Első versem: Albert Csilla (Kecskemét)

Kisgyerekként romantikus varázslatnak láttam az írást. Több fényképen ülök trikóban, úttörőnyakkendőben (!) az íróasztal mellett, apám – persze nem füstölő – pipájával a számban, előttem az írógép – és „írok”. Ezt gyakran megtettem nyári szünetekben is, labdázás, tollasozás és egyéb kinti programok rovására – és játszópajtásaim nagy bánatára, akik hiába nyaggatták a kis „ penészvirágot”. Néha belenéztek abba, amit írtam, de én már nem emlékszem, mit is: erős a gyanúm, éppen esernyőt nyitott kisírt szemmel egy elhagyott lány, és elindult az életbe…
Első, némi publikusságot és elismerést kapó versemet anyai nagyapámról írtam, már kiskamaszként. Akkor már nem nagyon lehetett szóra bírni – napszámra ült a verandán, elszántan fürkészte a messzi utat, és várt. Négy gyermeke közül gyakran be is állított valaki, mert közel lakott mindenki, és talán azért is, mert úgy tudott várni. Felkelt a székből, zajosan, sírósan örült, az ember azt gondolta, most majd kiönti a szívét, kiélvezi a drága időt – de nem. Már velük sem beszélgetett – árva volt már velük is, nélkülük is. A múlt, mint valami melankolikus aura, körülvette a karosszékben elvesző alakját, és én gyakran elnéztem őt. Azt gondoltam, hogy nagyon öreg és ezért nagyon sajnáltam. Biztos voltam benne, hogy csakis a fiatalságát sirathatja – mert néha megremegett a szája széle.
Addig néztem, amíg vers nem lett belőle. Megmutattam apai nagymamámnak, aki talán a legfogékonyabb volt az ilyen dolgokra. Mivel jól ismerte és szerette a nászát, boldogan konstatálta, hogy „ ráismer”, és a rá jellemző módszerességgel elemezte is a verset. Úgy látta, hogy „van bennem valami”– és megzenésítette. Fátyolos hangján előadta a nagyobb családnak – dagadtam a büszkeségtől… Édesapám, aki annak a gimnáziumnak volt az igazgatója, ahová jártam, megmutatta a magyartanáromnak. Bátorító szavairól nem tudom, mit gondoljak – hiszen az igazgató lánya voltam…
Ha ma elolvasom ezt a verset, egyet bizonyosan látok – azt, hogy már akkor sem volt hajlamom a formabontáshoz. Ebben a mai napig nem változtam, valószínűleg nem vagyok kalandos természet.
Nem azért igazán kedves nekem ez a vers, mert az első, hanem mert nagyapámon kívül felidézi azt a sok kedves arcot, akik azóta eltűntek az életemből, s akik meghallgatták prózában és megzenésítve is – mindkettőt az én apai nagymamám „promóciós” előadásában. Így vált ez a versecske egy kedves, fakuló családi fényképpé az emlékezetemben, amin együtt nézzük a mi magányos öregedő rokonunkat.

Nagyapám

Ha jó idő van, a gangon üldögél,
és alig érzékeli azt, hogy él.
Távolba néz, dobolnak ujjai,
s alig lehet a hangját hallani.

Vár. S ha reménye elhoz valakit,
rögtön feláll, s hangosan rápirít,
hogy mégse járja ez: már két hete,
hogy utoljára beszélt vele.

Aztán elhallgat, magába süpped újra.
Sapkáját ismét homlokába húzza.
Lehunyja fáradt, véreres szemét,
s újra éli az életét.

elsoversem_emblema

2016. április 1.

Szóljon hozzá!