László-Herbert Márk: Vulkánkitörések hazája (3)

Hetedik, Izlandon töltött napunkon a szokásosnál korábban keltünk. Megtudtuk a kemping tulajdonosától, hogy aki ebben az évszakban (augusztus 31-ét írtunk) lundát szeretne látni, annak már napfelkeltekor fel kell másznia a Vík szomszédságában lévő hegyre. Semmiképpen sem akartuk kihagyni ezt a kisméretű pingvinre hasonlító, repülni is tudó, Izland egyik legismertebb szimbólumának tartott madarat, így hát korán felkerekedtünk és legnagyobb örömünkre hamarosan meg is találtuk a tengerpart felőli sziklákon a lundák fészkelőhelyeit. Ám nemcsak a madarak (lundák, sirályok, egyéb, számunkra ismeretlen madárfajok) voltak itt lenyűgözőek. A kilátás, ami onnan fentről elénk tárult (már megint!) lélegzetelállító volt. Előttünk a hatalmas óceán (pontosabban alattunk volt, hiszen a körülbelül 200 méter magas sziklaparttól alig pár lépésnyire vezetett az ösvény), tőlünk balra a völgy, amelyben a futballpályájánal alig hat-hétszer nagyobb Vík városa feküdt, jobbra pedig a távolban a magasztos Dyrhólaey nevű félsziget (szó szerint: „a lyukas ajtó szigete”) terült el, amely nem más mint egy óriási, hosszúkás, közepén „lyukas” szikla, amely a tengerpart közelében emelkedik ki a vízből. Útikönyvünk szerint egy merész izlandi műrepülős valamikor át is repült alatta! Pár órával később mi is ellátogattunk a lyukas sziklához, és, bár turistáktól hallottuk, hogy tilos kimenni rá, tiltó táblák hiányában kimerészkedtünk a keskeny ösvény végéig, miközben azzal ijesztgettük egymást, hogy mi volna, ha ez a boltíves szikla, amelynek a tetején lépkedünk, összeomlana alattunk.
Késő délután innen is továbbindultunk. Immár délről északnyugat felé haladtunk, Reykjavíktól már „alig” pár száz kilométerre jártunk. Esti táborhelyünk felé menet még „gyorsan” útbaejtettük a hatalmas, 62 méter magas Skógafoss vízesést, majd a közelben lévő Seljalandfoss melletti, nagyon kedves kis kempingben hajtottuk le fejünket.
A következő, nyolcadik nap délelőttjét autózással töltöttük. Reykjavíkban leadtuk bérautónkat, délután sátorverés, pihenés és mosás volt a programunk a reykjavíki kempingben. Az estét Reykjavík belvárosának felderítésére szántuk. Már kezdettől fogva feltűnt nekünk, hogy lakosságához képest viszonylag nagy ez a város. A kempingtől bő félórát gyalogoltunk a belvárosig, de legalább sok látványosság mellett haladtunk el. Ilyen például a Vínbúőin, az alkoholt (sört, bort és erőset) árusító bolt. Izlandon ugyanis Skandináviához és Észak-Amerika egyes vidékeihez hasonlóan állami monopólium nemcsak a szeszes italok gyártása, hanem a forgalmazásuk is. Kuriózumként megtudtuk, hogy 1915-től 1989-ig szigorúan tilos volt sört árulni és fogyasztani Izlandon, ráadásul mindezt népszavazás útján döntötték el az izlandiak, 1908-ban. Amióta a nyolcvanas évek végén lazítottak a szabályozáson, az izlandiak minden évben, március 1-jén ünneplik meg a Sör Napját – bizonyára nem csak sörrel.
A reykjavíki kocsmák általában csak éjfél után telnek meg, hétvégén általában „hajnali” hétig-nyolcig tartanak nyitva. A koránkelők ezért mindenféle gyanús alakokba botlanak az utcákon, a mértékkel való ivás a reykjavíkiakra nemigen jellemző. Gyakori az élőzene a reykjavíki kocsmákban (hétköznapokon is), a zenekarok jó, minőségi zenét játszanak, bár manapság egyre gyakrabban hallani angol nyelvű dalszövegeket, az elamerikaiasodás az izlandi kultúrára is jellemző.
A jól sikerült kocsmaest utáni napon várost néztünk, múzeumot látogattunk (rendkívül tanulságos a Történelmi Múzeum állandó kiállítása!), szuvenírokat vásároltunk, fellifteztünk a városközpontban a Hallgrímskirkja tetejére, ahonnan pompás kilátás nyílt az egész városra, és meglátogattuk az általunk csak „Gorbi és Ronnie háza”-ként emlegetett Höfði villát, ahol a két nagyhatalom vezetője 1986-ban megegyezett a fegyverkezési verseny befejezéséről (Izlandon a gesztust nem meglepő módon úgy értelmezik, hogy „itt zárult le a Hidegháború”). Kuriózumként megjegyeztük, hogy Reykjavík bevásárlóutcájában van egy bolt, ahol tyúkláb-bőrből készített bőrékszert árulnak, mint valódi izlandi specialitást, és hogy Reykjavíkban szeptemberben érik a ribizli; a kempingben a sátrunk mögött roskadásig telt piros ribizlibokrok sorakoztak.
Másnap délben átvettük a már korábban, interneten lefoglalt Ford Escape terepjárónkat, amellyel azonnal neki is vágtunk Izland belsejének. Első nap (a még hátramaradt négyből) „csak” a Þingvellir Nemzeti Parkig jutottunk el, ahol ismét ingyen szálltunk meg egy már bezárt kempingben (utószezonban elvileg este nyolckor jön a parkőr szállásjegyet árulni, de mi sehol sem láttunk őrt, a kemping csak a miénk volt, mellékhelyiségeivel, forró zuhannyal, villanyárammal – telefonokat, videókamerát töltöttük vele – és konyhájával együtt). Þingvellir Izland egyik leghíresebb nevezetessége és egyben az izlandi nép legszentebb helye. Itt alapította 930-ban Ingólfur Arnarsonnak, Izland első telepesének (874) Þorsteinn Ingólfsson nevű fia a sziget első parlamentjét, amely 1798-ig folyamatosan ezen a helyszínen működött. A két névből egyébként kiderül, hogy Izlandon akkor sem léteztek, mint ahogy ma sem léteznek családnevek: a férfi leszármazottak apjuk keresztnevét öröklik “családnévként” -son kiegészítéssel, míg a nőknek a patroním végére a -dottír végződés jut. Þingvellirben túl sok látnivaló nincs (a gyönyörű természeten kívül!), inkább képzelőerő kérdése, hogy mit „lát” az ember azon a keskeny síkságon, amelyet – mint ahogy azt itt is kihangsúlyozzák a turistákat tájékoztató táblákon – egyik oldalán Amerika, másik oldalán pedig Európa határol be. A dokumentációs központba viszont mindenképpen érdemes ellátogatni, az ott kiállított újkori rajzokon, fényképeken látható, ilyen-olyan alkalomból összegyűlt több tízezres tömegek jól szemléltetik a hely fontosságát az izlandi nép számára. Itt, ezen a síkságon kiáltották ki 1944. június 17-én a sziget függetlenséget is. Þingvellir 2004 óta az UNESCO világörökségi listáján is szerepel.
Kiadós reggeli gyalogtúra után két további főlátványosság (immár a hányadik!?) állt a műsorunkon: a gejzírek vidéke és a leglátványosabb vízesés, a Gullfoss megtekintése. A gejzíreknél ismét sokat tanultunk. Megtudtuk, hogy a gejzír szó valójában tulajdonnév, egy bizonyos, a földből kilövellő forró vízoszlopnak a neve. Meglátogattuk tehát a Geysirt, amelyről azonban kiderült, hogy a térségre jellemző ilyen-olyan földmozgások miatt manapság teljesen kiszámíthatatlanul működik, sokszor évekig nem tör ki, bár geológusoknak sikerült néhányszor mesterségesen aktiválniuk, éspedig mindig Izland nemzeti ünnepén, annak tiszteletére. Hálistennek alig ötven méterre Geysirtől van egy másik… gejzír, a Strokkur nevű, amely szinte pontos, 8-10 perces rendszerességgel lövelli ki 30-35 méteres magasságba a forró vizet, és amelyet éppen „megbízhatósága” miatt turisták tucatjai (nyáron valószínűleg százai) állnak körbe mindig, kameráikkal készenlétben. Itt, a Haukadalur völgyben összesen harminc kisebb-nagyobb, többé-kevésbé aktív gejzír található, az óriás Geysirtől a Litli-Geysirig (Kis-gejzírig). Aktivitásuk évről évre változik; van olyan, amelyik több évszázada pihen, és van olyan is, amely, mint az általunk is megcsodált Strokkur, éppen mostanában „éli” legaktívabb korszakát.
A Gullfoss (szó szerinti fordításban: Aranyvízesés) annyira mesebeli, hogy nehéz pár szóban leírni. Először is jóval szélesebb, mint az összes többi vízesés, amit láttunk, másrészt pedig inkább egy vízesés rendszerről van itt szó, semmit egyetlen vízesésről. A kanyargó folyón először balról jobbra, majd jobbról balra zúdul alá a víz, óriási párafelhőket (napsütésben gyönyörű szivárványokat) bocsátva az égbe. A szél irányától függően az ember bőrig ázhat, ha túl közel megy hozzá, szélcsendben viszont igen látványos, függőleges falakként lógnak a hófehéren habzó víz fölött a nehéz párafelhők. Az úgynevezett „izlandi aranyháromszög”, azaz a leggyakrabban látogatott turistalátványosságok (Þingvellir, Geysir, Gullfoss) megtekintése után végre nekivághattunk a magasabban fekvő vidékek felderítéséhez. Kevés időnk maradt hátra (csupán két nap), így hát eldöntöttük, hogy megnézzük Landmannalaugart, ezt az ugyancsak gyakran látogatott, jellemzően sok csoportos Izland-túra műsorán szereplő helyet. Döntésünk tudatos volt: olyan helyet kívántunk megnézni a fennsíkon, ahova kisebb terepjárónkkal is el tudtunk jutni (persze itthon az amerikai Ford Escape már nagynak számítana, de Izlandon láttunk igazi traktorméretűeket is!), olyan utakon, amelyek minél kevesebb folyót szeltek át. Az izlandi fennsíkon ugyanis nem építenek hidakat a folyók fölé, mert a folyók vízhozama évszakonként, sőt, napszakonként változhat, akár nagyságrendekkel is, teljesen kiszámíthatatlanul. Ezért a folyókat nem is szabályozzák, arrafelé folynak, amerre éppen kedvük tartja.
Landmannalaugar (szó szerint: A nép fürdője) nevét egy csaknem száz fokos és egy alig néhány Celsius fokos vízű patak összefolyásánál kialakult természetes fürdőhelyről kapta, amit természetesen mi is kipróbáltunk, a kinti, fagypont körüli hőmérséklet ellenére. Óriási élmény volt. Ám ennél nagyobb élmény volt sok órán keresztül fel- és leautózni azon a holdbéli, fekete, sárga, zöld, piros, narancssárga és még sok más színű kopár hegyekkel tarkított tájon, ahol egyetlen fa sem él meg, csak mohák és egyéb, kisebb növények, amelyek a zord éghajlatnak ellen tudnak állni. További „csokoládéöntetes” hegyek, lávafolyamok, koromfekete köves talaj ameddig a szem ellát, dimbes-dombos – éghajlata szempontjából alpesi – tájon autóztunk, patakokat szeltünk át és néha meg-megálltunk, hogy „kipihenjük” a sok szépséget, amit láttunk. Már esteledett amikor felértünk a landmannalaugari kempingbe, a köves talajon gyorsan felvertük és kövekkel körberaktuk a sátrunkat. Este tízkor már le is kapcsolták a generátort, a völgyre pillanatok alatt rátelepedett a koromsötét éjszaka. Éjjel fagypont alattira csökkent a hőmérséklet, a kő hideg volt, a többrétegű szivacs és a jó hálózsák ellenére éreztük, hogy valóban Izlandon jártunk. Nem bántuk.
Másnap gyalogtúrával kezdtük a napot: megmásztunk egy, a kemping szomszédságában levő hegyet, ahonnan csodás kilátás nyílt a völgyre és a „fürdőre”, a lávafolyamra, amely tövében található a kemping, az óriási, több száz méter széles folyómederre, amelyben alig lehetett látni (ősz lévén) néhány apróbb „eret” (amelyek viszont elég nagyok voltak ahhoz, hogy jól ránk ijesszenek, amikor át kellett rajtuk gázolnunk bérelt terepjárónkkal. Lehettek akkorák mint a Kis-Szamos Kolozsvárnál!). Megállapítottuk, hogy az izlandi fennsíkra valóban csak nyáron, és akkor is csak konvojban szabad felautózni. A pár hónapos „meleg” szezont leszámítva Izland belsejében egy lélek sem lakik, és előfordult már, hogy a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok ellenére idemerészkedő túristát csak tavasszal, hóolvadáskor találták meg a hegyimentők. Az utószezon (augusztus vége-szeptember eleje) mindazonáltal biztonságosnak mondható. Aki nem bánja, hogy éjszaka a hegyekben akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet, az rengeteget (akár az utazási költség egyharmadát!) spórolhat, ha nem főszezonban látogat ide.
Landmannalaugari gyalogtúránk után lassan, döcögősen, többszáz kilométert megtéve végül eljutottunk oda, ahol csaknem két héttel korábban kezdődött el a nagy kalandunk: utolsó éjszakánkat Garðurban, a Reykjanes félsziget nyugati csücskénél, az ismerős világítótornyok tövében töltöttük, alig pár kilométerre a keflavíki repülőtértől, ahonnan másnap délután visszaindultunk Koppenhágába, majd onnan Budapestre.
Nem könnyű dolog ezt a két hetet pár mondatban összefoglalni, és talán még nehezebb egy ilyen összefoglaló végére valamilyen következtetést, „tanulságot” írni. Kalandtúránk nemcsak felejthetetlen élményekben, csodás látványokban volt gazdag. Rengeteget tanultunk, emberekről és kultúráról, történelemről és földtörténetről, éghajlatról és földrajzról. Világnézetünk is sokat változott. Aki látott már fókát természetes életterében úszkálni, másképpen viszonyul a fókákat szerepeltető cirkuszi mutatványokhoz. Másként látja saját világát az az ember is, aki járt már olyan országban, ahol nincs légszennyezés, ahol kizárólag környezetbarát energiával fűtenek és ahol kulturális örökség és természet ugyanazt jelentik…

2010.03.14.Izlandi napló_csalad-baratok_Final

Egy gejzir a sok közül… A szerző felvétele

Kolozsvár-Budapest, 2010. március

Forrás: Kalandozók

2016. július 12.

Szóljon hozzá!