A szabadság hullámhosszán (7)

Az ötvenhatos forradalom története a BBC-s változatban (részletek)

Október 29.

Sorra alakultak meg a munkástanácsok. A Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke Rácz Sándor lett, akit 1956 decemberében, a forradalom leverése után, a szovjet segítséggel létrehozott bábkormány miniszterelnöke, Kádár János, egyeztető tárgyalásra hívott meg a Parlamentbe. Az épületben társával, Báli Sándorral együtt letartóztatták, majd forradalmi tevékenységéért életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. Nem sokkal a rendszerváltás előtt tett nyugati előadókörutat:

Meg kell említenem, hogy október 26-án a kormány és a szakszervezet közös felhívással fordult az ország munkásságához, hogy alakítsanak munkástanácsokat. Azt ők természetesnek tartották, hogy alakítsunk munkástanácsokat, viszont nem tudták, hogy ezek a munkástanácsok majd milyenné válnak, mert ahhoz nem volt központi erejük, hogy befolyásolni tudják ezeket. Természetes, hogy az ideiglenes munkástanácsokban, amik október utolsó napjaiban alakultak meg, nagyon sok párttagot találtunk, de még olyan embereket is, akik a Rákosi-rendszer hívei, és az újonnan megalakuló tanácsokat akadályozták forradalmi tevékenységükben. Tehát a munkástanácsoknak még az ilyen erőkkel is föl kellett venniük a harcot. Nagyon nehéz probléma az, hogy Báli Sándor kommunista párttag, és mégis jó munkástanácselnök lesz belőle, és ugyanakkor van egy másik gyáregységünk, ahol ugyanígy a kommunista párt tagja valaki, de nem lesz belőle jó munkástanács-vezető, mert vissza akarja forgatni a kereket, és a Rákosi-féle politikának akar hitelt adni. A forradalomban nagyon sok ilyen összeütközés van, és nagyon nehéz tisztán látni, átlátni szándékokat, törekvéseket. A legfontosabb, azt hiszem – és ezt tettem akkor -, hogy föl kell fogni ’56, a forradalom értékeit, parancsait, és aszerint kell élni, figyelmen kívül hagyva a szélsőségeket, amelyek akár jobbról, akár balról be akarnak törni, el akarják tolni az embert vagy az embercsoportot attól a szándéktól, amiért a forradalom létrejött. Nekünk ragaszkodnunk kell a forradalom által kitűzött célokhoz, és ezelet az elemeket távol kell tartanunk magunktól, minél távolabb. Én ezt tettem 56-ban.

Rácz Sándor emlékezetében élt egy államvédelmista, akit megmentett a népítélettől, és aki hálából leírta neki azokat a szovjet katonai telefonüzeneteket, amiket október 28-án mint híradós tiszt hallgatott le.

Hát sajnos az üzenetek tartalmára nem emlékszem, csak azt tudom, hogy amikor papírra vetette ezeket – két vagy három, kézzel írott papírlap volt ez -, és amikor ezt elolvastuk a gyári munkástanáccsal közösen, akkor elszörnyedtünk. Itthon, Magyarországon, mi azt várjuk, hogy a szovjet csapatokat kivonják Magyarország területéről, ugyanakkor a Szovjetunióban lévő katonai erőknek milyen titkos parancsokat adnak ki mozgósításra. Két dolog miatt lehetett a mozgósítás a Szovjetunióban. Az egyik a magyar forradalom leverése, a másik a Szuezi-csatornánál dúló háborúba való beavatkozás. Azt kellett nekünk kiolvasni ebből a titkos jelentésből, hogy mekkora veszélyt jelent ez Magyarország részére. Na most, ennek az ávós századosnak a leírása és hozzánk a határrészről befutó jelentések összecsengtek abban, hogy óriási fegyveres erő közeledik Magyarország, illetve Budapest felé. Ezért tartottuk szükségesnek, hogy október 30-án ezt a jelentést Nagy Imréhez juttassuk el, mert fontos lett volna, hogy ő is érezze, itt egy katonai megszállás fog következni. Készüljön föl rá. De hogy volt-e neki ideje elolvasni valaha is ezt a papírt, nem tudom. Azt sajnálom, hogy csak egy példányban volt meg, és ezt az egy példányt én odaadtam Nagy Imrének. Ha most volna a kezünkben ugye, akkor rögtön kópiát csinálnánk belőle. Nem tudtuk, hogy mi lesz 30 év múlva, hogy egyáltalán élünk és beszélünk róla. Bizony, most nagyon fontos lenne fölmérni azt a katonai mozgást, hogy hogy is alakult ki.
Ennek a századosnak szovjet nő volt a felesége, és egy egyéves gyermeke volt, ott lakott a kerületben. Mi oltalmat nyújtottunk, vagy személy szerint én oltalmat nyújtottam ennek az ávós századosnak, utána pedig élelmiszert és pénzt küldtem a feleségének, nehogy valami gondja legyen. Azért tartom fontosnak ezt elmondani, mert minket, forradalmárokat, minden mocsokkal beszennyeznek. Az ilyen emberi vonatkozású eseteket még a bíróság sem hallgatta meg. Azt mondta, mikor a százados életének a megmentéséről volt szó, hogy ez nem fontos. Ezzel el volt intézve.

Ami az írókat illeti, e nap egy érdekes epizódjáról számolt be két menekült fiatal magyar író két hónappal később a BBC stúdiójában Cs. Szabó Lászlónak:

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: Az ÁVH megpróbált fellépni az írók ellen is?
ORMAY ANTAL: Nem tudunk arról, hogy az AVH az írók ellen fellépett volna. Az ávéhások meglehetősen műveletlen emberek voltak, de az írók nagyságát mutatja, hogy a forradalom második hetében, 29-én, egy AVH-s küldöttség, amely a Fiumei úti ÁVH-laktanyából jött, bement az írószövetségbe, s azt mondta az íróknak, hogy mi, négyezer ávéhás, le akarjuk tenni a fegyvert. Ide akarjuk hozni a fegyvereket az írószövetség udvarába. Nagyon nehezen tudták az írók megmagyarázni, hogy erre nincs mód.
MÁRTON LÁSZLÓ: Gergely Miska, fiatal író, szervezőtitkár, tárgyalt az ávósokkal. Kétségbeesve magyarázta nekik: »De elvtársak, itt nincs hely! Hová akarják rakni azt a rengeteg puskát?« »Nem baj – mondta az egyik ávéhás -, jöjjenek el az elvtársak a Fiumei útra, és ott mi lerakjuk a lábaik elé a fegyvert.«

Nagy-Britanniában október 29-től már nagyobb számban érkeznek a külügyminisztériumba a katonai beavatkozást, nemzetközi lépéseket vagy azonnali, jelentős anyagi segélyt sürgető, illetve a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét megbélyegző táviratok és levelek angol egyénektől és szervezetekről. Egy londoni hölgy, Elizabeth Abrahams október 29-én keltezett, kézzel írt levele így szól:

A lapokban olvastam, hogy a brit kormány azonnali segély gyanánt 25 000 fontot küld Magyarország népének. Egy történelmi fordulatból 25 000 font erejéig veszi ki a részét. Nevetséges! Lehetetlen, hogy a kormány ne ismerje fel, milyen világfontosságú eseményről van szó. Gazdag, biztonságban élő, szabad, negyvenmilliós ország vagyunk. A múltban sok nemzet tekintett minket a szabadság forrásának. Teljesen feladtuk volna megbecsült történelmi szerepünket? Olyannyira, hogy a kormánynak csak 25 000 font összegű támogatásra futja? Nem gondolja a kormány, hogy ezzel csorbát ejt Anglia becsületén? Persze mindenki retteg attól, hogy provokálhatja az oroszokat. Igy azután az egyetlen nép, amelyik kockázatot vállalt, kénytelen pisztolyokkal kiállni a szovjet tankok ellen. […] Hozza a brit kormány az oroszok tudomására, hogy ha be merik küldeni a tankjaikat, idővel lesz fegyver a forradalmárok kezében, és harc lesz az agresszió következménye.

Úgyszintén október 29-én érkezett Londonba a brit ENSZ-küldöttséget vezető Sir Pierson Dixon távirati beszámolója a magyar kérdésben tett brit, amerikai és francia erőfeszítésekről. Távirata ötödik pontja bizonyítja, milyen kínos óvatossággal kezelte a Nyugat a magyar kérdést:

Kollégáimnak átnyújtottam a javasolt szöveget. Megállapítottam, hogy tekintettel a Varsói Szerződésre, veszélyes lenne a szovjet csapatok kivonását követelni. Ez könnyen visszaütne a NATO-ra, és kifejeztem kétségemet az iránt, hogy elmehetnénk-e ilyen messzire, akár az ENSZ-alapokmány értelmében. A francia határozati javaslat mellett foglaltam állást, amely felszólítja az oroszokat, hogy hagyjanak fel a katonai beavatkozással Magyarország belügyeibe. Az igaz, hogy ez nem megy el addig, amíg a magyarok szeretnének, és ameddig – a jelek szerint – Nagy Imrének is szándékában van elmenni.

Október 30.

1956. október 30-a az egyik legeseménydúsabb napnak bizonyult a forradalom történetében. Aznap alakult meg a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, amely közfelkiáltással Király Bélát választotta meg elnökéül. Király Béla vezérőrnagy hivatásos katonatiszt volt, akit 1951-ben koholt vádak alapján letartóztattak, és először halálra ítéltek, majd a halálos ítéletet életfogytiglanra módosították. Király Béla csak 1956 szeptemberében szabadult. Azokban a napokban közel került Nagy Imre köréhez. A forradalom híre már kórházban érte, ahol október 22-én műtéten esett át. Október 28-án hagyta el a kórházat, és a forradalmi alakulatok parancsnokainak hívására a Deák téri rendőr-főkapitányságra ment. Az akkor még az Egyesült Államokban élő Király Béla telefonon mondta el a BBC-nek harminc évvel később a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulásának hátterét.

A Forradalmi Karhatalmi Bizottságot azok a szabadságharcos képviselők alakították meg, akiket nagyobb szabadságharcos-egységek küldtek ki egy konferenciára, a budapesti rendőr-főkapitányság Deák téri székházába. Azért küldték ezeket a képviselőket a szabadságharcosok, mert úgy vélték, hogy bár a harcuk a szovjet agresszorok és az ÁVH egységei ellen sikeresek voltak a forradalom első három-négy napjában, de arra számítottak, hogy ha egy központi szerv létrehozása által koordinált lesz a munkájuk és a harcuk, akkor az ellenállásuk a sztálinisták és a szovjetek ellen hatásosabb lesz. A cél tehát az volt, hogy egy központi szerv alakuljon, amelyik koordinálja a szabadságharcos-csoportok munkáját és harcát. Tulajdonképpen senki sem tudja, hogy ki volt a kezdeményező. A helyzet az, hogy rádiófelhívások voltak már 27-én, 28-án, egyetemeken felszólaltak értelmiségiek és egyetemi hallgatók, a szabadságharcosoknak egy egységbe, a nemzetőrségbe való tömörülését már propagálták napokon keresztül. És ennek a propagálásnak az eredményeképpen merült valahol fel – senki nem tudja, hogy hol – a gondolat, hogy küldjünk ki képviselőket a rendőr-főkapitányság épületébe. Az már tudott dolog volt, hogy Kopácsi Sándor, a rendőrfőkapitány szimpatizált a forradalommal, ebből kifolyólag tehát az ő épülete biztos hely lehet ilyen gyűlésre. És ezt az ismeretlen személyek vagy csoportok által való kezdeményezést aztán átvették. Szájról szájra ment a dolog, egyik szabadságharcos-csoport üzenetet küldött a másiknak, hogy »Gyere! Találkozzunk itt!«. Más szóval, egy teljesen alulról jövő kezdeményezés hozta létre a gyűlést, és a gyűlés létrehozta az ottani megbízottakból magát a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot.

Még folyt a Forradalmi Karhatalmi Bizottság alakuló ülése, amikor híre jött, hogy fegyveresek a Köztársaság téren, a budapesti pártközpont ostromára készülődnek. Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya elmondta:

Fölhívtam a Köztársaság téri pártházat, és Csikesz Józsefnével beszéltem. Minden adat arra utal, hogy a budapesti pártházat nem mint pártházat támadták, hanem mint egy olyan objektumot, amit a feloszlatott ÁVH egységei védelmeztek. Éppen ezért azt javasoltam Csikesznének, hogy ezt az egységet váltsuk le a közelben lévő Mosonyi utcai laktanya nemzetőr-, illetve rendőregységeivel. Csikeszné ezt visszautasította azzal, hogy »Kopácsi-féle rendőrökre nincs szükségünk«. Ezután a Honvédelmi Minisztériumot is felhívtam, ahol a munkatársak éppen párhuzamosan beszéltek a Köztársaság térrel, akik páncélosokat kértek a védelmükre. A vezérkar főnökének segédtisztje elmondotta, hogy éppen most indult útnak öt páncélos a Köztársaság térre. Az öt páncélosból – mivel ezek a 33. páncélosezredhez tartozó vidéki alakulatok voltak – kettő eltévedt, és három érkezett meg. A jelentések szerint alig két vagy három perc alatt, amikor látták, hogy ott milyen vérengzés folyt, az épületből még a vöröskeresztes nővéreket is tűz alá vették és megsemmisítették, ezek a páncélosok átálltak és elkezdték lőni az épületet. Ez megpecsételte a pártközpont védőinek sorsát.

A pártközpont eleste után egyesek vérfürdőt rendeztek a védők között. Sándor Kálmán erre így emlékezett vissza:

Az volt a helyzet, hogy mi parancsot kaptunk, akit lehet, élve mentsünk meg, illetve próbáljuk még azokat is menteni, akik ellenálltak. Azonban itt erre mód nem kínálkozott, mert nem a felkelők, illetve nem a szabadságharcosok, hanem maga a tömeg hajtotta végre az ítéleteket.

Pongrátz Gergely, a Corvin közi forradalmárcsoport vezetője az utolsó pillanatban érkezett néhány társával a helyszínre, de már képtelen volt megakadályozni a lincselést. Ő a következőket mondotta a népítéletekről és általában a bűnözőknek a kádári Magyarország hivatalos irodalma által oly sokat emlegetett szerepéről a forradalomban.

Magyarországon 1956-ban forradalom volt. Harmincegy embert lincseltek meg – ha ezt a kifejezést használjuk -, végeztek ki egész Magyarországon, az egész forradalom alatt. Ez egy statisztikai adat. Gosztonyi Péterre hivatkozom. Egy forradalom, amelyiknek harmincegy áldozata van, az tulajdonképpen nem is forradalom. Na most azokat, akiket meglincseltek, nézzük meg jól, hogy hol lincselték meg. Budapesten, ahol a Parlament előtti téren vérengzés volt, a Köztársaság téren, ahol mentősökre lőttek, Mosonmagyaróváron, ahol vagy nyolcvan diákot lőttek agyon az ávósok, Miskolcon, ahol gépfegyverrel és kézigránáttal asszonyokat és diákokat gyilkoltak meg az ávósok, tehát ezek a lincselések ott történtek, ahol az a korábbi eseményekre adott reakció volt. A Corvin közben egy ávós főhadnagyot ledobtak az ablakból. Ezt a szemünkre vetették. De hát tulajdonképpen mi történt? Az ávós főhadnagy az ablakból lőtte a szabadságharcosokat, akik megtalálták a kilőtt hüvelyeket és a fegyvert, és a ruhásszekrényben megtalálták őt magát. Már volt vagy tizenöt vagy húsz áldozata, akiket ő lőtt le az ablakból. És erre a szabadságharcosok azt mondták, hogy ugorj ki az ablakon, de az megint egy reakció volt. Ez volt az egyetlen ilyen eset a corvinisták részéről, amiről én tudok. Az ilyesmit mindig leállítottam. Azt mondtam nekik, hogy miután a forradalom győz, bíróság elé kerülnek és a bíróság előtt felelnek tetteikért, és hogyha bűnösök, akkor úgyis megfizetnek a bűnükért. De ha nem bűnösök, és mi most kinyírjuk őket, akkor egyszerűen gyilkosok vagyunk. És mi ezt nem engedhetjük meg magunknak, mi nem piszkolhatjuk be a forradalom tisztaságát ezzel. Ami pedig a másik kérdést illeti, a fosztogatást és a rablást, hát erre nem kell nagyobb és eklatánsabb példa, mint az a gyűjtés, amiről az újságok is írtak, hogy gyűjtöttek a forradalom alatt elesett családoknak, az elesettek családjainak. Ott volt a pénz kinn az utcán, és senki nem nyúlt hozzá…

Vjacseszlav Szereda orosz történész átolvasta és rendezte V. N. Malin, a Szovjetunió Kommunista Pártja elnökségi osztályvezetőjének feljegyzéseit. A Malin-féle feljegyzések alkotják az 1956 október-novemberében a szovjet pártelnökségen belül a magyar kérdésről folytatott viták egyetlen forrását: Szereda a következőket mondotta a BBC-nek 2005-ben a Köztársaság téri lincselésekről:

Úgy látszik, akkora káosz volt Budapesten is, de Moszkvában is, hogy akkor ezekről az eseményekről nem beszéltek. Egyetlen dokumentumot sem láttam, pedig rengeteg okmányt bányásztunk elő, amely akkor foglalkozott volna a Köztársaság téri eseményekkel. Utána nagyon kapóra jött ez a dolog, amikor meg kellett ideologizálni a magyar forradalom leverését. Úgy látszik, a szovjet vezetők elsősorban a hatalmi tényezőkkel foglalkoztak, azzal, hogy ki kerül hatalomra, és az milyen viszonyt fog kialakítani a Szovjetunióval. A korábbi lincselésekről sem szóltak az akkori szovjet dokumentumok.

Rácz Sándor, akit akkor, 23 éves szerszámkészítőként a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban munkatársai beválasztottak az ideiglenes munkástanácsba, futólag találkozott Nagy Imrével 1956. október 30-án. így emlékezett vissza az eseményre harminc évvel később a BBC mikrofonja előtt:

…Nekem örökké megmarad a kép, ahogy a miniszterelnöki munkaszobából jön ki, és ott a folyosón áll körülbelül harminc ember, én pedig fogom a kilincset, be akarok menni hozzá […] és amikor kilép, akkor majdnem összeütközünk. Én gyorsan elmondom, hogy mi járatban vagyok. […] Ez egy perc alatt elintéződött. Ő meg nézi, hogy mit keres itt ez a harminc ember, és kérdi tőlük, hogy »És maguk, uraim?«. Azt mondják neki, hogy »Mi pártműködési engedélyt szeretnénk kérni«. Erre föl Nagy Imre azt mondja: »Én kommunista vagyok… – de így folytatta – …én kommunista vagyok, és hogy milyen pártoknak adnak ki működési engedélyt, az a Minisztertanács dolga, nem az enyém, ne álljanak ide az ajtóba.« Erre a jelenetre nagyon jól emlékszem. És arra is nagyon jól emlékszem, hogy nekem, akkor 23 éves munkásembernek mennyire nem tetszett ez a párttúlburjánzás a forradalom alatt. Úgy ítéltem meg, hogy a magyar ifjúság nem ezekért a levitézlett pártokért indította el a forradalmat. Más dolog az, hogy fejet kellett hajtanom a Központi Munkástanács elnökeként a többség akarata előtt, és a politikai követelésekben kiálltam azért, hogy többpártrendszer legyen Magyarországon. De hála az istennek, a forradalom maga túllépett ezen a követelésen azzal, hogy megteremtett egy olyan politikai szituációt a számunkra, mint iskolapéldát, amelyben éppen azt villantotta föl, hogy politikai pártok nélkül, az össztársadalomra kell ráépítenünk a politikát, és nem szabad elhinnünk, hogy a legegyszerűbb ember képtelen fölfogni a politikának azt a részét, ami őt érinti egy társadalomban. …

A többpártrendszer visszaállításának hátteréről a Szociáldemokrata Párt 1950-1954-ig bebörtönzött vezetője, Kéthly Anna beszélt a BBC-nek röviddel a halála előtt, 1976-ban. A szociáldemokraták az egyetlen igazán szabad magyar választáson, 1945-ben, a szavazatok 17%-át kapták. Ugyanannyit, mint a kommunisták. 1948-ban a kommunisták egyszerűen bekebelezték a Szociáldemokrata Pártot. A kényszeregyesülést ellenző vezetőket emigrációba hajszolták, bebörtönözték vagy megölték… Kéthly Anna következetesen ellenezte pártjának bekebelezését. 1956 októberének utolsó napjaiban Nagy Imre miniszterelnök kérte, hogy látogassa meg hivatalában.

Fölmentem Nagy Imréhez, és Nagy Imre fogadott. Már akkor is annyira túl volt terhelve a problémákkal, hogy szegény alig tudott beszélni a fáradtságtól. És ő is azt kérte, hogy mi, szociáldemokraták, támogassuk vagy segítsük őt. Mondom: »Én elsősorban azt akarom tisztázni, hogy milyen formában véli ezt a segítséget tőlünk megszerezni, mert én csak azt mondhatom, hogy csak abban az esetben vagyunk hajlandók támogatni a miniszterelnök úrnak a terveit, hogyha ezt mint Szociáldemokrata Párt csinálhatjuk. Én tehát mielőtt erre választ adnék, a magam embereivel szeretnék beszélni, és azoktól szeretnék erre felvilágosítást és utasítást vagy tanácsot kérni. Beszéltem Kelemen Gyulával, aki akkor a legelső volt a szociáldemokrata emigrációban, beszéltem Fischer Józseffel, aki most Amerikában él. Mindegyik úgy vélte, hogy amennyiben Nagy Imrének valami szándéka van velünk, az csak úgy lehet, ha mi mint Szociáldemokrata Párt újraszervezkedhetünk, és mint párt állhatunk vele szemben vagy a segítségére. Amikor annak a híre szétment az egész városban, hogy ő hozzájárult a párt újjászervezéséhez, akkor fölmentem a Népszava Kiadó hivatalába, illetve a Népszava-házba. Alig tudtam fölmenni a rengeteg embertől, akik mind jelentkeztek a pártba való fölvételre. És mivel rengeteg ember volt köztük, akik engem soha életükben nem láttak, azt követelték, hogy én is álljak be a sorba. Végül mégis fölkerültem a pártház harmadik emeletére, ott volt aztán Kelemen Gyula, aki akkor a legelső volt közöttünk, ott volt a Révész András doktor, aki most is otthon él, szegényke. És megtartottuk az első szociáldemokrata vezetőségi ülést, önmagunkat neveztük ki, ugye, mert egyelőre kongresszust nem tarthattunk, de úgyszólván a régi jogon átvettük a párt vezetését.

Október 30-án már a börtönökben is megváltozott a hangulat. A néhai Krassó György a Fő utcai börtönben volt őrizetben, amióta kijárási tilalom idején elfogták és fegyvert találtak nála.

A börtönőrök civilbe öltöztek, és nemzetiszínű kokárdát tettek a gomblyukukba… A hangnem is egyre barátságosabb lett, az elején egyáltalán nem beszéltek, legfeljebb szitkozódás volt, vagy belerúgtak az emberbe, most pedig egyre több emberi szót lehetett hallani. És olyan mosolygósak voltak, mindig mosolyogva nyitották ki az ajtót, még ha nem is mondtak semmit, az volt a lényeg, hogy hamarosan kimentek. Amikor pedig egyedül maradtam 29-én, akkor már nem győztem az olvasást és evést, mert hozták be nekem a könyveket olvasni, és minden félórában megkérdezték, hogy nem vagyok-e éhes. És én mindig mondtam, hogy éhes vagyok – minthogy előtte nemigen adtak enni, és már úgy előtte, az első napokban igen –, és akkor mindenféle kajákat hoztak. És végül 30-án délután, már sötétedett – azt hiszem, a legutolsó csoportban lehettem –, levezettek az alagsorba. Mikor egymás után kinyitották a zárkákat, akkor már annyira be voltunk idomítva, hogy tudtuk, hátra kell tenni a kezet. Először azt mondták, »nem kell a kezüket hátratenni, csak slattyogjanak le szépen itt a lépcsőn«. És így lementünk, és lent, ugyanabban a befogadószobában, ahol elvették a dolgainkat, ott ült egy felkelő gyerek nemzetiszínű szalaggal a karján, és a két lába közt egy puska, és flegmatikusán szemlélte a szabadítást. És ez a bizonyos Csete nevű őrnagy, a börtön parancsnoka, akivel aztán még volt találkozásunk később, ugyancsak nemzetiszínű karszalaggal és nemzetiszínű kokárdával a gomblyukában, kiselőadást tartott nekünk arról, hogy gyerekek, győzött a forradalom, az, amiért ti harcoltatok, benneteket ünnepel az egész ország, és most szabadok vagytok…

Október 31.

A Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak a Kilián laktanyában október 31-én tartott nagygyűlése viharos eseménynek bizonyult. Itt választották meg a nemzetőrség parancsnokságát. Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya:

Nem a kormány nevezte ki ennek a fegyveres erőnek a vezetőit, hanem demokratikus úton választották, és a kormány, illetve maga Nagy Imre csak jóváhagyta. Ez a választás sok esetben viharos volt, és kemény kritikákkal vagy vádaskodással terhes. Október 31-én például a Karhatalmi Bizottság ülésén, amikor az én jelölésem elhangozott, az egyik felkelő felállt, hogy nem értünk egyet Kopácsival, mert nemrég mondta be a rádió, hogy a megalakuló új kommunista párt, az MSZMP Politikai Bizottságába jelölték vagy beválasztották. Egy másik felkelő azt mondta, hogy ilyen embert nem lehet beválasztani, mert október 24-én fegyveresen harcolt a felkelőcsoportok ellen. Maléter Pált közben telefonhoz hívták, mert mint kiderült, a tömeg fosztogatni kezdte a Belügyminisztérium épületét, és az értekezletet megszakítva, azonnal kimentünk rendet csinálni. Tehát ez egy igazi forradalmi értekezlet volt, ahol a történések és az események a beszédnél előbbre valók voltak. Így hát amikor visszatértem, akkor válaszoltam a kérdésre, és elmondottam, igen, nem tagadom, hogy kommunista voltam, vagyok és leszek, és szerepet vállaltam ebben az új pártban, amelyik úgy érzem, más, mint a régi. Először azért, mert én olyan kommunista voltam, aki az elsők közt vetettem fel nyíltan, nyilvános értekezleten Rákosinak a felelősségét és azt, hogy vonja le a következtetéseket, másodszor pedig ez a kommunista párt most nem egy vezető párt, hanem egyike a demokratikus pártoknak. A másik kérdésre, hogy lőttem a felkelőkre, itt vannak felkelőcsoport-parancsnokok, akik tudják, hogy amikor felém azzal közeledtek: »Kopácsi, meg akarjuk érteni az álláspontodat«, vagy »állj át hozzánk«, és telefonon fölhívtak vagy személyesen felkerestek, tudják igazolni, hogy hogyan jártam el ezzel kapcsolatban. Ha valaki fegyverrel jön, fegyverre csak fegyverrel lehet válaszolni. Aki kiadja a kezéből a fegyvert, az teljesen védtelen, azt a következőkben agyon lehet lőni. Ez a fegyveres harc logikájához tartozik. Tehát amikor lövettem, az nem az én választásom volt. Amikor tisztáztuk a kérdést, néhány tartózkodással, ellenszavazat nélkül megválasztottak a nemzetőrség helyettes parancsnokának.

Országszerte zajlott a kommunisták által feloszlatott vagy bekebelezett, egykori koalíciós és újabb pártok szervezkedése. A Független Kisgazdapárt szovjet rabságból előző évben szabadult országos főtitkára, a Nagy Imre által bejelentett kormánylistában államminiszterként szereplő Kovács Béla Pécsett beszédet mondott.

Meglepődtem, amikor a kormánylistát nyilvánosságra hozták, és abban több régi kommunista nevét olvastam. Másnap megfogalmaztam a lemondásomat azzal, hogy a jelenlegi kormány összetételével nem értek egyet. A lemondólevelet barátaim rábeszélésére nem küldtem el. Nem tudom, mit akar a kormány. A lehetőségek nagyok, az ifjúság vére nem hullott hiába a dicső forradalmi harcban. Ezeket a lehetőségeket, a kormány szándékát azonban meg kell ismernem, s erre csak akkor kerülhet sor, ha Budapestre utazom és beszélek a kormány tagjaival.

A Kisgazdapárt az első és utolsó igazán szabad magyar választáson, 1945 őszén, megkapta a szavazatok 57%-át, tehát az abszolút mandátumtöbbséget, de a Szovjetunió megakadályozta, hogy egymagában kormányt alakítson. Kovács Béla a továbbiakban a Kisgazdapárt újjáalakításáról, jövőbeli működéséről beszélt.

A Kisgazdapártnak szervezkedési szabadsága és joga van. Kérdés, hogy a szervezkedő párt a régi programot, a régi gondolatot hirdesse-e. A régi világról ne álmodjon senki. A grófok, a bankárok és a kapitalisták világa végérvényesen lejárt. Nem kisgazda az igazán, aki ma 1939-ben vagy 1945-ben gondolkozik. Az elmúlt tíz esztendő keserves, de hasznos iskolája volt a Kisgazdapártnak, és ennek az évtizednek a tanulságait fölhasználva kell átalakítani a párt programját, és átalakítani a magunk gondolkodását is. Nem tudok és nem is akarok programot hirdetni a Kisgazdapárt számára. Előbb beszélnem kell a budapesti pártvezetőkkel, hogy végleges programot teremthessünk. Egy bizonyos, ennek a programnak az alapelve az új, szabad, független Magyarország kell hogy legyen.

Peter Fryer, a brit kommunista párt napilapja, a Daily Worker tudósítója, ezekben a napokban ért Budapestre. Peter Fryer akkor is, és a forradalom leverését követően is megírta az igazat. Ennek következtében szembekerült lapjával és pártjával, amelyből aztán ki is lépett. Évekkel később a BBC mikrofonja előtt így emlékezett vissza az október végi Budapestre:

Mondhatnám, hogy az ujjongó felszabadultság és a győzelem légköre uralta a várost, mert addigra az emberek úgy vélték, hogy főbb követeléseik teljesültek. Ugyanakkor nagy fegyelem és polgári öntudat uralkodott, nem volt fosztogatás, számos kirakatból kivették a romlandó árukat, hogy azokat megóvják, és helyükbe feliratot raktak, miszerint »Ez a kirakat nem lett kifosztva«. Az emberek magatartása és hozzáállása elképesztően fegyelmezett volt. Noha itt tömegfelkelésre került sor, de az egyáltalán nem bizonyult fegyelmezetlennek.
Az emberek túlnyomó többsége két célt tűzött ki maga elé. Elsősorban az orosz csapatok kivonulását akarta. Ezt nem nehéz megérteni, mivel a magyar pártvezetők vakon követték az orosz példát, a katonai egyenruhákat orosz mintára szabták, az iskolai osztályzatok az egyestől ötösig terjedő orosz rendszert követték, az utcákat, ha érdemdús emberekről is, de oroszok után nevezték el. Arról pedig nem szabad megfeledkezni, hogy a magyarok erős nemzeti öntudattal rendelkeznek, nagyon büszkék a hagyományaikra, és ezek a hagyományok sehol sem kaptak teret, ehelyett valami vak oroszbarátság uralkodott, az orosz módszerek utánzása. Másodsorban az emberek az ÁVO, vagyis a politikai rendőrség feloszlatását követelték. Mi, az ártatlan nyugati haladó szelleműek természetesen azt hittük, hogy az ÁVO egészen más volt, mint a háború előtti Horthy-rendőrség. Valójában az ÁVO átvette ugyanazokat a börtönöket, és az ÁVO legénységében és tisztikarában sokan voltak, akik Horthy alatt is szolgáltak. Ez számos olyan ember emlékiratában is olvasható, aki az ÁVO kezei közt volt, mint például Pálóczy Horváth Györgyében, amiből kiderül, hogy miket művelt az ÁVO. A nép az önkényuralomnak és a terrornak ezt az eszközét akarta felszámolni.

Leslie Fry budapesti brit követ távirata a magyar fővárosban tapasztalható óvatos várakozás hangulatára utal. A londoni külügyminisztériumnak a következő gondolatokat veti fel:

Nem vagyok kompetens javaslatokat előterjeszteni az ENSZ-ben követendő taktikát illetően. Nézetem szerint azonban minden szovjet katona Magyarországról történő kivonását kell első számú és állandó célunknak tekinteni. Ha ez nem biztosítható, akkor mindent el kell követnünk, hogy Nagy Imre kommunista miniszterelnök tartsa magát az ígéretekhez, amelyeket most tett a rádióban a magyar népnek.
Amennyiben ez egyáltalán lehetséges, akkor biztosítsuk az első vagy második feltétel betartásának valamiféle ellenőrzését az ENSZ részéről. Vagy legrosszabb esetben legalább az itteni fejlemények iránti érdeklődés fenntartását.
Bár ebben a stádiumban lehet, hogy ezt még túl korai említeni, de hozzátenném, hogy az osztrák típusú függetlenség megfelelne ennek az országnak – és nekünk is.

Leslie Fry javasolta, hogy a brit gépek egyenesen a budapesti repülőtérre hozzák az Angliából küldött gyógyszert, élelmiszert és egyéb segélyszállítmányokat, de a londoni külügyminisztérium erről hallani sem akart. A segélyt rendszerint az osztrák Vöröskeresztnek adták át, rájuk bízva, hogy miként továbbítják Magyarországra. Fry sürgetésére azonban London felkérte a Vöröskeresztet, hogy amennyire ez lehetséges, tegye ismertté a szállítmányok angliai eredetét. A brit külügyminisztérium figyelme ekkorra már egyre inkább elterelődött a magyar kérdésről, a kabinet pedig még ennél is kevesebb figyelmet szentelt Magyarországnak. Selwyn Lloyd külügyminiszter Anthony Eden miniszterelnökhöz küldött átiratában ezt olvashatjuk:

Nyilván láttad a moszkvai táviratot, amiben Sir William Hayter felveti, hogy személyes üzenetet intézhetnél Bulganyinhoz Magyarország kérdésében. Nem hiszem, hogy ez erre a legmegfelelőbb pillanat. Az oroszokat a Biztonsági Tanács elé citáltuk. Nagyot kellett ütnünk rajtuk, és kétségkívül ismét nagyot kell majd ütnünk, mivel úgy látszik, nem akarnak kivonulni Magyarországról. Gondolom, egyetértesz azzal, hogy nincs értelme a Bulganyinnal meglévő személyes kapcsolat tőkéjét merő polemizálásra pazarolni, bármennyire is jólesnék visszaadni neki a kölcsönt azért a prédikációért, amit a szuezi kérdésben tartott.

A brit külügyminisztérium irattárában csatolták a fenti átirathoz az arra küldött választ. Ez nem a címzettől, a miniszterelnöktől származik, nem is parafáitok, csak feltételezhetjük, hogy talán a kormány titkára küldte. Ami feltűnő rajta, az a keltezés. A választ öt nappal később, november 5-én fogalmazták.

Szuezzel való elfoglaltságunk miatt nem került sor arra, hogy e feljegyzést megmutassuk a miniszterelnöknek. Tartalma immár nyilvánvalóan elavult.

(Folytatjuk)

Forrás: Pallai Péter-Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Az ötvenhatos forradalom története a BBC elmondásában. Helikon, 2006

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

2016. október 29.

Szóljon hozzá!