A szabadság hullámhosszán (9)

Az ötvenhatos forradalom története BBC-s változatban (részletek)

November 3.

November 3-án a legjelentősebb, spontán alakult kerületi szervezetek közül kettő, a Csepeli Központi Munkástanács és az Újpesti Forradalmi Bizottság úgy határozott, hogy két nap múlva, hétfőn, november 5-én felveszik a munkát. Budapest ellátását ezekben a napokban főként a vidék önfeláldozása biztosította. Egymás után érkeztek a teherautók, amelyek ellenszolgáltatás nélkül hozták az élelmiszert a harcolóknak és a főváros lakosságának. Egy fiú, aki november 3-án érkezett egy ilyen teherautóval Budapestre, menekülése után elmondta a BBC-nek:

„Az élelmiszer szétosztása nagyon jól mutatta a magyar nép önfeláldozó és minden érdek nélküli harcát, amikor ugyanis mindenkinek olyan mennyiséget adtunk, amilyet kért, egyszer sem fordult elő, hogy valaki egy kilónál több húst, vagy két kilónál több kenyeret kért volna. Pedig beállhattak volna többször is a sorba. Ezt senki nem ellenőrizte. Sőt talán még sorbaállásnak sem nevezhetjük a dolgot. Hanem olyan szép egyszerűen, mint hogyha semmi sem történt volna Budapesten, odajöttek az autóhoz és kértek, nem is kértek, hanem hát odajöttek és kérdezték, hogy lehet vinni? Igen, mi pedig adtuk. Olyan esetek is előfordultak, amikor már fogytán volt a hús az autón, egy öreg nénike jött hozzánk, és azt mondta, hogy nagycsaláddal van, és kért egy kis húst. Adtunk neki egy kilót. Közben azonban elfogyott a húsunk, és szalad egy fiatalember, hogy »Nincs több hús?« »Nincsen – mondjuk -, sajnos elfogyott. Próbálkozzon talán még a másik teherautóhoz menni, ott még van.« Erre az öreg néni fölajánlotta, hogy bár neki nagy a családja, de nagyon szívesen megosztja ezt a kiló húst a fiatalemberrel. Mindjárt vissza is jöttek, és kettévágtuk a húst, és a felét a fiatalember, a felét a nénike vitte el. Több ilyen eset is előfordult, például a kenyérrel is. Az önfeláldozó pesti nép ezt tette akkor, amikor tényleg olyan szüksége volt az ennivalóra és élelmiszerre, mint még soha,

November 3-án délután 3 óra 20 perckor a következőket mondta be a budapesti rádió: „Figyelem! Figyelem! Fontos közleményt olvasunk fel! A magyar és a szovjet hadsereg parancsnoksága közös bizottsága ma délben összeült, és mindkét fél kifejtette a szovjet csapatok kivonásának technikai kérdéseire vonatkozó álláspontját. A közös bizottság megegyezett, hogy a kölcsönösen kifejtetteket tanulmányozzák, és este 10 órakor újból összeülnek. Addig is a szovjet delegáció ígéretet tett, hogy több szovjet csapatszállító szerelvény a magyar határon nem érkezik be.” Fomin százados, szovjet politikai tiszt, aki tolmácsként vett részt a tárgyalásokon:

Akkor már megvolt a döntés, hogy a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról. Erről először reggel tárgyaltunk a Parlamentben. Ott láttam először Malétert, és én voltam Malinyin hadseregtábornok tolmácsa, aki a szovjet küldöttséget vezette. Magyar részről a küldöttségvezető Erdei Ferenc volt, a tagok pedig Maléter vezérőrnagy, honvédelmi miniszter, Kovács István vezérkari főnök és Szűcs Miklós ezredes, az operatív hadműveleti osztály vezetője. Szűcs kitűnően tudott oroszul, tehát ő tolmácsolt magyar részről. Maléter magas, komoly ember volt. A beszélgetés rendben folyt, és a tárgyalásnak ez a szakasza sikeresnek bizonyult. Én nem tudtam, hogy a magyar küldöttséget este le fogják tartóztatni.

Sem Király Béla, sem pedig Maléter Pál, tehát sem a nemzetőrség, sem pedig a hadseregnek a Nagy Imre kormányához hű alakulatai nem építettek ki hatékony védelmi állásokat a Budapestet november 3-án is körülvevő szovjet gyűrű ellen. Megfigyelőállások voltak, és Király és Maléter is reménykedett, hogy az oroszok végül kivonulnak. Hogy kinek vagy kiknek az utasításra, azt nem tudni, de elég szokatlan dolgok történtek Budapest védőinek fegyverellátásával. Kurucz Béla, aki akkora Zalka Máté Tüzértiszti Iskola növendéke volt, elmondta a BBC-nek:

„Elkezdődtek a tárgyalások. Az oroszok úgy határoztak, hogy kivonulnak. Viszont ekkor történt egy dolog, ami nagyon megdöbbentett minket, hogy a Maléter lett a hadügyminiszter. És olyan parancsok jöttek le, hogy minden nehézfegyvert be kell szolgáltatni, és még a rádiókat is elszedték. Nem bírtuk megérteni, miután az oroszok még mindig gyűrűbe fogták Pestet. Úgy éreztük, hogy ez bizonyos fokú szabotázsakció is volt. De hát nem lehetett mit csinálni.

A Mindszenty-beszéd felvetette a kérdést, hogy milyen mértékű restaurációra tartott igényt a bíboros? Szűk két hónappal a beszéd elhangzása után, amikor fiatal magyar menekült írók beszélgettek Cs. Szabó Lászlóval a BBC stúdiójában az átélt eseményekről, akkor Márton László és Gömöri György a következőképp nyilatkozott a bíboros beszédéről:

MÁRTON LÁSZLÓ Rendkívül jólesett nekünk, hogy Mindszenty ebben a beszédében egészen más hangot használt, mint a régebbiekben. Általában azt a széles nemzeti programot vallotta magáénak, amit Nagy Imre és mások is. Ebben az időben mi úgy láttuk, hogy mint mindenki, aki nagyon hosszú ideig törvénytelenül börtönt viselt, nem kíván sérelmi politikát folytatni, hanem elfogadja azt a helyes és mindenki által támogatott politikát, amelyet a Nagy Imre-féle koalíciós kormány képviselt.
CS. SZABÓ LÁSZLÓ Ön nem katolikus?
MÁRTON LÁSZLÓ Nem vagyok katolikus. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a Mindszenty-beszéddel voltak problémák. […] Bizonyos katolikus belügyek az adott pillanatban nem voltak aktuálisak.
CS. SZABÓ LÁSZLÓ Például?
MÁRTON LÁSZLÓ Például a katolikus iskolák és javak visszaállítása. Mindszenty nem mondotta meg világosan, csak körülbelül, hogy mire gondol, és ezt aztán azok, akik az orosz agressziót támogatták, és ellenforradalomra akartak hivatkozni, félremagyarázhatták. Talán rövidebben és tömörebben kellett volna ezt a beszédet elmondania.
GÖMÖRI GYÖRGY Ez valóban talán kicsit hibás dolog volt. […] Németh László a szombaton megjelent cikkében akcióegységre hívta fel a pártokat, egységes platform elfogadását javasolta, amiben benne volt az államosítás és a földbirtokok vissza nem adása. […]

November 3-án még az általános bizakodás hangulata uralta az országot. Mikes György tudósítása 1956. november 3-án így hangzott:

Tegnapelőtt délután az angol televízió négytagú csoportjával megérkeztem Győrbe. A tanácsház előtt egy összetört Rákosi-szobor feje lógott valami rögtönzött akasztófán, ha jól emlékszem, egy lámpavason. Az emberek nevettek a kidobott és megcsúfolt diktátoron, de inkább megvetéssel, mint gyűlölettel mutogattak a komikus szobor fejére. És ez lényeges dolog, valami, amit lépten-nyomon tapasztaltam Magyarországon, hogy az emberekben aránylag kevés a bosszúvágy és az elkeseredés, és sokkal több az elszántság és a lelkesedés.

November 3-án reggel Roger Cooper és Christopher Lord, a két oxfordi diák, aki önként hozott egy teherautónyi gyógyszert és orvosi felszerelést Magyarországra, szintén Győrben tartózkodott. Onnan indultak tovább Budapestre. 1996-ban így emlékeztek vissza útjukra a BBC mikrofonja előtt:

ROGER COOPER Kitűztük a brit lobogót a kocsira, és bárhová mentünk, óriási lelkesedéssel üdvözöltek minket az emberek. Azt jelképeztük a számukra, hogy a Nyugat tényleg a segítségükre siet. Egyesek azt hitték, hogy az ENSZ-től jövünk, mert nem ismerték a zászlókat. Amikor kis falvakban vagy bárhol Budapesten megálltunk, azonnal tucatjával vagy néha százával verődtek össze az emberek, és kérdezgettek, hogy mit tesz a Nyugat, fogunk-e segíteni.
CHRISTOPHER LORD Épp itt, ahol most állunk [a budapesti Astoria Szálló előtt a Múzeum körúton – a szerk.], ahogy Roger mondja, emberek százai vettek minket körül. Miután Budán leadtuk az orvosi szállítmányt Haynal professzornak, átjöttünk ide, ahol legalább három-négyszáz ember csődült körénk, hogy üdvözöljenek minket. Többen sírtak, noha a hangulat igen derűlátó volt. Fogalmuk sem volt arról, hogy az , oroszok átcsoportosítottak, és még az éjjel támadni fognak.

Ami a szabadság utolsó napján a fővárosban uralkodó hangulatot illeti, azt két fiatal magyar menekült író a következőképpen ecsetelte:

SÁNDOR ANDRÁS A második orosz támadás, mondhatni, teljesen váratlanul érte az embereket. […] Ugyanis november 3-án, szombaton délelőtt hallottuk hivatalosan, rádión keresztül, hogy elvi megállapodás jött létre a Szovjetunióval és a helyi szovjet csapatokkal a visszavonulásról. Este tíz órára megy oda küldöttség Maléter vezetésével, mely küldöttség a magyar vezérkart jelentette, hogy a kivonulás gyakorlati részleteit tárgyalja. Ezért állíthatom, hogy a szombati napon nem gondolt senki arra, hogy vasárnap reggel megindul az orosz támadás.
GÖMÖRI GYÖRGY Hogy mennyire nem gondoltunk rá, arra a legjellemezőbb talán, hogy ekkor én a Szikra nyomdában voltam, ahol az Egyetemi Ifjúság című lapot nyomtuk, és hírnök jött pihegve, hogy a Parlamentben örömrivalgás van, az oroszokkal megkötötték az egyezményt, és az oroszok csak azt követelik, hogy szépen vonulhassanak ki, a hősi emlékműveket visszaállíthassák, és ne szégyenteljesen kelljen kikullogniok. És mi olyan naivak és ostobák voltunk, hogy elhittük nekik ezt, és a lap másnapi számának fejlécei között közöltük, hogy megállt a szovjet áradat, a szovjet parancsnokság elrendelte, több tank ne jöjjön be az országba. Persze lehet, hogy ez igaz is volt, mert már annyi tank volt benn, hogy azokkal is nyugodtan el tudták fojtani a forradalmat.

1956- november 3-án késő este Erdei Ferenc miniszter vezetésével a szovjet katonai parancsnokság meghívására magyar katonai bizottság érkezett a tököli szovjet főhadiszállásra. Megbízatásuk az volt, hogy folytassák a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásának technikai részleteivel kapcsolatos, aznap délelőtt kezdett megbeszéléseket. A küldöttségnek tagja volt Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter, Kovács István vezérőrnagy, vezérkari főnök és Szűcs Miklós ezredes, hadműveleti osztályvezető. A küldöttség nem tért vissza Budapestre. Szovjet meghívóik fogva tartották a küldötteket. Fomin százados, szovjet politikai tiszt tolmácsként volt jelen ezen a tárgyaláson is. 2004-ben így emlékezett vissza erre az eseményre a BBC tudósítójának:

A második találkozó Tökölön kezdődött, ahol a szovjet különleges hadtest hadműveleti csapatparancsnoksága volt. Este – magyar időszámítás szerint – tíz-tizenegy óra körül kezdődött Malinyinnal a tárgyalás. Gyorsan befejeztük, majd Malinyin meghívott mindenkit vacsorázni, de magyar részről azt mondták, hogy erre nincs idejük, sürgősen jelentést kell tenniük. Akkor egy pincérnő bort hozott, ittunk egy pohárral, vártuk, hogy a magyarokért jöjjenek a gépkocsik. Ekkor a szobába lépett három KGB-tiszt. A magyar katonák székei mögé álltak. Bejött Szerov tábornok, a KGB-bizottság elnöke, köpenyben, de díszruhában. Ledobta a fehér kesztyűjét az asztalra, és abban a pillanatban lefegyverezték a magyarokat. Ez volt a jel. Életemben először láttam letartóztatást. Nem gondoltam volna, hogy ezzel fejeződik be ez a tárgyalás. Kétszobás tiszti lakásban zajlott le mindez, azt sem tudom, hogy kerültem át a másik szobába. Nem éreztem jól magam. Szerov semmivel sem indokolta a magyar küldöttség letartóztatását. Én például ezután a következő feladatot kaptam: hamisítsak egy táviratot Maléter nevében, hogy a tárgyalások rendben folynak, és ezek alapján megkezdődik a szovjet csapatok kivonulása, tehát ne lőjenek a magyarok. Mert mitől féltek a mi oldalunkon? A légvédelmi ágyúktól. Ezeket az ütegállásokat a magyarok építették ki Budapest körül, és ezek az erős ágyúk harckocsik ellen is nagyon eredményesek. Az érdekelte a szovjet tiszteket, hogy ne legyenek veszteségek egyik oldalon sem. Beszéltem hát a távírásszal, és elmondtam, hogy ha lesz ilyen távirat, kevesebb vér fog folyni. Megértette. Az egyszerű katona megértette, hogy a várost és az emberéletet menti, és elküldtünk egy ilyen táviratot. A légvédelmi tüzérség végül csak egy helyen támadott, pont ott, ahol Szerov vonult, kilőttek egy harckocsit.

November 4.

November 4-én, vasárnap hajnalban Kanócz István volt az ügyeletes bemondó a BBC magyar osztályán. Ő így emlékszik vissza:

Vasárnap én csináltam a hajnali adást. Először csupa jó hírt kellett fordítanom. Budapesten négypárti koalíciós kormány alakult, Tökölön folytak a tárgyalások a szovjet kivonulásról, és úgy látszott, hogy végetér a sztrájk. Épp indultam a stúdióba, amikor lihegve beállított az osztályra Osborne kisasszony a hírszerkesztőségből. Nem is kellett szólnia, anélkül is tudtam, hogy miért jött. Amíg az első hírt olvastam, megírta ott a stúdióban a rádióhírnek megfelelő stílusban összesűrítve, amit cavershami kollégáim hallottak és fordítottak angolra néhány perccel előbb. Aztán nekem kellett blattolnom magyarul az angol szövegből, amit írt. Igy csak néhány perccel az ágyúdörgés megindulása után mondtam be, hogy most érkezett a hír Budapestről, hogy: »Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen…«

Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka:

Ahogy éjfél körül az első jelentést kaptam Kiskunfélegyházáról, azonnal jelentettem, majd jöttek a jelentések Kecskemétről, aztán már Budapest határából, és így tovább. Minden alkalommal Nagy Imrével olyan telefon-összeköttetésem volt, ami nem központon ment keresztül. Ha én fölemeltem, az neki csengetett, nem a titkárnak. Úgyhogy így egymás után, amint hírt kaptam, állandóan értesítettem őt is. Már az első ilyen telefonhívás alkalmával is megmondta, hogy Andropov (szovjet) nagykövet ott volt a szobájában. És az első ilyen jelentésnél is azt mondta, hogy Andropov hangsúlyozza, hogy a szovjet csapatok nem kaptak lövésre vagy támadásra parancsot. Ha bármilyen szovjet lövöldözés lenne, az nem más, mint a magyar provokáció ellen való védekezés. És ehhez a vonalhoz tartotta magát Andropov akkor is, amikor már a Parlament épületében az ablakok remegtek a szovjet zárótűz hangjára, ami behallatszott Budapest határáról. Az utolsó hívás, az körülbelül félórával az előtt történt, hogy Nagy Imre a rádióhoz ment, és azt a dramatikus végső felhívását felolvasta. Akkor szórul szóra az történt, hogy én azt mondtam Nagy Imrének, »Kérem, most már a Budapest határán lévő védővonalat támadják a szovjet csapatok. Én az javaslom miniszterelnök bajtárs – mi bajtársnak hívtuk egymást -, miniszterelnök bajtárs adjon ki egy felhívást rádión, adjon ki egy felhívást, hogy a Szovjetunió megtámadott bennünket, tehát hadiállapotban vagyunk a Szovjetunióval.« Én azért tartottam ezt fontosnak, mert mi eddig a pontig arra utasítottuk a szabadságharcosokat, hogy ne lőjenek, az isten szerelméért. Még védelemből is inkább feküdjenek le vagy bújjanak le, mert ha pisztollyal lövünk, akkor a szovjet tankkal fog válaszolni. Na tehát, ha mi erre utasítottuk a nemzetőröket, és azok követték a tanácsunkat és parancsainkat, akkor most erkölcsi kötelességünk megmondani nekik, hogy tovább már nincs megkötöttség, a szovjettel háborúban vagyunk, tehát úgy viselkedjenek, mint ahogy az háborúban szokás. Erre azért lett volna szükség, mert természetesen nem lehetett, nem volt közvetlen kapcsolatunk az összes szabadságharcos-egységgel. Azzal fejeztem be: »Ha miniszterelnök bajtárs nem kívánja, hatalmazzon engem fel, hogy én adjam ki ezt a felhívást.« A miniszterelnök azt mondta – egy kicsit szemrehányóan -, hogy »Önnek, mint vezérkari tisztnek, tudnia kell, hogy ez politikai kérdés, és nem a katonaságra tartozik«. Hát, mondom, »azért kértem önt, miniszterelnök bajtárs«. És azt mondja: »Mi pedig nem fogunk ilyen fölhívást kiadni. Mi nem kívánunk a Szovjetunióval háborúban lenni.« És erre elbúcsúztunk, és akkor egy félóra múlva szovjet tankoszlop jött már a Deák téren, láttuk őket elvonulni és a Parlament felé fordulni. Azt hittük, hogy minket támadnak meg, de nem vették figyelembe a Deák teret, a Parlament felé mentek. Ekkor hívtam föl Nagy Imrét, és azt mondtam neki: »Kérem, most már itt van az első szovjet tankoszlop, és számolom a tankokat.« És számoltam valami huszonhatig, és mondtam, hogy »most a Parlament felé fordulnak«. Ekkor mondta Nagy Imre – pontosan emlékszem, ez olyan dramatikus volt, hogy nem lehet elfelejteni -: »Köszönöm! Több jelentést nem kérek!«

November 4-én, vasárnap reggel, Roger Cooper és Christopher Lord a szovjet ágyúk hangjára ébredt az Astoria Szállóban. Lerohantak az utcára, a Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkán, és megpróbáltak segíteni a szabadságharcosoknak.

CHRISTOPHER LORD Úgy tűnt, a szabadságharcosok elhatározták, hogy ezeken az útkereszteződéseken próbálják feltartóztatni az oroszokat, de nem voltak biztosak benne, hogy honnan jönnek majd a tankok. Mindenesetre nekiláttak barikádokat emelni. Lámpaoszlopokat döntöttek le, felásták a macskaköveket.
ROGER COOPER Nem hiszem, hogy húsz-harminc szabadságharcosnál többen lehettek itt, de volt köztük egy kisfiú, akire nagyon jól emlékszem, talán 12 éves lehetett. Puska volt nála, és az életét vesztette, amikor berobogott az első tankoszlop a körúton.
BBC Mit érzett Christopher Lord, amikor meglátta a szovjet tankokat?
CHRISTOPHER LORD Hát először nyilván nem is tudtam elhinni, hogy így ellentámadásba lendülhettek, hogy brutálisan elfojtsák a nyilvánvalóan népszerű felkelést. Féltünk, mert az első jele annak, hogy az oroszok a közelünkbe értek, a gépfegyverekből ránk zúduló golyózápor volt a Rákóczi út irányából. Akkor tíz-tizenöt ember lehetett az utcán. Az első gépfegyversorozatnak három halálos áldozata volt.
ROGER COOPER Én készítettem néhány fényképfelvételt az előkészületekről, mielőtt az oroszok jöttek volna. Az egyik képen már messziről látszik is az első tank, amelyik jött felénk. Amikor tüzet nyitottak, akkor pánikba estünk és átrohantunk az úttesten a szállodához. Én még bejutottam a bejáraton. Christopher viszont, aki azt hitte, hogy egy kapualjba érkezett, mindössze egy kirakatmélyedésben találta magát, és sokáig moccanni sem tudott onnan, mialatt a golyók repkedtek körülötte.
BBC Egy pillanatra még térjünk vissza a szabadságharcosok előkészületeire. Ezek miből álltak?
ROGER COOPER Először a barikádokat kezdték építeni lámpaoszlopokból és macskakövekből. Ezután tányérokat raktak le keresztbe az úton, amelyeket földdel borítottak, hogy úgy nézzenek ki, mintha aknák lennének. Az volt az elképzelés, hogy az orosz tankok leállnak, ha odaérnek, mert nem lesznek biztosak benne, hogy azok mik. Ez pedig lehetőséget adott volna a szabadságharcosoknak, hogy rájuk dobják a benzinesüvegeket, amelyeket már szintén előre feltöltöttek.
CHRISTOPHER LORD Hozzátartozik a történethez, hogy fontolgattuk, magunk is fegyvert fogunk, ha erre megkérnek a szabadságharcosok. Ők viszont nagyon határozottan lebeszéltek erről. Elmondták, hogy nagyon nagyra értékelik a segítséget, amit addig is nyújtottunk nekik, de úgy vélték: nagyon megfontolatlan lenne közelharcba bocsátkoznunk, mert ha az oroszok elfognak, akkor ürügyet szolgáltatnánk nekik, hogy azt sugallják, a nagyon népszerű felkelést valamilyen módon a Nyugat támogatta…

Korniczky Tamás, a Központi Katonai Kórház műtőse és röntgenese, később a BBC munkatársa:

November 4-én – emlékszem rá, hogy elég csendes éjszaka volt, a betegek is nyugodtabbak voltak – hajnalban iszonyú moraj támadt, elkezdődött valami ágyúdörgés és iszonyú moraj. Úristen, mi ez? A legszélső épület találatot is kapott – azt hiszem, az a II. nőgyógyászat volt. Ez valamikor hajnali négy órakor lehetett. És akkor megtudtuk – rögtön a rádiót hallgattuk -, hogy megindult az orosz offenzíva. Mindenki talpon volt, orvosok, ápolók, mindenki rögtön. Nem volt pánik és fejetlenség, hanem düh és kétségbeesés és elszántság, hogy azért sem engedünk. Szóval hallatlan erő volt, és ott mindenki egységbe kovácsolódott, hogy hát ez nem lehet, ez nem maradhat így, és ellenállunk. Teljesen forradalmi hangulat volt akkor hajnalban a kórházban. Na most aznap vagy másnap mentem a Corvin közbe, s aztán mentünk vissza a kórházba. November 4-én lehetett vagy 5-én, nem tudom, szintén mentünk ki a Corvinba, de már nem tudtunk odáig eljutni, mert már olyan nagy volt a lövöldözés. Ugye az oroszok tudták, hogy a Corvin a fő fészek, tehát nagyon lőtték, oda nem tudtunk eljutni. De emlékszem, hogy a Baross térnél a sarokházból lőttek a mozgó orosz kocsikra. Én bemenekültem a házba, a sarokházba, és emlékszem, a kapualj tele volt üres tejesüvegekkel, a lakók rakták le a szabadságharcosoknak, hogy csináljanak Molotov-koktélt belőle. Úgyhogy ott legalább száz üveg volt, mindenféle dunsztosüveg, tejesüveg. Fölszaladtam az első vagy második emeletre, mert onnan lőttek – gondoltam, hogy hát esetleg ott is van sebesült. Bekiabáltam: »Jól vagytok?« »Jól! Lövünk, mert ott jönnek az oroszok!« És hát tényleg lőttek. Egy fiatal lány volt ott, pufajkában, piszkosán, maszatosan, gépfegyverrel, davajgitárral. Hátrahúzódott, tölténytáska volt nála, kinyitotta, hogy megtölti újra a dobtárat. Kotorászott a töltények között, előhúzott egy rúzst meg egy púderszelencét és – mintha semmi nem történt volna – belekukucskált, kirúzsozta a száját. Olyan bizarr volt akkor ez a jelenet, hogy sose felejtem el. Nem szóltam semmit, csak aztán mondták – volt ott még két-három fiú -, hogy »Hű, gyerünk, pucoljunk innen, mert az oroszok bemértek minket!«. Szaladtunk le az emeletről, és ahogy leértünk a kapualjba, egy irtózatos durranás, és abból a lakásból egy nagy luk lett. Szóval, ez körülbelül egy fél perc, egy perc lehetett. Szerencse volt. Hát akkor visszamentünk.

Részlet egy budapesti menekült beszámolójából:

A harc második szakasza sokkal nehezebb volt, mint az első. Sokkal kegyetlenebbül támadtak a szovjet csapatok, mint az első támadás idején. Számtalan emberrel beszéltem, aki sok epizódnak volt szemtanúja. Többek közt volt egy epizód a Boráros téri aluljárónál, ahol beszakadt egy szovjet harckocsi és nem bírt kijönni, a lépcsőkön nem bírt felmászni. A szovjet műszaki katonák odamentek, a polgári lakosság figyelmeztetése nélkül felrobbantották a lépcsőt, hogy annak a romjain a harckocsijuk kijusson. Számtalan sebesült volt.
Előfordult olyan epizód is, hogy az utcán heverő sebesültekhez vöröskeresztes kocsi érkezett, a fehér köpenyes orvos és az ápolónő, kezében vöröskeresztes zászlóval kiszállt, és a harckocsi minden felszólítás nélkül lőtt rájuk. Az orvos és az ápolónő ott halt meg a sebesültek mellett. A szovjet katonák beültek a mentőkocsiba, és azzal közelítették meg a fölkelők barikádját. A fölkelők azt hitték, hogy ez magyar vöröskeresztes kocsi, nem lőttek rájuk, azok meg pár méterről tüzet nyitottak.
A szovjet katonák egyébként nagyon féltek a fölkelőktől, nem mertek kibújni a tankjaikból. Láttunk olyan harckocsit, amiből kifogyott a benzin, az utcán vesztegelt, és a katonák nem mertek kimozdulni, amíg rájuk nem gyújtották az egészet.
Mikor eljöttem Budapestről, a balatoni úton végig, egészen Érdig, Kamaraerdőig számos kis házat láttunk rommá lőve az út mindkét oldalán. Olyan házakat, amelyeknek semmiféle stratégiai jelentőségük nem volt.

Már november 4-e előtt is többen kihasználták a műszaki zár tavaszi felszedése és a határőrség októberi szétzül-lése által nyújtott alkalmat, és átlépték a határt, de novemberiével megindult a menekültáradat. Munkatársunk 1956. novemberién mikrofonnal a kezében állt az osztrák-magyar határon.

– Azért jöttünk át Magyarországról – a családunkkal menekülünk -, mert az orosz páncélosok ma éjjel, hajnali négy órakor megtámadták Budapestet, a győri gócpontokat, Győr városát, és az összes magyar várost, a vasutakat elfoglalták.
– Hányan jöttek át?
– Én a családommal, harmadmagammal jöttem.
– Két gyerekkel, nem?
– Három gyerekkel, a feleségemmel és egy barátommal, aki szintén megunta a kommunizmusnak a bitangságait, és félünk attól, hogy minket már az ENSZ enged elpusztulni, és nem hoz olyan döntést, amely Magyarországnak kedvező volna. Pedig mindnyájan abban bízunk, az ő segítségében, mert az Egyesült Nemzetek Szervezete, remélem, hogy Magyarországot ezeknek a bitang kizsákmányolóknak a kezéből ki fogja végre venni.
– Maguk magyar vasutasok. Látom, hogy egyenruhában jöttek át. Hol voltak? Hol laktak?
– Én kérem Hegyeshalomban laktam, Győrben teljesítettem szolgálatot. Most már sztrájkoltuk.
– Vasutak tulajdonképpen az utóbbi két napban nemigen mentek, ugye?
– Az utolsó tíz napban mentek is, meg nem is mentek, úgyhogy jóformán általános sztrájk volt az országban.
– Most pedig itt valamelyik osztrák táborba tartanak valószínűleg, ahol már sok más magyar menekült is van.
– Amíg meg nem tisztul az ország az orosz és kommunista karhatalomtól, addig nem is térünk vissza. Addig itt Ausztriában kérünk mentelmi jogot.

Sir William Hayter moszkvai brit nagykövet, aki két nappal korábban még nem adott hitelt a Magyarországra beözönlő szovjet csapatokról szóló híreknek, most a következőképpen elemezte a szovjet politikai pálfordulást:

„Nem hiszem, hogy a háború kitörésétől való félelem az oka ennek az irányváltásnak, mert annak semmi más bizonyítéka itt nem tapasztalható. Néhány halvány jelből azonban arra lehet következtetni, hogy a szovjet hadsereg a felelős, vagy legalábbis teljes mértékben támogatja a megváltozott vonalvezetést. Feltűnő változás állt be Zsukov marsall és Szokolovszkij marsall viselkedésében. Október 3l-e táján még nagyon depressziósnak és komornak tűntek, viszont az elmúlt napok során sokkal jobb kedvük lett.
Úgy tűnik, a szovjet kormány abban a hitben hozta meg október 31-i döntését, hogy csak így lehet uralmon tartani a nemzeti kommunistákat. Aztán ráébredt, hogy ezek a nemzeti kommunisták inkább voltak nemzetiek, mint kommunisták. Hatalmon maradásuk a szovjet csapatok kivonását, valamint minden szovjet befolyás megszűnését jelentette volna Magyarországon. Attól tartok, hogy az oroszok a következőképp gondolkodtak: ha az Egyesült Királyság és Franciaország az ő szemszögükből nézve »önkényesen« járt el a Közel-Keleten és elérte a céljait, akkor a Szovjetunió valószínűleg kevesebb elmarasztalásban részesül, amennyiben ugyanezt teszi Magyarországon.
Ha volt is nézetkülönbség az elmúlt napokban a párt és a hadsereg között, azt úgy látszik, tisztázták. Hruscsovot, aki ismét előkerült, tegnap még a Magyarország ellen intézett szovjet támadás híre előtt megkérdezte az amerikai nagykövet, hogy küld-e a szovjet kormány újabb csapatokat Magyarországra. Hruscsov így válaszolt: »Amennyi ott van, az nekünk elegendő. De ha kell, küldünk még, és küldünk megint. Ez nem vicc.« Ettől eltekintve azonban nem volt hajlandó Magyarországról beszélni, szilárdan kitartott a szuezi téma mellett, amelyet illetően igen vérmesnek bizonyult.

Sir Ivon Kirkpatrick brit külügyi államtitkár és Sir D’Arcy Reilly helyettes államtitkár már november 4-én foglalkozott a Kádár-kormány elismerésének lehetőségével. Kézzel írott memorandumukból idézünk:

A moszkvai rádió jelentése alapján tudható, hogy kommunista bábkormány alakult Kádár János vezetésével, aki tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, de lemondott. Az ENSZ-közgyűlés ma minden bizonnyal megvitatja a magyar kérdést, New York-i idő szerint délután négy órakor, mivel a Biztonsági Tanács határozatát kora délelőtt megvétózták az oroszok. Mellékelem a Sir Pierson Dixonnak küldendő sürgöny javasolt szövegét.” Sir Pierson Dixon volt az Egyesült Királyság ENSZ-fődelegátusa. A szövegjavaslat így szól: „Az egyetlen lényeges új pont a bábkormány elismerésének kérdése. Attól tartunk, hogy a kormányt az oroszok most már rá tudják kényszeríteni az országra. Javasolom, hogy amíg a helyzet ennyire zavaros, a kormányt ne ismerjük el és – legalábbis pillanatnyilag – szorgalmazzuk, hogy az ENSZ se ismerje el e kormány New Yorkba küldött delegátusait.

(Befejezése következik)

Forrás: Pallai Péter-Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Az ötvenhatos forradalom története a BBC elmondásában. Helikon, 2006

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész

2016. november 4.

Szóljon hozzá!