Házimozi: Katyusa arca (2)

Mindenképpen említést érdemel a tárgyalóteremben a hercegbe hasító emlékezés bemutatása. Az időben visszaugorva, kétszer idéződik fel a fiatal herceg valamikori látogatása vidéki nénikéinél.
Az első látogatás az ideáljait komolyan vevő, a világot megváltoztatni akaró lelkes és tapasztalatlan fiút mutatja- úgy is érkezik: napfényben, virágot tartva a kezében, gyalogosan, borotvált, fiatal arccal, nagy tervekkel. Katyusával való kapcsolata nem ismeri a hierarchiát: Katyusa maga is művelt, olvasott, egy asztalnál esznek – ugyan az egyik néni bosszúságára -, és egyenrangú félként vitatkoznak a hercegnek a társadalmi igazságtalanságokat felszámoló terveiről. Katyusa Turgenyevet olvas, Nyehljudov Chopint játszik neki. Első csókjuk a fogócska közben spontán és tiszta, és nincsen folytatása. Valódi, mélyben növekvő vonzalom, amelyet elvisz magával a fiatal herceg, és őrzi Katyusa is. Búcsújuk a birtokon a nénikék pillantásai közt visszafogott, de Katyusa csak kettejük számára hallható mondatának tegeződése – „ Gyere vissza” – jelzi a kibontakozó szerelmet.
A három év múlva lezajló második látogatás már egy változott fiatalembert mutat – lóháton érkezik, katonatársaitól elbúcsúzva, este. Katyusát a templomban pillantja meg újra, húsvét van. Átjárja őt is a templomban ünneplők spirituális öröme, s a mise utáni meghatottság pillanatában csattan el köztük a második csók – amely inkább a pravoszláv szokásokat idézi, ugyanakkor a kis zavar, amivel megteszik, jelzi, hogy mindketten emlékeznek a három évvel korábbi szép napokra. Nem sejtik, talán nem: ez a húsvét egyelőre Katyusának és a hercegnek is a passió kezdete, és messze még a feltámadás. A többször elhangzó mondat a templomból kijövők között – „Örvendjünk, Krisztus feltámadott”- ugyanakkor mintha előre vigasztalná a bűnbe sodródó fiatalokat: van, lesz megbocsátás.
Katyusa elcsábításának bemutatásában a rendezők megint sajátos képszimbolikával élnek. A 3 év katonaság alatt illúzióit elhagyó és minden bizonnyal az áruba bocsátott testi élvezetet is megismerő férfi először csizmában indul el Katyusa szobájába. Nem látjuk az arcát, csak a havat taposó csizmák ropognak – a fehér hóba feketén beletipornak. A függöny nélküli ablakon át Katyusa tűnődő, szomorú, védtelen arca – nem veszi észre a benéző herceget, aki hirtelen meggondolja magát – olyan nyilvánvalóan szégyenteljes a helyzet – ahogy katonacsizmájában jött ezt a tisztaságot bemocskolni. Visszamegy a szobájába. A vágy azonban erősebb, és rátipor a férfira is – másodszor már a vágytól kiszolgáltatott férfi tapossa mezítláb a havat, és maga is tehetetlen – gesztusának meg kell lennie. Katyusa csapdába ejtett vadként kuporog a sarokban, még megszánhatná a férfi. De az a pillanat már elmúlt. És el a szerelemé is – hiszen a második búcsú egyben Katyusa búcsúja is az illúzióitól. Bár a nénik a nagy hideg miatt nem figyelik most őket, a herceg először el sem akar búcsúzni Katyusától. Aztán mégis odaviszi – na nem a lelkiismeret, hanem a cselédlányokat elcsábító úrifiúk bevett társadalmi rutinja. A pénz, amit Katyusa ruhájába gyűr, örökre bemocskolja Katyusa eszményeit. Látni, hogy a közeledő férfit váró nő kinyíló arca miként hullik szét, hogy aztán a bűnben elöltött évek rombolását majd a tárgyalóteremben reszkető kézzel vázolja fel az, aki őt a bűnbe taszította.
Nem teszek kísérletet arra, hogy tovább is ily aprólékosan idézzem meg a filmet, amely a történetet híven követi végig. Ugorjunk át néhány fontos jelenetet, s időzzünk el kicsit a Szibériába tartó foglyok bevagonírozását bemutató résznél. Nehezen tudom elképzelni, hogy a XX. század történelmének ismerői ne gondolnának a vagonba tartó emberek láttán a koncentrációs táborba indulókra, s arra, hogy a szomjúságtól gyötört rabok nehéz helyzete, az őrök szigorúsága és testi fenyítései majdhogynem „semmik” ahhoz képest, ami később várt az emberiségre. Hogy Tolsztoj korának gonoszsága eltörpül a későbbi történelem apokaliptikus sötétjéhez képest – vagy éppen hogy abból következik?… Hogy talán azt a pillanatot ragadta meg az író, amikor azt még meg lehetett volna állítani, de nem tette meg az emberiség? Hogy valójában a történet erkölcsi figyelmeztetése az utolsó kiáltások egyike, mielőtt a demoralizálódó Európa irányíthatatlan vonatként száguldani nem kezd a barbárság felé?… Mintha ezt erősítené a film záró képe is: a századforduló szilveszter éjszakáját a muzsikok között köszöntő herceget elhagyva, a messzibe vesző vonatot látjuk a hómezőkőn, s hatalmas betűkkel jelenik meg a filmvásznon a XX. század felirat. Ijesztően hat, fenyegetően – mert a nézőben ott rejlik a tudás: az új század nem a megváltás kora, hanem az emberiség egyik legnagyobb passiójárása lesz. A 2001-ben a nagyközönség elé kerülő film alkotói és nézői bizonyára már látják vagy látni vélik a döbbenetes mélységekből úgy-ahogy felálló XX. század érkezését is a XXI-be , s a film záró képe óhatatlanul sugallja a szorongató kérdést: vajon a mi új századunk is a végzete felé rohan?…
Talán várjunk a válasszal, és reménykedjünk. Hiszen még van művészet, és létezik katarzis. Vannak szép filmek, ha nem is hibátlanok. Azt gondolom ezek közé tartozik a Tavianiék Feltámadása is. Hibáit – ha vannak – sorolják majd a filmkritikusok. Én kedvet szeretnék csinálni ehhez a filmhez, amelynek egyik legnagyobb erénye a főszereplők kiválasztása.
A Nyehljudovot játszó Timothy Peach szabályos, „rendes”, unalmas arca fokozatosan „érik be” a film során, ahogy a herceg igazi, értékes énje feltámad és megtalálja az identitását ebben a szívtelen világban. Cseppet sem szláv, „puha” fiatal arca – amit a visszaemlékezés jeleneteiben látunk, a kényelmes élet ápolt érdektelenségével jelenik meg először. A lelki átalakulás azonban átalakítja a végsőnek hitt rendezettséget is az arcon – a tekintet egyre sötétebb és mélyebb lesz -, a bűntudat árnyéka a szemben árnyékot vet az arcvonásokra is: felnőtt, magányos, kereső embert mutat a legvégén.

taviani2

Katyusa arca – jobbról a második az első sorban (jelenet a filmből)

Csöppet sem szlávos arcot választottak a rendezők Katyusa Maszlova szerepére is, de számomra leginkább ezért az arcért volt érdemes megnézni a filmet. Stefania Rocca páratlan alakítást nyújt: a fiatal, még meg nem sebzett lány arca nem csupán tiszta, ritkán mosolygó tekintetében, kicsit éles vonásaiban kezdettől van valami belülről sugárzó komolyság. Ez az arc a sors tükre – átváltozásai maguk minősítik a történteket. A fogócska őszinte felszabadultsága, a húsvéti mise utáni lelki kitisztultság, a bukása előtti pillanatok védtelensége és riadalma, a csalódás mélyütése, a prostitúció éveinek romboló munkája – mind ott vannak rajta. És azt érzem, miközben nézem: nem Szibériát, nem a társadalmi igazságtalanságokat nem lehet nekünk, embereknek feldolgozni. Az igazán megbocsáthatatlan bűn az, ami Katyusa valaha szeretettől sugárzó, komoly-szép arcát abba a romlott, mégis szívszorítóan árva és megalázott vigyorba torzította, amellyel a tárgyalóteremben a hallgatóság felé fordul, mikor azt kérdezik: mi a munkája. Amolyan „hiszen tudjátok, ki vagyok”-szerű mosoly ez, cinkos közönségessége mélyen megalázza ezt a szenvedéstől felszántott arcot. Nekem ez a film legfontosabb pillanata – és egyben a színészi mesterség egyik csúcsteljesítménye. Nem lehet fontosabb feladatatunk, minthogy ezt az önmaga méltóságát feladó, a szégyen piros foltjait is már rég fásult közönybe sápasztó „holt vidéket” feltámasszuk, hogy a szeretet és részvét erejével visszakapja magát, értelmet nyerjen a ráírt szenvedés. A színésznő csodálatos finomsággal mutatja be ezt az átalakulást, a gyűlölet hullámai után a remény első villanásaitól a megbocsátás és szeretet nyugalmáig érve. Mosolyogni még nem nagyon tud ez az arc, lehet hogy azt már sosem fogja megtanulni újra. De már sugárzik, már komoly és főleg szeret. Talán mi is meg tudunk bocsátani így a hercegnek, akinek magányos, „outsider” arcát a film egyik utolsó jelenetében vidám muzsikarcok keretezik be egy végső búcsúképpé.
Mit mond hát ez a film nekem?
Katyusa arcát mondja – azt, hogy soha semmi nem igazolhatja azt, ha összetörik egy sugárzó tekintet. Hogy ez nap mint nap megtörténik, nem kell hozzá olyan fajta hierarchia, amit a társadalom „gyártott le” a hercegnek: legyártjuk mi azt, lemodellezzük, és kioltunk tekinteteteket, mosolyokat, arcokat- mert sietünk, mert megtehetjük, mert észre se vesszük…

Albert Csilla

2016. szeptember 18.

Szóljon hozzá!