László-Herbert Márk: Vulkánkitörések hazája (2)

Első éjszakánkat a Reykjanes félsziget legnyugatibb csücskén, Garðurban töltöttük, egy ingyenes, fűtött mellékhelyiséggel, konyhával, kültéri asztalokkal felszerelt kempingben, két világítótorony szomszédságában. A kempingben egyetlen sátorral találkoztunk és ez a „kihaltság” jellemző maradt utazásunk végéig. Alig hittük el, hogy csupán egy-két hónappal korábban, tehát a főszezonban (július-augusztus) itt naponta több százan is megfordultak.
A következő napjainkat nagyrészt autózással töltöttük. A Reykjanes félszigetről először Reykjavíkot megkerülve észak felé, majd a Snaefellsnes félsziget lábánál balra kanyarodva nyugat irányába autóztunk. Egyik legszebb élményünk itt a Buðir-i tengerpart volt, amelynek homokja a többi tengerparttól eltérően szép sárgás-barna. Az összes többi, általunk is meglátogatott tengerpartot ugyanis fekete lávahomok borította. Nem messze innen, a félsziget nyugati csücskén (autókölcsönzési szerződésünket megszegve!) egy meredek kavicsúton felkapaszkodtunk Izland egyik leglátványosabb vulkánjára, a Snaefellsjökullra, amit állandó jégpáncél borít. Az ott és az onnan látottak lélegzetelállítóak voltak. A domborzat és a színek változatosságát csak az arányok játéka múlta felül.
Az alig 1400 méter magas hegyet környezete óriásivá varázsolta, karnyújtásnyira volt a tenger, tiszta időben pedig akár a 120 kilométerre fekvő Reykjavíkig is el lehetett (volna) látni. A hegyoldalakat mindenféle színű és formájú lávafolyamok borították, némelyikük úgy nézett ki, mintha a trollok, a mondabeli izlandi óriásmanók csokoládéöntettel díszítették volna ki őket. Mesebeli, és mégis ijesztő tájakat láttunk magunk körül. Nem is lepett meg minket, hogy útikönyvünk szerint Jules Verne 1864-ben pont ide képzelte el azt a kaput, amin keresztül – Utazás a föld középpontja felé című regényében – kitárulkozott az ember előtt a föld belseje. A Snaefellsnesjökullról a félsziget északi oldalán ereszkedtünk le, majd autóztunk vissza kelet felé. Budardalurban aludtunk, egy iskola tőszomszédságában levő ingyenes, mindennel felszerelt kempingben. Másnap nagy ricsajra ébredtünk, gyerekek játszottak tőlünk pár méterre az iskola homokozójában. Aztán becsengettek, a gyerekek bevonultak az osztálytermekbe és mi is nekiláttunk a további útvonal megtervezéséhez. Útikönyvünkben azt olvastuk, hogy Izland partjainál több helyen is lehet bálnát vagy fókát látni. Eltökéltük, hogy addig nem fekszünk le, amíg valamelyiküket nem kapjuk lencsevégre. Célba vettük tehát a legígéretesebbnek hangzó fókalesőhelyeket az északi, Vatnsnes nevű félszigeten. Nagyon sok autózás után (ekkorra már csaknem 1.000 kilométert autóztunk, alig három nap alatt) eljutottunk Vatnsnes északi csücskére, ahol valóban megtaláltuk a helyi fókakolóniát. Sokan voltak, több tucatnyian, játékosak voltak és mindvégig kíváncsian figyeltek minket. A távolabbi sziklákon is pihent néhány egyed, fekve, hátsó uszonyukat és fejüket a magasba emelve. Gyönyörű látvány volt! Bőrig ázva – de boldogan – hagytuk el Vatnsest.
A napot Akureyriben, Izland északi „nagyvárosában” zártuk, ahol a belvárostól kicsit távolabb eső, Hamrar nevű (fizetős) luxuskempingben töltöttük harmadik éjszakánkat. A következő nap újabb felejthetetlen élményeket tartogatott számunkra. Nyugat felé autózva Akureyritől nem messze megálltunk a lenyűgöző Goðafoss vízesésnél. Az izlandi szájhagyomány szerint ez a patkó alakú, harminc méter széles, tizenkét méter magas vízesés arról kapta nevét (jelentése magyarul: Istenek vízesése), hogy itt vetette vízbe pogány kegyeleti tárgyait borgeir Ljósvetningagoði miután 999-ben vagy 1000-ben nemzettársaival együtt felvette a kereszténységet. A vízesést nagyon jól meg lehetett közelíteni, fentről is, lentről is megcsodáltuk, a kanyon aljából gyönyörűen látszott a sziklafalak bazaltmintázata. Goðafosstól nem messze megcsodáltuk a Myvatn tó környékét, ahol a nyári hónapokban állítólag igen változatos madárvilág tanyázik. Az ebben az évszakban Izlandra jellemző napi többórás eső miatt azonban kevesebb időt tölthettünk itt, mint szerettünk volna.
Éppenhogy elhagytuk Myvatnt, talajközeli gőzfelhőkre lettünk figyelmesek. Námafjallnál jártunk, az ország legnagyobb geotermális térségében, ott, ahol szó szerint fortyog a föld és bugyog kifelé belőle a záptojás szagú kénes gáz és ott, ahol a Krafla nevű vulkán aljában található az ország egyik legnagyobb geotermikus erőműve. Az erőmű kizárólag a föld energiájából, a két kilométer mélységig lefecskendezett, majd onnan gőz formájában feltörő vízből állít elő villanyáramot.Holdbéli tájakon jártunk. Sejtettük, hogy az aszfaltozott műúttól távolabb eső vidékek még az eddig látottaknál is izgalmasabbak. Ugyanakkor olyan helyekre is el szerettünk volna jutni, ahol nem találkozunk turistákkal. Elhagytuk hát az 1-es országutat és a Norðausturvegur-on, az „északkeleti úton” megcéloztuk a sziget északkeleti partjait. Jó ideig egy végtelennek tűnő fennsíkon autóztunk, igazi kősivatag vett körül minket. Megjegyeztük, hogy Izlandon a lehetetlen terepviszonyok ellenére is gyönyörű utakat építenek. A salakon való autózás azonban hamarosan megbosszulta magát: kavics szorulhatott a fékbe, mert amikor a fennsíkról leereszkedtünk az óceánhoz, az autó ijesztő hangon jelezte, hogy baj van. Mindenféle izgalmak közepette végül szerencsésen megérkeztünk az északkeleti partvidékre, ahol Burstarfellnél megcsodáltunk több fűtetős, XVIII. századi parasztházat, majd késő este eljutottunk a 757 lelket számláló Vopnafjörðurba, ahol ismét ingyen szálltunk meg a „város” kihalt kempingjében.
Négy nap alatt nagyjából az óramutató irányában haladva Izland délnyugati csücskétől, a Reykjanes félszigettől az északkeleti partokig jutottunk, megtettük tehát izlandi autós körutunk felét. Láttunk megkövesedett lávafolyamokat, „csokoládéöntetes” hegyeket, vulkánokat, fortyogó sarat, vízeséseket, tavakat, fókát, gyönyörű izlandi lovat, rengeteg birkát, tengert, fjordot, gleccsert – négy nap alatt többet tanultunk földrajzból, mint azelőtt valaha. Utazásunk legnagyobb élményei azonban még hátravoltak.
Vopnafjörður és a déli kikötővároska, Höfn között (ahol a következő éjszakát töltöttük), már az eddig „megszokott” tájakon robogtunk végig. Útitársammal már-már azon morfondíroztunk, hogyan lehet az eddig látottakat tovább fokozni, milyen csodákat tartogathat még számunkra ez az ország? Aztán amikor megálltunk tankolni egy Fáskrúðsfjörður nevű városkában lám-lám, olyat láttunk, amire itt semmiképp sem számítottunk. Fáskrúðsfjörðurban az utcanevek két nyelven, izlandiul és franciául voltak kiírva. Jött is a magyarázat az útikönyvből: valamikor a XIII. században francia halászok telepedtek le a fjordban, több száz évig éltek ott és csak a huszadik században hagyták el a szigetet. Az izlandiak mindenképpen meg akarták őrizni emléküket, ezért kétnyelvű utcanév-táblákat helyeztek el, alapítottak egy Francia Múzeumot, lelkiismeretesen gondozzák a 49 sírhelyes francia temetőt, és az 1903-ban épült, 1939-ben a fjordnak egy másik szegletébe átúsztatott francia kórház előtt táblát helyeztek el az egykori telepesek emlékére. Később megtudtuk, hogy nem csak franciák, hanem „törökök” is jártak ezen a vidéken. Az izlandi szájhagyomány szerint 1627 nyarán „török” kalózok fosztogattak Izlandon. Főleg innen, Austurlandból (szó szerint: Keletországból), és Reykjavíkból, az ország túlsó részéről raboltak el embereket, akiket aztán rabszolgaként adtak el az Oszmán Birodalomban. A történészek szerint a legenda több eleme valós, a kalózok Észak-Afrikából (az úgynevezett Barbáriából vagy Magrebíniából, tehát az akkori Oszmán Birodalomból) érkeztek, a rabul ejtett izlandiak számát nyolc és négyszáz fő közé teszik. Íme csupán két olyan szál a sok közül, amely a távoli kis Izland történetét összekapcsolja a nagyvilággal.
Höfnben (végre!) szikrázó napsütésre ébredtünk. A távolban hívogatóan fehérlett a kék ég alatt a magasztos Vatnajökull gleccser. A nyugat-izlandi Snaefellsjökullal ellentétben itt, délen, a gleccser nem (csak) ezer méteres magasságban látható, a jég gyakorlatilag a tenger szintjéig ereszkedik le. A tengerhez legközelebb – alig párszáz méterre tőle – a nagy jégpáncélnak a Breidamerjökull nevű nyelve ereszkedik le. A gleccser egy tóban ér véget (Jökulsárlón), itt töredeznek le róla a hatalmas jéghegyek, amelyek a tavon átkelve egy keskeny csatornán át távoznak az Atlanti-óceánba. A tavon a szó szoros értelmében zajlik a jég, az úszó jéghegyek olvadása, egymásnak ütközése jól hallható, a látvány mesebeli. Fókák úszkálnak a kristálytiszta vízben, mit sem törődve az őket fényképező-filmező turistákkal vagy az úszó jégóriásokkal. Néhány kilométerrel odébb további lagúnák fogadnak úszó jéghegyekkel, olyan tavat is láttunk ahol egyetlen túrista sem volt, a síri csendben csak a jég mozgását lehetett hallani. A közeli Svínafellsjökullnál gleccsermászókkal is találkoztunk, akik sisakban, jégcsákánnyal mászták a hegyet, legnagyobb irigykedésünkre.
Nehéz szívvel bár, de déltájt tovább kellett indulnunk a gleccserek és jéghegyek vidékéről. Következő állomásunk a Skaftafell Nemzeti Park volt, ahol végre egy többórás gyalogtúra is belefért a már-már bosszantóan zsúfolt programunkba. A nemzeti parkban levő Svartifosshoz (magyarul: Fekete vízeséshez) kisebb erdőn keresztül vezetett az ösvény, amelyen a világ minden tájáról érkezett önkéntesekkel találkoztunk. Megtudtuk, hogy főleg faültetéssel, útjelöléssel, ösvényépítéssel foglalkoznak. Egy turnusban több hetet vagy hónapot töltenek Izlandon, a Nemzeti Park ingyen biztosít nekik szállást, „csupán” utazásuk költségéről, étkezésükről és zsebpénzükről kellett nekik gondoskodniuk. A vízesést a magasból lógó csodás bazaltoszlopok veszik körül. Aki még nem látott ilyet, annak nehéz is volna elmagyarázni, hogyan néz ki egy természet formálta, szinte szabályos sokszögű kőoszlop, amely ráadásul fentről „lóg” lefelé. Ugyanezen a kis folyón, pár vízeséssel lennebb találkoztunk Izland egyik első vízierőművével is, amelyet parasztok építettek a huszadik század elején zátonyra futott hajókon talált gépekből, alkatrészekből. Este a Víki kempingben tértünk nyugovóra, kiadós olvasás és naplóírás után.

(Folytatjuk)

Forrás: Kalandozók

Előzmények: 1. rész

2016. július 10.

Szóljon hozzá!