Zorán titka: “A jó dal az jó dal”

Régóta dédelgetem ezt az interjút. Lesve az alkalmat, hogy szemtől szemben ülhessek Sztevanovity Zoránnal.

Éppen úgy, ahogy Hargita megye dédelgette, éveken át, a művész meghívásának ötletét. 2007 tavaszán meg minden egyszerre valóságos lett: az akkori Megyenapokra létrejött turné is, az interjú is. S akárcsak Zorán el nem évülő hangzásvilága, varázsa, az akkori beszélgetés tanulságai sem évültek el máig.


A csíkszeredai Korona szeparéjában ültünk akkor éppen, ahol Zorán és csapata főhadiszállásukat felütötték. Zorán elmondta: tulajdonképpen a szárhegyi Lázár-kastély járt az eszében, alig pár órája búcsúztak el az ódon várfalaktól… Bár az a nap nem igazán erről szólt, annál inkább a Békás-szoros és a Gyilkos-tó szépségeiről, a békének és a nyugalomnak ama szigetéről, ahol a szurdok telisteli le-fel sétáló emberekkel, akár egy promenád…

Ilyen kegyes idegenforgalmi hangulatban indult a beszélgetés…

– Te hogyan határoznád meg önmagadat? Még mielőtt a tárgyra térnénk…
– Sose gondolkodtam rajta. Talán… zenész vagyok, aztán énekes, aztán nincs tovább. Gyermekkorom óta ezt csinálom, életem részévé vált. Hozzátartozik a mindennapjaimhoz, de az ünnepeimhez is. Igaz, nem minden koncertem ünnep, de azok biztosan azok, amelyek lelkesítenek.

– Mitől sikerül balul egy-egy előadás?
– Valahogy nem kerülünk szinkronba a közönséggel. Minden egyes koncert interaktív játszma, a siker részben az előadón, részben a közönségen múlik. Hogy siker lesz vagy sem, az első percekben el szokott dőlni. Arra válaszolunk, ami a nézőtérről felénk árad. Kész párbaj!

– Erről az életről álmodtál gyerekkorodban? Milyen tervei voltak a kamasz Zoránnak?
– Nem gondoltam, hogy a zenélés lesz az életformám. Egészen más pályára készültem öcsémmel, a három évvel fiatalabb Dusánnal. Mérnöknek tanultunk. Mikor belekezdtünk a zenélésbe, hobbinak tűnt az egész. De amit csináltunk, teljesen új dolog volt, és szabályosan elcsavarta a fejünket. Eredeti pályámon percet se működtem. Amúgy most is érdekel, olvasgatok hozzá, s közben annyi elektronika vesz körül, még direkt jó, hogy ért hozzá az ember.

– El tudnád magad újra képzelni a pódiumon, egy szál gitárral, minden nélkül? Ahogy az egészen egyszerű dalod mondja: „Ebben a dalban van négy akkord / Ebben a dalban van egy gitár / Ebben a dalban van néhány szó / És egy kicsit benne vagyok én”? Hogy csak te, és senki más?
– Örökké csapatjátékos voltam. Kevés pár évet leszámítva, mindig zenekar volt körülöttem. De azért 1993-ban öt olyan, pályafutásom harminc évét összefoglaló unplugged koncertet adtam a Vigadóban, ami más volt, mint az addigi fellépéseim. Kizártam mindenfajta elektronikát, s nagyjából akkor jött össze az a csapat, akivel ma is játszom. Akusztikus gitár és bőgő kísér, meg zongora, vokál. Az elektronika nem meghatározó. Ezt érzem igazinak…

– De miért nem egyedül?
– Mert jóleső érzés az együtt zenélés. Több, mintha az ember egyedül zenélne. Amikor a csapat játszik, érzed, tudod a helyedet, tekinteted összevillan a másokéval… Egyedül ez nem megy.

– Akkor hát együttesben vagytok?
– Nem, csak együtt zenélünk. Az együttes, a Metró már a múlté… Közöttünk semmi sem hivatalos. Mi egy évből nagyjából két hónapot vagyunk együtt. Alkalmanként állunk össze… Egyszer csak szól nekünk Bakacsi Béla barátunk, az Akkord Bt. ügyvezetője, hogy most összejönne egy turné, s akkor egyezteti az időket, lerendezi a szervezést, s mikor vége a fellépéseknek, mindenki folytatja, ahol abbahagyta.

– Hatvanöt múltál márciusban. Meddig bírod még ezt az életformát?
– Nem mondom, hogy nem fárasztó olykor, de bőven kárpótol érte az élmény, valahányszor érzem, hogy beindul a motor… Amúgy nem igazán szoktam kímélni magamat. Még nem jutottam el a telítettség állapotába. A zenészek határozottan inspirálnak. S a viszonyulásukon is úgy érzem, van még mit mondanunk egymásnak. Ha nem így lenne, rég kiderült volna a gyakorlatban. Mert mi nem egyszerűen lejátsszuk a dalokat, de minden esetben zenei eseményként éljük meg a koncertjeinket.

– Mégis, milyen kifutást jósolsz pályádnak?
– Fogalmam sincs… Mi úgy indultunk, a rock korszakban, hogy ifjúsági zenét csinálunk, a felnőtt társadalomhoz szóló addigi társasági zene helyett. Azóta a mi zenénk is közkincs lett, nem csak fiatalok játszanak fiataloknak, velünk együtt öregedett a közönség, közben mi is megtanultunk zenélni, gitárleckékre jártunk… Profibbak lettünk. Egy biztos, mindaddig működik ez, amíg él bennem a vágy, hogy csináljam, ameddig élvezem, és amíg van rá vevő… Persze, a színpadi törvényekhez alkalmazkodni kell, s a legjobb időben kell tudni abbahagyni. De ez a gondolat még nem foglalkoztat…

– Milyen embernek tudod magad?
– Kifelé-befelé eléggé kritikus alkat vagyok. Elvárom a környezetemtől, hogy ne kerteljen, s magam se hallgatom el, ha valami nincs ínyemre. Ha mindig csak a jót mondjuk egymásnak, megbomlik az egyensúly. A hatalom is a kritika hiányára épül, deformáló hatását tudatosan igyekszem elkerülni. Vigyáztunk arra, ne dörgölőzzünk a mindenkori hatalomhoz, tartsuk meg a három lépés távolságot. Ezért soha nem álltunk be például választási kampányokba …

– Makacsul ragaszkodsz az igazadhoz?
– Meghallgatom a véleményeket, a kritikát rendszeresen beépítem magamba. Ugyanakkor tapasztaltam, hogy nem egy esetben sokkal önkritikusabban ítéltem meg magamat másoknál. Egy-egy koncerten nagyon jól tudom, hányszor és mit vétek, mi sántít. A közönség talán föl se figyel rá, de mi előadásról előadásra megbeszéljük a botlásokat.

– Mitől annyira jók a Zorán-dalok? Mi a titkuk?
– Az első lemeztől kezdve az utolsóig arra vigyáztunk, úgy csináljunk mindent, hogy azt elsősorban mi érezzük jónak. Ez egyfelől ízlés, meg szakmaiság kérdése, mert egy pillanatig sem mehetünk alá a közönségnek. Sose dőltünk be divatoknak és nem adtuk föl alkotói függetlenségünket. Mindig azt énekeltünk, ami nekünk a leginkább tetszett. Persze, a műsorok összeállításánál sok szempontra tekintettel van az ember, bizonyos darabokat nem hagyhat ki, még ha nem is tartozik a kedvencei közé, a válogatás nem könnyű, hisz több koncertre való dal van a tarsolyunkban.

– Mit tapasztaltál, ami a számodra jó dal, azt a közönség is szereti?
– Igen, a kettő rendszerint egybevág.

– Vajon miért?
– Hát mert a jó dal az jó dal.

– Vannak-e dolgok, amiről nem szívesen beszélsz, bármilyen rámenősen is kérdeznek?
– A magánéletem ilyen. Azt nagyon próbálom óvni, ezért sose megyek bele a bulvártémába. Annak ellenére, hogy ez némileg veszélyes játék, sokan abból ítélik meg, hogy valaki létezik-e még egyáltalán, ha jelen van a bulvársajtóban. Nekem erre nincs szükségem. Nem ítélem el a médiát, hogy így próbál megélni, azokat sem, akik vevők az ilyesmire, de ha valaki ezt várja el tőlem, akkor azt mondom neki, beszéljünk inkább a szakmáról..

– Mennyire foglalkoztatnak személyiséged, családod gyökerei?
– Nagyon sokszor átgondoltam a sorsunkat. A mi családunknak nem volt szándéka hazát cserélni. Egész egyszerűen ottragadtunk Budapesten. Ott éltünk, amikor Titóéknak nekiment a szocialista tábor. Kényszerpálya volt a miénk. Akkor tanultunk meg kissrácként magyarul. Beilleszkedési problémáim nem voltak. Azt is mondhatom, szerencsém volt. Mert másoknak, hozzánk hasonlóknak, sokkal nehezebb volt. Mi valahogy gyorsan asszimilálódtunk. A zene meg, ami kevésbé nyelvfüggő, még símábbá tette az illeszkedést. Igazából sose szakadtunk el a gyökereinktől, hajóskapitány nagybátyám időnként áthajózott Budapesten, tartotta velünk a kapcsolatot. A nagy család számos tagja kirajzott a nagyvilágba, hiszen Szerbiában sem mentek jól a dolgok… Édesapám túlságosan hirtelen halála megnehezítette számomra a múlt feltárását azzal, hogy nincs akitől kérdeznem… Nem olyan régen viszont jelentkezett egy nálam fiatalabb másodunokatestvérem, és megkértem, nézzen utána a családfának. Szerbül ugyanúgy tudok, mint magyarul, Dusán szintén. Édesanyánkkal csakis szerbül beszélünk, s a Svájcban, Németországban vagy Belgrádban élő rokonsággal is. Számomra a cirill és a latin betűs írás között semmilyen érzékelhető különbség nincsen.

– Van-e olyan pillanat az életedben, amikor jól érzed magad a bőrödben?
– Sok ilyen pillanatom volt. A siker erről szól. Székelyudvarhelyen például, nemrégiben, amikor úgy nézett ki, a vihar elmossa az előadást, végül mégis megtörtént a csoda, s a közönség olyan emelkedett hangulatban énekelte végig a koncertet, mintha ünnepelt volna. Úgy vélem, az ember számára igen is, szükséges az ünnep, amikor időről időre megfogalmazhatja, kik azok, akik fontosak a számára, akiket nagyon szeret és akik nélkül nehéz lenne az élete. Aki az ünnepen átlép, az rajtaveszt…

– Mit szeretnél még föltétlenül elérni a hátralévő időben?
– Azt, amit éppen csinálok. Mindig csak a következő aktuális feladatra összpontosítok. Amolyan egyszerű, mindennapi vágyaim vannak.

Kérdezett: Cseke Gábor

Névjegy:

Sztevanovity Zorán sz. 1942. március 4-én Belgrádban. Szülei diplomáciai szolgálatban kerültek Magyarországra, 1948-ban, Zorán azóta Budapesten él. A hatvanas évek elején öccsével megalakítja a Zenith (később: Metró) együttest. 1966-tól kezdve saját dalokat játszik, legtöbbjük szövegét Dusán írta. 1976-ban máig tartó baráti kapcsolatba lép Presser Gáborral, aki a Zorán-féle dalok zeneszerzője lesz. Nemes, intelektuális értékű, “felnőtt” rock-zenét művel. 2006-ban Zoránt Kossuth-díjjal tüntették ki. Az interjú készítése előtt mutatta be Közös szavakból (2006) c. lemezét nagy sikerrel Magyarországon, illetve részben Erdélyben, május 22-27 között. A zenei kíséretet Horváth Kornél (ütőhangszerek), Sipeki Zoltán (gitár), Lattmann Béla (basszusgitár), Kovács Péter Kovax (billentyűs hangszerek), Gyenge Lajos (dob), s a két üde női hang: Kabelács Rita és Péter Barbara szolgáltatták. A következő években évi két turné és egy-egy megafellépés a Művészetek Palotájában jelzik Zorán megkopni nem tudó művészetének újabb állomásait. A dalok és mi c. DVD-je nyerte 2009-ben a Fonogram Magyar Zenei Díját.


2010. október 20.

Szóljon hozzá!