Bigonya: Huszár Sándor (1929 – 2005)

Czegő Zoltán bánata

A sepsiszentgyörgyi színház büféje, vagy – ahogy az intézményi büfé alapító, egykori igazgatójának, Sylvester Lajosnak dicséretére magamban elneveztem – a Sylvester kocsma, igen kedvemre való szeglete ennek a sárgolyónak. Ha a város – mint ezt sokszor elmondtam – engem vonz, hát az ott élő unokámon kívül elsősorban az emberei vonzanak. És e vonzó emberek közül többen fordulnak elő itt délidőben, ami igen praktikussá teszi a vendég számára az itteni kávézást. Mert hogy itt egy lakószobánál nem sokkal nagyobb helyiségben megtalálható a város irodalmi, művészeti és tudományos képviselete.
Hogy mindjárt ez utóbbival kezdjem, itt ül Darkó Zsiga sebész doktor, aki már miniszterelnököt is mentett meg az életnek. Mégpedig magát az ott autóbalesetet szenvedett Ion Gheorghe Maurert. És Zsiga doktor úr munkájára azok a Párizsból, innen s onnan hirtelen odacsődült orvosi világhírességek csak bólogatni tudtak. Sietek azonban megjegyezni, hogy minden nagy tehetsége és tapasztalata ellenére én továbbra is barátként szeretnék vele kapcsolatban maradni, már azért is, mert úgy gondolom, a hasfelvágás terén én jócskán túlteljesítettem a normát.
De cicanadrágja miatt kissé restelkedőn innen indul vidéki vendégszereplésre Krizsovánszki Szidi, a romániai magyar színjátszás kiválósága, akinek lassan eladósorba lépő lánya van, de – mint gordonka hangján mondja – attól a tél nem kevésbé hideg.
Zsoldos Árpád is e helyen mondja el két merev pillantás között és egy véget nem érő mosoly kíséretében lagújabb fantasztikus történetét, melynek ezúttal is ő a hőse.
A helyi Képzőművészeti Alap elnöke, Plugor Sándor feleket is fogad.
Szóval, légkör, az van! És itt sokszor a hiányzások is jelentősek, információhordozók. Legutóbb azért nem találkoztam Farkas Árpáddal, mert épp az Írószövetségi-díj átvételére utazott a fővárosba. Bogdán László hiányzása legalább ennyire indokolt: regényt ír! Tehát pontosan már nem is tudnám megmondani, hogy azon a nyolcvanas évek közepén volt napos délelőttön kivel ültem egy asztalnál, ami kizárólag annak tudható be, hogy mint mindig: sokakkal.
Az azonban bizonyos, hogy Dali Sándor lapalapító és neves sportbarát éppen szövegelt, Czegő Zoltán író és akkor még a helyi kultúra irányítója szomorkodott. A téma exklúzív volta tette, hogy nem volt hozzászólás, ugyanis Dali épp vadászatról beszélt. Azt a meglepő tényt tette éppen közzé, hogy szentgyörgyi létére ő az olaszteleki vadásztársaság tagja, ahol is kollegáival – tekintettel a közelgő és azóta meg is tartott bálra – nagy hajtóvadászaton vett részt:
– Negyven kilométert gyalogoltunk egy nap!
Na, ez már sok, és Czegő Zoli, aki a mértékek embere, meg is szólta ilyen értelemben.
– Nem volt disznó! – védekezett kétségbeesetten Dali.
– Aztán legalább lőttetek valamit? – kérdezte meg, a vaddisznó hiánytól, ha lehet, még borúsabb Czegő.
– Egy kant – mondta Dali, de azonnal hozzátette: megtalálták a kondát is, de nem volt rá idő meghajtani a ciherest, mert erősen délutánba hajlott, és sötétedés előtt haza akartak érni.
Czegő ezen ismét fennakadt:
– Hát ha a konda a ciheresben volt, mit keresett a kan a ciheresen kívül?
Na de Dali sem most jött a fél hetessel, és hangja, bár baráti maradt, mégis kissé rendreutasító volt egyben.
– Az azt kereste a ciheresen kívül – felelte –, hogy a kan mindig egyedül jár, mert ilyen, magányos!
Czegő az állát támasztotta, s bogyó szemeibe megértés költözött.
– Na látod – jegyezte meg akkor halkan –, ezt nem tudják az én feleségeim!

(Huszár Sándor: Így lőttünk – mi!, Pont Kiadó, 2003)

Szerkeszti: Bölöni Domokos

2016. október 18.

Szóljon hozzá!