Első versem: Palocsay Zsigmond (Kolozsvár)

Az 1994-ben elhunyt költőről azt jegyezték fel a lexikonok és az életrajzi összefoglalók, hogy későn lett költő, mert előbb a zenével jegyezte el magát: hegedűtanár volt a kolozsvári konzervatóriumban, s majd csak 1966-ban robbant be az irodalomba, Kórémuzsika című Forrás-kötetével…

Csakhogy mindez egy kicsit másként történt: 1969-ben Palocsay a kolozsvári rádió egyik adásában, Huszár Sándornak nyilatkozva, így mesélte el költővé válásának történetét, motivációját:

– Kezdetben nem készültem hegedűtanárnak. De ez valahogy mindig így van, hogy az ember ritkán végzi ott, ahol indul, avagy fordítva. Az én esetemben előbb volt az írás a hegedülésnél. Későn kezdtem a zenélést és pontosan ezért pályámat nem tudtam folytatni kellő módon… Hegedűtanár lett belőlem, s lassan rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok eléggé rátermett. Nem bírom a pódiumot… Mindabból, amit hetekig-hónapokig dolgoztam, egy meghatározott percben, amikor ki kellett állni a pódiumra, alig 30-40 százaléknyit ha vissza tudtam adni. Ez nagyon szomorú dolog. S mikor láttam, hogy a zenei munkám hiábavaló fáradozás, mert nem lesz belőlem Ruha Pista, akkor tovább folytattam az írást. Mert ha én egy verset megírtam, akkor bármilyen állapotban is voltam, bárhogy is szolgálnak az idegeim, a mű nem változik. S úgy érzem, a versnél valahogy megnyugodtam és kikötöttem…

Szokatlan, rendhagyó költői modorával kezdetben hiába kopogtatott a szerkesztőségek kapuján. Aztán Forrás-kötete megjelenésével oldódott az idegenkedés: a lapok egymás után kezdték közölni furcsa tördelésű, nem ritkán igen terjedelmes verseit. Az első közlők között volt az Ifjúmunkás im melléklete is: 1967-es áprilisi számában például két verset hozott Palocsay akkor már kész, félig-meddig kéziratban terjesztett második kötetéből (majd csak 1969-ben jelent meg, gyerekvers kötetként a bukaresti gyermekkiadónál, Kutyatej címmel). A versek melletti szerkesztői megjegyzésből idézünk:
„Húsz kutya-verse első pillanatra megdöbbenti a szerkesztőt, aki e hökkenésen túl azonnal érzi, érezheti, hogy itt többről van szó: nemcsak és főleg nem állatversek kerültek asztalára… Palocsay e versekkel újabb fricskát ad a megkövült költői konvenciók orrára.”

Vándor-juhászok

Uhej-nyihej-nyiteláj
szamaragol Vaszibá
görög a nyája, pörög a botja
– dobja
furkója megkólintja
birkáját ha félre jár.

Ne járjon félre a birka
tartson a kos után
a vezér kos után
a kutya mit csinál?
– Uhej-nyihej-nyiteláj
ez már megint szoptat…

Nem baj… csak nőjön nagyra
vakkantson a fagyra
savóval ellátja,
marad lisztje puliszkára
magának, másnak is telhet.

Ősz óta mennek…
tarlót keresnek…
ahol a kóré, a torzsa
a kukorica morzsa
répalapi, reteklapi
kivirít a hó alól

közel harap a földhöz a birka
melegvölgyben felkotorja
ami ellhullt, zöldet próbál
– havas az orra
Vaszibá nem jár a boltba
neki minden fel van róva
Szebentől Szatmárig, s vissza,
mi kell – mi elég:
azt a szamár is tudja
az ő hátát nyomja
szerencsére egyre könnyebb
minden mire visszaér

de mért mennek annyit?
– hisz termett széna!

járnak a fű nyomában!
SzebentőI Szatmárig kergetik
s vissza, – el ne tévedjen
a hegyre felmenjen újra
júniusra – a lusta
ott zöldelljen, ott legyen
a síkságon el ne tekeregjen
melegvölgyben ne henyéljen
tavaszvárva túl sokat.

S kutya felkelt – reggel lett
– a birka is ellett
Vaszibá alítja, fújja
suba alá dugja
Bundás is szárítja
– őrzi éjjel
s a sor vonul:
a nyáj
a szamár,
a kutya,
a bot,
az ember:
pünkösdkor gulyást ettek,
ráléptek a fű nyomára
Szatmár körül s odébb álltak
Vaszibá hozza vissza
terelve –
zöld a hegy eleje
cseppet se tévedett
Szebenig kergette,
s vele hazaérkezett.

elsoversem_emblema

2016. április 1.

Szóljon hozzá!