Ezüst hid – Srebrni most: Vesna Parun 3 verse

Fehér Illés műforditásaiból

A túlsó part

Gyújtsd meg a lámpást
zöld folyó.
Mondj valamit
az árnyak visszatértéről,
a búcsúszó
nélkül eltűntekről,
a csüggedt
gondolatokként távozókról.
Mit suttognál fülembe
a csillagkötegek alatt,
hogyan titkolnád el
a holnapot?
Valaki karddal
kettészelte az időt
tegnapra és mára,
nyárra
és fagyra.
Gyújtsd meg a lámpást
zöld folyó.
Mondj valamit
a visszatérő árnyakról.
Szomorú az Isten,
hitvány az ember.
Csillapodj
beláthatatlan templom.
Egyszer mindenki
szólította folyóját.
De a víz folyik.
És magányos az
ember.

Druga obala

Upali svjetiljku
zelena rijeko.
Reci mi nešto
o povratku sjena,
koje su iščezle
ne rekavši zbogom
kao što odlaze
pognute misli.
Šta da mi šapneš
pod snopljem zvijezda,
kako da zatajiš
sutrašnji dan?
Netko je mačem
presjekao vrijeme
na jučer i danas
na ljeto
i hlad.
Upali svjetiljku
zelena rijeko.
Reci mi nešto
o povratku sjena.
Bog je tužan
a čovjek zao.
Neka se smiri
bezdani hram.
Svatko je jednom
svoju rijeku zvao.
Al voda teče.
A čovjek je
sam.

Úton az otthon

Az út mellett porban feküdtem.
Nem láttam arcát
ő sem az enyémet.

Leszálltak a csillagok és kék volt a lég.
Nem láttam kezét
ő sem az enyémet.

Citromzölddé vált kelet.
Egy madár miatt nyitottam ki szemem.

Akkor tudtam meg kit szerettem
egész életemben.
Akkor tudta meg kinek a nyomorék
kezét ölelte.

És az ember batyujával kezében sírva
indult otthonába.
Ám otthona az út menti por
amint az enyém is.

Dom na cesti

Ležah u prašini kraj ceste.
Niti vidjeh njegovo lice
niti on vidje moje.

Zvijezde sišle su, i zrak bijaše plav.
Niti vidjeh njegove ruke
niti on vidje ruke moje.

Istok postade kao limun zelen.
Zbog ptice jedne otvorih oči.

Tada doznah koga sam ljubila
čitav život.
Tada on dozna kome je ruke
grlio uboge.

I uze čovjek zavežljaj i krenu
plačući u svoj dom.
A dom je njegov prašina na cesti
kao i dom moj.

Ha el lehetne utazni

Ha el lehetne utazni, ha lóra ülve örökre
el lehetne menni, vagy öreg hajót
megtévesztve eltávoznánk a városból,
barát barátot, anya gyermeket hagyna el.
Az otthonmaradók könnyétől repednének a házak
a távozók dala dúsítaná a hegyek legelőit.

Nem tudom kivel szeretném várni a hajnalt
a könnybeborultakkal-e vagy a dalolókkal.
Akik sírnak lassan megvígasztalódnak,
akik énekelnek belefáradnak énekükbe.

Se lóháton se hajón nem mennék el
mert messze vannak azok akiket meg akartam tartani.
Mert nincs kitől menekülnöm. És félek a visszatéréstől.

De ha tényleg dalova örökre el lehetne menni
elválnék a könnyeimmel áztatott helytől.
És sosem feledném azokat, akik legalább egyszer boldogok
voltak velem vagy mosolyogva megbocsátottak.

Kad bi se moglo otputovati

Kad bi se moglo otputovati, kad bi se moglo sjesti na konja
i otići zauvijek, ili neku staru ladju
prevariti da nas odvede iz grada,
prijatelj bi ostavio prijatelja, mati bi ostavila djecu.
Kuće bi se raspukle od suza onih koji ostaju
planine bi zazelenile od pjesme onih koji odlaze.

Pa ne znam s kime bih htjela iščekati zoru
sa onima koji plaču, ili sa onima što pjevaju.
Jer koji plaču polako će se utješiti
a koji pjevaju umorit će se pjesme.

Ja nikad ne bih otputovala ni na konju ni na ladji
jer su mi i onako već daleko svi koje htjedoh zadržati blizu.
Jer nemam od koga da bježim. I zato jer se plašim povratka.

Ali kad bi se moglo otići zauvijek, i zaista otići s pjesmom
mislim da bih se rastajala dugo od mjesta na kojima sam plakala.
I nikad ne bih zaboravila one koji su zbog mene, bar jednom
bili malo radosni i praštali mi nasmiješeni.

Vesna Parun (Zlarin, 1922. – Stubičke Toplice, 2010).

Fordította: Fehér Illés

Forrás: Ezüst hid – Srebrni most

2016. március 8.

1 hozzászólás érkezett

  1. Fehér Illés:

    Köszönöm a figyelmet!

Szóljon hozzá!