Ezüst híd-Srebrni most: Katarina Milanović prózaverse

Fehér Illés műfordításaiból 

Köszönöm / Hvala

Köszönöm a szép pillanatokat. Melyeket nem adtál. Köszönöm a legszebb álmokat. Melyeket elvettél. Köszönöm a nyitott utakat. Melyeket feldúltál. Köszönöm a lehetőségeket. Melyeket elrontottál.

Itt voltál, árnya annak, akit szerettem. A jövőt, amiről álmodoztam, elloptad. A várt gondolat vezérelt. Magától kellett volna jönnie, de elveszett. Sosem talált az igazi útra. Lehetővé tetted, hogy a létezés legszebb pillanatai a hozzád vezető útra térjenek, de nem tudtad, neked is feléjük kellene menni. Akkor elérhettük volna a csillagokkal bilincselt eget, külön külön mindegyiket, kívánság szerint, megérinthettük volna. Megtaláltuk volna az Atlantiszt, tudod? A távolit, a szebbet, a lehetetlent, az elképzelhetetlent, az elvesztettet és elveszettet is kívánhatnánk. Minden a miénk lenne. A Vörös téren összeborulva sétálnánk és nyelvünkkel hópelyheket fognánk.
A Szent Márk téren táncolnánk, míg a lábamra nem lépnél, én meg akkor rád haragudva felbőszülten kiabálnák, mert nem tudsz táncolni. Mintha minden idők legjobb táncosa lennék.

Azután a tenger partján a hullámverést hallgatnánk. Beszélnénk történelemről, zenéről, a meg nem nézett, de meg kellett volna néznem filmekről. Azután megmondtam volna, hagyd Balasevityet, mert őt nem lehet nem szeretned. Azután a hozzám írt versedet mutattam volna meg. Az a vers különleges lenne, mert a mindenkori egyetlen megírt versed. És nekem írt. Néhány helytelenül leírt szó miatt dorgálnálak, majd a helyesírásról kezdenénk vitatkozni. Hazatérve bort innánk. Az lett volna a valaha látott legszebb ház. Hidd el. Ha így képzelnéd el, beleszeretnél. Féltékeny lennék, mert a házba szerettél. Engem kell megszeretned, minden nap újra, újra és újra. Ez a bor lehetne Kadarka is, az a kis üveg bor, melyet akkor ittunk, mikor először megcsókoltál. Furcsa módon szeretem azt a bort. Nem a legjobb, de története van. Majd Beethoven “szerelmes táncát” hallgatnánk. Valós címét is mondanád, én meg ismét elfeledném. “Szerelmes dal” hát így nem hangzik szebben? És mesélnénk és mesélnénk és mesélnénk… a napsugarak nyugovóra térítenének bennünket, mert felébredve, ismét szerelemmel színezett nap várna ránk. És így lenne, megölelnélek és lábam rajtad keresztül dobnám, te meg mozdulni próbálnál. Magamra húznám a takarót, te még fél órát matatnál, de addigra én már mélyen aludnék.

Reggel kávét innánk, de előbb összezördülnénk, ki főzi majd meg. Reggelente így veszekednénk, a kávé miatt, a következő éltünkig. Következő éltünkben ismét találkoznánk és minden a régiben maradna.

És léteznél, mert most, hol vagy? Nem látlak.
Amit látok, az nem te vagy. Ez te nem lehetsz. Ő szeret engem, együtt álmodozunk. De te, te a legkeményebb várat is ledöntötted, ledöntötted kúriánkat, mely a világtól védett bennünket. Attól a világtól, mely a hozzád hasonlóakkal van tele. Téged nem ismerlek, tűnj el, add magad vissza, hogy ismét, újra, valami sokkal erősebbet, keményebbet létesítsünk, és akkor mindent megtehetünk. Mindent a te idétlen robotokkal teli filmjeiden kívül. Balasevity pedig maradjon. Őt szeretned kell.
Hvala ti na lepim trenucima. Koje mi nisi dao. Hvala ti na najdivnijim snovima. Koje si mi oduzeo. Hvala na svim otvorenim putevima. Koje si razorao. Hvala na mogućnostima. Koje si pokvario.

Bio si tu, senka čoveka kog sam volela. Ukrao si budućnost o kojoj sam maštala. Vodila te je zamisao koju si čekao. Trebalo je da sama dođe, a ona izgubljena. Nikad ne nađe pravi put. Dao si mogućnost svim najlepšim trenucima ovog sveta da nađu pravi put do tebe, a nisi znao da je samo trebalo da kreneš ka njima. Tad bismo mogli da dosegnemo čak do neba okovanog zvezdama, da dotaknemo svaku od njih i želimo još. Pronašli bismo i Atlantidu, znaš? Tad bismo mogli da želimo i dalje i lepše i neostvarivo i nezamislivo i izgubljeno i nestalo. Sve bi bilo naše. Sve smo mogli. Koračali bismo zagrljeni Crvenim trgom i hvatali pahulje jezikom. Smotano plesali nasred Trga Svetog Marka sve dok me ne bi zgazio, a ja se naljutila na tebe i počela da vičem kako ne znaš da plešeš. To bi zvučalo kao da sam ja najbolji plesač svih vremena.

Onda bismo otišli kraj mora i osluškivali talase. Pričali bismo o istoriji, muzici, filmovima koje nisam pogledala, a trebalo bi. Onda bih ti rekla da pustiš Balaševića, jer ne smeš da ga ne voliš. Zatim bi mi pokazao pesmu koju si posvetio meni. Ta pesma bi bila posebna, jer je jedina pesma koju si ikad napisao. I upućena je meni. Prekorila bih te oko neke reči koju si pogrešno napisao, zatim bismo počeli da se raspravljamo oko pravopisa. Otišli bismo kući i pili neko vino. Ta kuća bi bila najlepša koju si ikad video. Veruj mi na reč. Da si je zamislio ovako zaljubio bi se u nju. Ne bi ustvari. Bila bih ljubomorna da se zaljubiš u kuću. Moraš u mene da se zaljubiš svaki dan opet, opet i opet. To vino bi moglo da bude i Krstač, ona malo veća boca koju smo pili kad smo se poljubili prvi put. Volim to vino na neki čudan način. Nije baš predivno, ali ima priču. Nakon toga slušali bismo Betovenovu “ljubavnu pesmu”. Rekao bi mi tad kako se zapravo zove i ja bih opet zaboravila. Pa zar ne zvuči lepše “ljubavna pesma”? I onda bismo pričali i pričali i pričali… zraci sunca bi nas opominjali da spavamo jer nas opet čeka dan obojen ljubavlju kad se probudimo. I bilo bi tako, zagrlila bih te i prebacila nogu preko tebe, ti bi pokušao da je pomeriš. Uzela bih ti ćebe, ti bi se okretao još jedno pola sata, a ja bih već tada bila u dubokom snu.

Ujutru bismo pili kafu, ali prethodno bismo se pokoškali oko toga ko će je danas kuvati. Tako bismo se svađali oko kafe svaki dan, sve do sledećeg života. U sledećem životu bismo se opet upoznali i sve bi bilo isto.

I postojalo bi, jer sad, gde si? Ne vidim te. Ovo što vidim, to nisi ti. Ne možeš to da budeš ti. On me voli i on je iste snove sanjao sa mnom. A ti, ti si srušio i najjaču tvrđavu, srušio si naš mali zamak koji nas je štitio od sveta. Od sveta punog takvih kao što si ti. Ja tebe ne znam i hoću da odeš, da mi vratiš sebe i da opet, iznova, napravimo nešto još jače i još čvršće, i tad ćemo moći sve ovo. Sve osim tvojih glupih filmova o robotima. Balašević nek’ ostane. Moraš da ga voliš.

Fordította: Fehér Illés

Katarina Milanović (Kruševac, 1994)

Forrás: Ezüst híd – Srebrni most

2016. november 7.

Szóljon hozzá!