Házimozi: Katyusa arca (1)

Kevés klasszikus író van, akinek művei olyannyira kínálkoznának filmadaptációra, mint Lev Tolsztoj alkotásai. Hiszen soha másból nem merített, csak a lüktető, „történő” életből, amelyet olyan engesztelhetetlenül szigorú szerelemmel csodált és figyelt. Minden, amit leír – tapasztalás, a létezés szédítően sokszínű igazságai, mögöttük ott dereng a számára fontos egyetlen igazság állandó keresése: hogyan lehetne igazán helyesen élni?
Tolsztoj műveit filmre vinni ugyanakkor kockázatos vállalkozás is. Habár a cselekmény magával sodor, mert egyszerűen „benne vagyunk”, érintettekké válunk, a hősökre és jelenetekre ráismerünk, olyannyira, hogy nem is tudjuk őket „messziről” nézni – ám megvan a veszélye annak, hogy a magával ragadó történet a filmkockákon megelevenedve csak történet marad, és látszólagos kijelentő módját a végén nem írja felül a tolsztoji töprengés.
Különösen nehéz vállalkozás, ha egy Tolsztoj művet nem orosz kultúrájú rendező próbál filmvászonra vinni, elvégre mi lesz akkor a szláv lélekkel – szláv mélabúval és érzelmességgel?
Ellágyulni, sírva énekelni, aztán poharat törni, és tönkre menni… Medvét táncoltatni, aztán térden állva bocsánatot kérni a medvére tett láncokért. A mindent eltipró cárt atyuskának hívni. Megmerítkezni pénzben, hatalomban, szerelemben, és a hedonizmus sötét eufóriája után szégyentől űzetve szerzetesnek állni. Vagy épp fordítva… Furcsa ez annak, aki nem ebben a kultúrában nő fel.
Tolsztoj bizonyos értelemben az egyik legnyilvánvalóbb példája mindennek: naplói és életszabályai arról tanúskodnak, hogy egy héten belül képes volt két teljesen ellentétes dologra feltenni az életét, hogy aztán egy harmadik mellett elfelejtse őket. De naplójánál még ékesebb ellentmondásokat írt saját életével: a lelki tisztaság megszállottja gondolkodás nélkül teperi le fiatalkorában a szép parasztlányt, hogy aztán a tettéből fogant – és rá egyébként a legjobban hasonlító – fia az ő birtokán szolgáljon s hajlongjon számos törvényes gyermeke – vértestvérei – előtt, akiknek jó része anyjukkal együtt a szégyenteljes és istennek nem tetsző gazdagság kalodájában tartja a megváltásra váró prófétát. Talán ezért kel útra az író 82 éves korában, élete alkonyán. Hogy mire lelt rá ebben az utolsó kalandban, az ő titka marad, de idős korában írt műveiből sejthető, mit keresett: a szeretetteljes élet titkát, a „kellemes és ildomos” életben összetört lélek újjászületését.
Nem véletlen, hogy utolsó nagy regénye a Feltámadás címet kapta. Aki ismeri a nagy orosz író életét, rögtön látja: önmagáról ír a művész, arról a lelki átalakulásról, mely az arisztokrata származású művészt szembe fordította osztályával, és a cselekvő részvét hirdetőjévé tette.

taviani1

Nyehljudov herceg arca: vezeklésképpen szétosztaná a birtokát is, de a muzsikjainak nem kell a puszta föld… (Jelenet a Taviani-féle filmfeldolgozásból)

A történet röviden ennyi: Nyehljudov herceg egy törvényszéki tárgyaláson, ahol megválasztott esküdtként az egyik vádlottban, egy prostituáltban ráismer arra a fiatal Katyusa Maszlovára, akit úrifiúként valamikor elcsábított nénikéi birtokán, aztán magára hagyott. Katyusa terhes lett, el kellett hagynia a házat, egyre mélyebbre süllyedt. A tárgyalóteremben a herceg, aki hobbijának élve – ó, boldog széplelkek! – gyakran skicceli a perbe fogottak portréját, a kemény, szenvedésben kiélesedett arcvonásokban döbbenten fedezi fel egy ismerős, összetört arc szilánkjait. Belenéz a régi, bájos-kedves Katyusa és a részegen dülöngélő, közönséges utcalány közötti szakadék feneketlen mélyébe, és a maga felelőtlen, szívtelen, elkényeztetett fiatal arca néz vissza á. Ez a tekintet beárnyékolja addigi „kellemes és ildomos” életét, s az számára egycsapásra kibírhatatlanná válik a lelkiismeret-furdalás nyomása alatt. A herceg jóvá akarja tenni fiatalkori bűnét, mindent elkövet, hogy segítsen Katyusának, s megváltoztassa a kegyetlen és igazságtalan bírói döntést. Amikor ez nem sikerül, követi Katyusát Szibériába, és feltett szándéka, hogy feleségül veszi, kitart mellette. Közben elszigetelődik tettét nehezményező ismerőseitől, barátaitól, akik meghatott tekintettel boronganak el azon, milyen nemes lélek is a herceg, versenyt „értik” őt, de köszönik szépen, azért Szibériát mégis csak túl hidegnek-ridegnek tartják a számára.
Nyehljudov herceg azonban nem találja meg a helyét Katyusa világában sem – az sem az övé. S ezt az látja legjobban, aki kettejük közül a leginkább tud szeretni; Katyusa visszautasítja a herceg házassági ajánlatát, és szabad emberré válva is folytatja az útját a foglyokkal mint az egyik fogoly felesége. Nyehljudov herceg iránti mély szerelme képessé teszi arra, hogy lemondjon a férfiról, és megmentse a penitenciára és a nem szerelemre épülő házasság áldozatától. Hol van már a minden kopejkáért a lelkét is eladó, vodkát vedelő prostituált? A sokat szenvedett nő meggyötört arcán át-átragyog már az új, megváltódott Katyusa, akinek keserűségtől halott lelke – akárcsak Nyehljudov hercegé – feltámadt. E ponton hagyja magára Tolsztoj a szereplőit. Hogy mi történik Katyusával Szibériában, a herceggel pedig a maga világába visszatérve, lényegtelen ehhez a morális átalakuláshoz képest. Ezt már nem kell megírni…
Ezt a történetet vitték filmvászonra 2001-ben az olasz Tavinai-fivérek, ismert filmesek, akiknek nem ez az egyetlen Tolsztoj adaptációjuk, hiszen az Éjszakai nap című alkotásuk is egy Tolsztoj-művön alapul. Vajon miért nyúl egy ismert olasz rendezőpáros 2001-ben ehhez a klasszikushoz, kérdeztem magamtól. Bizonyára magyarázza a tolsztoji életműhöz való erős kötődésük, s az a meggyőződés, hogy a főhősök sorsában rejlő kategorikus imperatívusz a film nyelvén jobban eljuthat a XXI. századba épp átért emberiséghez, akire igencsak ráférne, hogy mélységes önvizsgálatot tartson. De ezen kívül kell, hogy legyen még valami motivációjuk, hiszen nem ők az elsők, s talán nem is az utolsók, akik Tolsztoj e kései remekművét vászonra vitték.
Esetükben hagyományos filmfeldolgozást láthatunk, a Feltámadás lapjait oly gyakran átható szerzői gondolatfolyamokat szerencsésen „váltja ki” a film képszimbolikája.
Az indító kép – a szabadból a börtöncella sötétjébe tévedő pillangó, aki aztán újra megtalálja az utat a nagyvilágba – számomra elsősorban Katyusa sorsának a metaforája, ugyanakkor lehetne azé a számos eltévedt léleké is, akikre a Tolsztoj mű ígérete szerint bármikor ráfér a szabadulás, feltámadás.
A pillangót végül elengedi a kamera, s a cella homályában a film abszolút főszereplőjére közelít, aki nem más, mint a tárgyalására váró Katyusa, a keserű, kicsit részeg prostituált, akit már vezetnek is a tárgyalóterembe az őrök. Arca holt sivatag – a reménytelen évek sötétlő krátereivel. Sebes szája, karikás szemei, mosolyt nem ismerő, bezárult arca közönséges és rutinszerű reflexszel elevenedik meg egy pillanatra, amikor a börtön férfirészlegéből odakiáltanak neki. Kiérve az utcára, gyerekek csúfolódása közt lépked dacosan és kábán- így viszi romlott, megvetett életét is át a társadalmon. Mellette, mögötte él, mozog az utca a maga hétköznapi dinamikájában. A kamera egy elegáns ház kovácsoltvasból készült, díszes erkélyére téved „ott fent”. „ Ott lent”: Katyusa halad a tárgyalóterem felé – de azt már nem látjuk, csak tudjuk. Az elegáns ház lakójára terelődik a figyelem.
Nem kell gyakorlott filmnézőnek lenni ahhoz, hogy a következő képsorok üzenetét kiolvassuk: a döbbenetes különbséget Katyusa és Nyehljudov herceg világa között. A rengeteg cipő, ing, inggomb, a tálcán elhelyezett porceláncsészék reggeli szertartásos csendélete, amelyet közelről és viszonylag hosszan mutat a kamera, égbekiáltóan hirdeti a „fent” és „lent” ellentétét. Nyehljudov herceg az ágyban dohányzik, s a szerelméről készített portréját szemléli. Láthatóan elégedett, az ő világában rendben van minden. Az is, hogy más válogatja össze a ruháit, meg hogy más tölti ki a reggeli kávéját, de meg az is, hogy festőmappával indul a tárgyalóterembe esküdti feladatait ellátni, azzal a jóleső izgalommal, hogy igazi „kunszt” a modell papírra rögzítése – aki egy méregkeverő prostituált. Arca jól táplált, teste jól karban tartott, bár összességében az egész férfi kicsit „puha”, a hiányzó szenvedélyt a szobában lévő portré alapján hiába keresné a rajzolásban. Minden nagyon „kellemes és ildomos”. Csak ennyi…
De nem követem nyomon újra a már elmesélt történetet. Annak filmes nyelvre fordítása alkalmat ad néhány emlékezetes, érdekes megoldásra, hadd emeljek ebből ki néhányat – holnap…

(Folytatjuk)

Albert Csilla

2016. szeptember 17.

Szóljon hozzá!