az egész drámát és rendkívül nagyra tartom. Igazán értékes, megrázó, különlegesen fontos témában, nagyon érzékeny, remek mű. Jó lenne, ha előadásra kerülne, ugyanilyen értő kezekben, mint aki megírta. Meleg szívvel gratulálok.

  2. Alber Csilla:

    Kedves Katalin! Nagyon köszönöm a bátorító szavakat. Magam is azt remélem,hogy egyszer láthatom színpadon- egyelőre ez az idő még nem jött el. De addig is sokat jelentenek az olyan megerősítések,mint amit Öntől kaptam- úgyhogy még egyszer: köszönöm.

Szóljon hozzá!