Száz év – nagy háború: Kós Károly

“Talpra, urak!”

…Ha szebeni katonaéletem nem is volt fenékig tejfel, de a lugosihoz képest úri élet volt.
A szebeni honvédlaktanyának a mi újonckiképző zászlóaljunk csak amolyan albérlő lakója volt akkor, az igazi főbérlő lakó a 21-es honvéd gyalogezred pótkerete volt. De én erről a főbérlőről keveset tudtam, nem kerültem érintkezésbe, tehát nem törődtem velük.
De ottlétem vége felé (augusztus utolsó hetében) mégis feltűnt, hogy tömegesen érkeznek a kaszárnyába újabb és újabb bevonulók, eleinte inkább civilben (tartalékosok, akiket itt hamarosan beöltöztettek), utóbb inkább egyenruhában (szabadságról).
A tapasztaltak kioktattak aztán: azt jelenti ez, hogy hamarosan menet indul a harctérre.
S valóban, egy este, vacsora után – ha ugyan jól emlékszem: augusztus utolsó napján – a kaszárnyaudvaron hosszú arcvonalakban sorakozóra állott két hadilétszámú honvéd zászlóalj: tisztekkel s mindennel, ami hozzátartozik (géppuskák, konyha, telefonosok stb.).
Valaki – bizonyosan a parancsnok – beszélt valamit a katonáknak (hogy mit, nem tudom, messze onnan lapultam a kaszárnyafalnál). Aztán az arcvonalból
oszlopokba fejlődtek a századok, és indultak, egyik század a másik után, ki a kapun. És nem harsogott katonabanda, nem énekeltek a katonák. És sötét éjszaka volt, amikor utánunk becsukták a kaput (akkoriban már így: éjszaka, zene nélkül, csendben, szinte titkosan indították a katonákat a harctérre).
Későn feküdtünk le aznap és keveset alhattunk, amikor hangos szóra ébredtem fel:
– Talpra, urak! – s hogy kinyitottam a szememet, a szobában a szolgálatvezető őrmester (különben régi ösmerős kolozsvári kőművespallér), kezében lámpás.
Álmos voltam és mérges. Látom: a zászlós ül az ágyán és a karóráját nézi (világítós volt).
– Megbolondult? Alig múlt négy. Mi ez?
Az őrmester a szobalámpát gyújtja; s az udvaron, hallom, fújja az ébresztőt a kürtös.
– Ez a parancs, zászlós úr: tizenöt perc múlva sorakozó.
– A fenét!
– Úgy ám, zászlós úr – indult ki az őrmester, de az ajtóból még visszaszólt: az őrnagy úr is itt van már.
„Vajon mi történt?”
A parancs, hát az parancs! És tizenöt perc múlva állott a zászlóalj az udvaron; a hajnal akkor derengett. És honnan, honnan nem, akkor már mindenki tudta és adta tovább sorban a híreket.
„Az éjjel román sereg (az addig való szövetségesé) tört be Verestoronynál, és nyomul Szeben felé…”
Valaki már többet is tudott:
„Talmácsig simán jöhettek… Ott a somogyi bakák beléjük géppuskáztak.”
Aztán egyre-másra hallom:
„A somogyiak egyetlen zászlóalja… És a szebeni közösöktől is menetet indítottak a frontra…”
„.. .A tüzérek is… Szebenben csak két könnyű ütegük…”
Néhány törzstiszt jött már ki a zászlóalj elé:
„Igazodj!”, „Vigyázz!”
A századparancsnokok leadták a jelentést:
„Pihenj!”
Még akkor mindjárt ott az udvaron kapta századom első szakasza (akiben én is benne voltam) a parancsot: felszerelés, puska, tölténytáska, gyalogsági ásó. Gyülekezés a kapunál. „Szakasz: oszolj, futólépés!”
A kapunál még valamelyest feltöltötték szakaszunkat más egységekből tisztesekkel és altisztekkel; és kiosztottak minden puskának húsz éles töltényt. Aztán a kapu előtt, kinn az utcán szekerekre pakoltak fel, és robogtunk sebesen ki a városból, poros, rázós utakon, és egy erdőnél álltunk meg, ott, ahol a fák között valamilyen csapásféle látszott. Leszállottunk, sorakoztunk, s élesre töltöttünk, aztán a csapástól jobbra és babra rajvonalba húzódtunk szét, s „puskát súlyba” be az erdőbe. S mentünk, botorkáltunk a fák közt előre, amíg egyszer csak világosodni kezdett előttünk: s a (ritka) fák közén át látom – nem messze előttünk –, széles országút, túl rajta megint erdő, jobb kézre meg az útból kiágazó másik út. S hallod a narancsot: „Állj!”, s utána: „Feküdj!” S már fekszünk is a földkupac megett, akit az ásóval magunk elé kapartunk.
Aztán csak feküdtünk, és nagy csend volt és mozdulatlanság, és én álmos voltam. Jó idő múlva egyszer csak hallom a bal szomszédomat: „Vigyázz! Előre!” Továbbadom, s kinézek a kupac felett: az út üres, de lám, túl az erdőszélen mozgás… Ember… Katona vajon? S hallom balról: „Irányzék 500’… puskát vállhoz!”Továbbadom. Aztán hangos parancs: „Tűz!”
Lőttünk, és lőttünk. Én is. Inkább gondolomra, mint célozva, be a túlsó erdőszélre. S mintha onnan visszalőttek volna, de azt nem tudom bizonyosan. Csak arra emlékszem, hogy amikor a második tárat nyomtam a mannlicherbe, hallottam a parancsot: „Tüzet szüntess!” S nemsokára: „Felállni”… „Sorakozó”… Aztán vissza a szekerekhez, és haza a kaszárnyába…
A szobában ledobtunk puskát, ásót, zubbonyt, le az inget is. Gyorsmosdás. Mire készen voltam (utolsónak), a szobatársak már kimentek volt reggelizni (tisztjelöltek voltak: a tiszti étkezdébe), az én feketekávémat is elhozta a szobapuccer honvédünk, s végre nagy kényelmesen megreggelizhettem, s utána megsodorhattam és reágyújthattam a cigarettámra.
Akkor jött vissza a szobába a zászlós. Levetette a zubbonyát, derékszíját beakasztotta az ablakkilincsre, és kezdte fenni a borotváját. Közben mondta: „Na, de ennél nagyobb marhaságot még nem értem.”
– Tudja-e, hogy akikre mi ott kinn lövöldöztünk, nem oláhok, hanem cseh bakák a közös kaszárnyából?
Felderítő osztag, mint a miénk… Dühösek, mert két emberüket egy kicsit meglőtték. Na, s így legalább jól csináltuk!… (A közös kaszárnyában akkor nem a szebeni háziezred, hanem egy cseh ezred pótzászlóalja tanyázott.)
– És a románok?
– Jönnek azok, de lassan. A zászlóaljnál úgy tudják, hogy Vesztény előtt vannak. A falut még tartják a mieink… De estére már idesétálhatnak… legkésőbb holnapra… Röhögés, mi? Pótkeretek; két ócska üteg. Röhögés, mi?
– Az! De miért? Mit gondol?
– Nem gondolok semmit. Borotválkozom… Utolsót szíttam a cigarettámon. Felállottam: megkeresem a századot…
(Jóval később – Szentesen – mesélték, hogy a románok – állítólag két hadtest – másnap valóban eljutottak Szebenbe, de csak a Heltauergasse végén a fapiacig. Tovább nem. S onnan is visszanyomták őket Mackensenék, be a Vöröstoronyi-szorosba. Ott körülfogták, és megsemmisítették az egész sereget.)

Forrás: Kós Károly: Életrajz. Helikon, 2014. / szerk. Benkő Samu

 

2016. július 27.

Szóljon hozzá!