1956-2016: Egy forradalom újrajátszása (87)

Tófalvi Zoltán: „A műlábamat is megbilincselték” / I.

Báró Bánffy István (1913-2006), a Kereskedelmi Akadémia végzettje, a Szoboszlai-csoport perében 15 évi kényszermunkára ítélték. A beszélgetés időpontja: 1996. szeptember

Báró Bánffy Istvánnal itt, a kolozsvári lakásában beszélgetünk. Az ő élettörténetében bizonyos mértékig benne van az egész erdélyi magyar arisztokrácia sűrített históriája. Ha élne Bánffy Miklós, akkor talán róla mintázná meg regénytrilógiája egyik hősét. Én arra kérem meg Pista bárót – így szólították a családi birtokon, Aranyosgerenden, de a börtönben is –, meséljen egy kicsit saját életútjáról.


Aranyosgerenden születtem, hivatalosan 1919. április 3-án, de tulajdonképpen l-jén, a bábaasszony be volt rúgva, és így az anyakönyvi hivatalban csak harmadikán jelentett be. Akkor még a születést és a haláleseteket a bírónál, a falusi bírónál kellett bejelenteni. Igy, bár április l-jén születtem, 3-a a hivatalos születésnapom. Kilencen voltunk testvérek. Gerenden két évet jártam az elemi iskolába. A kultuszminiszter, gróf Klebesberg Kunó volt a nagybátyám. Ő volt tizenegy éven át Magyarország kultusz-, vallás- és közoktatásügyi minisztere. A nagymamám testvére volt, így aztán az összes Bánffy gyerek mind ingyen tanult. Én Bécsben, a Theresianumban, a másik Párizsban, a Notre Dame-ban, a harmadik London mellett, Brightonban, kettő Sopronban az erdőmérnökin, mert Palotailván és Maroshévízen nagy erdőink voltak, fűrészgyárral, parkettagyárral.
Én nagyon rossz tanuló voltam, és a Theresianumból – a beiratkozás után két évre – kitettek, eltanácsoltak. Küldtek valami cédulát a szüleimnek, hogy a következő évben be van töltve a helyem, valami ilyesmi mesével.
Magyarok összesen hatvanan voltunk, a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből. Akik nem voltak megfelelőek, rosszul tanultak – itt van a bizonyítványom, „nügen”, „genügen”, azaz elégséges -, azoknak megmondták, illetve írtak haza egy udvarias levelet, hogy be van töltve minden hely.
Akkor beírattak a kőszegi katonaiskolába – Hunyadi Mátyás Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet volt a neve -, ott voltam nyolc évig. De ott is nagyon rosszul tanultam, az volt a szerencsém, hogy kiváló sportoló voltam. Egészen fiatalon már a felnőtt atlétikai válogatott tagjává küzdöttem fel magam. A tokiói olimpiát 1940-ben kellett volna megrendezni, beválasztottak az olimpiai keretbe. Összesen hatvanan voltunk. A háború miatt elmaradt.

A báró úr milyen sportágban versenyzett?
Rúdugrásban és 110 méteres gátfutásban. Igy aztán mindig valahogy átcsúsztam a vizsgákon. Utána hazajöttem Gerendre, itt behívtak román katonának. A két világháború között is, a román időben, nagyon sokszor letartóztattak. Egyszer egy kötőfékkel egy bicikli után kötöttek. Húsz kilométerre volt tőlünk Torda, a vármegye székhelye, ott volt a vármegyeháza. Futottam a bicikli után húsz kilométert, ez nekem nem volt olyan nagy baj, az engem hurcoló őrmesternek sokkal inkább. Azon a rossz, köves úton a biciklivel húsz kilométert letekerni nem volt leányálom. Akkor még nem volt betonút, hanem csak ilyen gödrös, köves.
Mindig valahogy elengedtek. Anyám borral mindent elintézett, és én mindig megszabadultam valahogy. Egyszer beállított hozzánk báró Aczél Ede – ha mond valamit a név, valószínű, az oroszok nyírták ki -, a szomszéd birtokos volt. Ott voltam egyedül, mikor beállított egy szekérrel, egy ló volt befogva, a szekéren egy csomó sarjú. Azt mondja: vigyem el a sarjút Székelykocsárdra, és adjam át egy Bakcsi nevezetű parasztnak. Székelykocsárdon nincsenek kimondottan parasztok, az még Bethlen Gábor idejében nemesítve volt, akárcsak Felvinc is. Azok olyan büszke magyarok, nem parasztok igazában, földművesek, de nemesek, s ehhez tartják magukat. Hát leérkeztem a kocsárdi hegyen át, majd egy dombon keresztül. Nagy katonai kordont láttam. Ott igazoltattak, nem tudtam románul. Soha nem tudtam, még a börtönben sem tanultam meg, érteni nagyon jól értek, de nem tudok beszélni.
Mondom a parancsnoknak, hogy nincs „indentitate” – személyazonossági igazolvány -, otthon felejtettem, majd elhozom és bemutatom. Elengedtek. Én minden hájjal meg voltam kenve, ügyeskedtem, így aztán beállítottam Bakcsihoz. A falut akkor kutatták át magyar ejtőernyősökért. Mert Dés, Székelykocsárd, Piski, Tövis voltak a súlypontjai az 1944-es őszi, románok elleni támadásnak, hadműveletnek, mert fontos vasúti gócpontok is voltak. A székelykocsárdi Bakcsinak „levélkapu”-ja (deszkákból készült) volt, két cséplőgép állt a színben. Gazdag ember volt, vagy harminc hold földet, szőlőt örökölt. Mondom neki: Aczél báró küldte a sarjút. Azt mondja Bakcsi: „Vigye innen, báró úr, a sarjút, mert az egész falut átkutatják a magyar ejtőernyősökért. Ha elkapják, kivégzik.” Nem kaptak el, nem végeztek ki.
Valójában az egész életem a román rendőrökkel vívott küzdelem volt.

Hadd kérdezzem a báró urat az aranyosgerendi kastélyról és a hozzá tartozó birtokokról. Mekkora birtoka volt a Bánffy családnak?
Az 1921. évi, az erdélyi magyar arisztokráciát kifosztó agrárreform után Gerenden 412 katasztrális hold és egy malom maradt, meg egy nagyon jó szőlős. Volt vagy negyven hold szőlő, az nagyon értékes volt, akárcsak a malom. Azért maradt meg nekünk olyan sok földünk Gerenden, mert a berkeket a telekkönyvben mind erdőnek minősítették. Igy aztán az erdőt nem vették el. Meghagyták tehát a kétszáz hold szántót és az Aranyos menti berkeket. Azok sokkal jobban jövedelmeztek, mint a szántóföldek. Azonkívül volt negyvenkétezer hold erdőnk Marosvécstől felfelé, ott, ahol az a nagy kő van a Marosban, az a terület maradt meg. Tetszett látni azt a hatalmas követ, azt úgy is hívják: Bánffy-kapu. Onnan fölfelé, Maroshévízig a mienk volt az egész. Maroshévízen volt egy fürdő, huszonnyolc fokos termálfürdő. Ma is a Bánffy nevet viseli. Azt a földreformkor nem vették el, mert családi jellegű birtok volt, csak fiú örökölhette. A fürdőnek csak húsz százaléka volt a mienk, húsz százaléka a Bánffy János, az apám testvérének öröksége volt, harminc százalékát Bánffy Dániel kapta, aki később földművelésügyi miniszter lett. A millenniumkor négy éven át ő volt a miniszterelnök. Az unokája, Bánffy Dezső örökölte a harminc százalékot. Harminc százaléka volt az irodalompártoló Bánffy Ferencé. Itt lakott Kolozsváron, az Unió utca 20. szám alatt. Borsa volt a birtoka, nagyon gazdag, spórolós ember volt, és nagy műgyűjtő.
A fűrészgyár sem volt teljesen a mienk, csak a fele. A fele egy svájci zsidó cégé volt. A gyár legelőször a Schwartzé volt, majd Schwarz után örökölte Krals, Krals után pedig egy Dittlné nevezetű hölgy kapta meg a gyárnak több mint a felét. A gyárnak ötvenegy százaléka volt a svájciaké, negyvenkilenc a Bánffyaké. Az erdő mind a miénk volt. A gyár nemcsak a mi fánkat dolgozta föl, hanem a báró Kemény Jánosét is. Ő egy leszegényedett arisztokrata volt, aki véletlenül megörökölte a marosvécsi kastélyt, a hozzá tartozó hatalmas birtokokat és erdőségeket. Tőlünk lefelé terült el az egyik legnagyobb erdélyi magyar birtok. Kihalt az a Kemény-ág, a Kemény Kálmáné – Bánffy-leány volt a felesége -, gyerekük nem maradt, mind halva születtek, vagy kisgyerekkorukban meghaltak. A kastély udvarán van mind az öt gyerek eltemetve, és így Amerikából hazahívták Kemény Jánost és két testvérét. Ezek mint csodabogarak jelentek meg itt, Erdélyben. Ki voltak festve. Itt nem volt szokásban, hogy a hölgyek a szemük körül festik magukat.

Bánffy Miklós trilógiájának – „Megszámláltattál”, „Híjával találtattál”, „Darabokra szaggattatol” – a színhelye nem lehet éppen az aranyosgerendi kastély?
Nem, kérem szépen, azonosítani most így, utólag, tíz személyt lehetne. De az sem biztos. Ezek mind kitalált személyek. Minden regényében ő, Bánffy Miklós volt a főszereplő. Fizikailag egy gyenge ember volt, igen eszes, nagy műveltségű író, festő, szobrász, a Nemzeti Színháznak, az Operának az intendánsa, a budai Várszínházat is ő újította fel. Ő egy ilyen kiváló ember volt, de nem volt népszerű. Azonkívül rendkívül szerencsétlen időben volt Magyarország külügyminisztere: a trianoni békeszerződéskor.
Akkor az ország teljesen tönkre volt menve, a csőd szélén állott. Sokat tenni nem tudott. Utána talán még másfél évig volt a Bethlen-kormány külügyminisztere, majd hazajött Erdélybe. Ő Bonchidán gazdálkodott. Természetesen járt Aranyosgerenden, hogyne járt volna. Nagyon sokszor. A regényben nincs említés Aranyosgerendről. Igy, akikre rá lehet ismerni, azok a Szentkeresztyek, a Béldyek és Bethlen Bálint, az öreg, ezek mind „könnyű emberek” voltak. Sok könnyelmű ember szerepel a regényben. A tavaly volt a trilógia megjelenésének az évfordulója, és Koltay Gábor adott nekem egy példányt.

Aranyosgerenden és a környéken miért szólították Pista bárónak?
Azért, mert édesanyám engem Pistának, Miklóst Mikinek, Ádámot Adinak, Józsefet Józsinak, Endrét Endinek szólított, mind így szólítottak minket a családban.

A falusi gyerekekkel milyen volt a viszony?
Jó volt a viszony a falusi gyerekekkel. Minden cigánypurdé a nevünkön szólított. Mert játszottunk velük, hatalmas udvar volt, hát kivel játszódjunk, a kölykökkel, a cigánykölykökkel és a parasztokkal. Azok szedték a labdát, amikor teniszeztünk. Amikor futballoztunk, az egyik bekket játszott, a másik halfot, a harmadik csatárt vagy nem tudom micsodát. Különben tilos volt bejönniük a kastélyba. Anyám senkit, sem parasztot, sem mást nem engedett be. Rendkívül szigorú asszony volt. A paraszt kint várt. Ha kellett, várt egy fél napot, és anyám odatette daraszolni a sétányt, ameddig ott kint vár. Anyám a parasztoknak kiadta a kukoricaföldet, a kaszálót, és kiadta az aratást. Minden tizenharmadik kalangya volt az övék. Énszerintem borzasztó ősi állapotok voltak a mi falunkban. Egészen ősi állapotok. Borzasztó volt a kizsákmányolás! Ez nem úgy volt, mint a feleségeméknél. A feleségem, Apor Erzsébet Háromszékről, Torjáról származik, ott nem lehetett a székelyekkel azt csinálni, amit a mi falunkban. A mi falunk jobbágyfalu volt. Bár Aranyosszék meg volt nemesítve, Gerend nem. Gerend jobbágyközség volt, s nálunk így volt a szokás. Rendkívüli békés volt a falu, minket soha-soha nem bántottak, és valahogy tekintélyünk is volt, soha nem volt semmiféle zavar a falunkban, soha minket nem raboltak ki, ha volt egy-két tolvaj, azt az anyám összeszidta, és adott egy liter bort, hogy menjen a fenébe.

A lábát hogyan veszítette el?
Oroszországban, a háborúban „megdobtak” egy kézigránáttal. A kicsi, Vécsei-féle kézigránáttal, ami, ha az ember eldobja, négy másodperc után robban. Az oroszoknak másfajta volt. Az oroszoknak primitív gránátjuk volt, nem olyan jó, mint a magyar. Azzal a vacak Kalasnyikovval sem lehetett rendesen eltalálni senkit, összevissza lődöztek, avval csináltak zavart. A Csepel géppisztollyal például tökéletesen lehetett célba lőni.

A háború után sorstársaihoz hasonlóan maradhatott volna Nyugaton.
A háború után Pesten voltam a kórházban, a csonkoltak között. Külön voltak a csonkoltak, külön a „kosarasok” – akiknek keze-lába hiányzott -, azok mind külön voltak. Általában a csonkoltakat és a vakokat elrejtették a lakosság elől. A Margit-szigeten voltak, hogy az emberek ne lássák a szerencsétleneket. Minket egy gimnáziumban helyeztek el, egy nagyon jó helyen, a Jurányi utcában lévő leánygimnáziumban, a Széna tér mellett… Éppen a tegnap mutattak be egy Karády-filmet. Mondom a feleségemnek: na, Karády Katalin is jött – Kanczler Katalin volt a becsületes neve, kalapos volt, a testvére zászlós -, tizenketten feküdtünk egy kórteremben, mind tisztek, mert a tisztek külön feküdtek, a legénység is külön. A törzstiszteket, az őrnagyokat meg attól fölfelé következőket szintén külön helyezték el.

Báró úrnak milyen rangja volt?
A legkisebb tiszti rangot viseltem. Zászlós voltam, szakaszparancsnok. Amputálták a lábamat, s a csonk nagyon hamar gyógyult. Egy ilyen fiatal fiúnak nagyon hamar gyógyul a lába, három hét után már úgy mentem, mint egy bakkecske. Természetesen a mankó segítségével. Édesanyám Dél-Erdélyből feljött Budapestre, felültünk a vonatra – akkor nem kellett útlevél sem Ausztriába, sem Bécsbe -, és elmentünk egy magán műlábkészítőhöz, valami pincébe. Arra is emlékszem, hogy a Mariahilferstrasséből egy kis utca nyilt, és ott, a pincében készítették el a protézist. Pénzért nem lehetett semmit intézni, mert a pénznek nem volt semmilyen értéke. Csak élelmiszerjegyre lehetett vásárolni.
Édesanyám adott a mesternek vagy öt kiló szűzdohányt, öt kiló húsos szalonnát s nem tudom, még miket. Két nap alatt készen volt a műláb. Hát én felvettem a műlábat, de az úgy szorított, hogy majdnem megbolondultam. Nagy nehezen egyenesen a kocsmába mentem. Akkor az egyetlen hely volt, ahol jegyre adtak két deci bort, és sört is, amennyit akartam. A villamoson ingyen lehetett utazni.
Este már hozott a vonat Budapest felé. Haza is érkeztem, s egyenesen a kórházba mentem. Ott mind csodálkoztak: hogyhogy én járok? Jól tudtam menni, mert jó sportoló voltam. Nem is lehetett észrevenni, hogy protézisem van, olyan jó műlábat csináltak Bécsben.
Végül a szüleim kilenc gyerekéből egyedül én jöttem haza Aranyosgerendre. Gazdálkodni akartam.

Ugorjunk egy kicsit a történelemben. Hogyan történt az aranyosgerendi birtok, illetve kastély államosítása?
1949. március 2-án éjjel két órakor történt, éppen húshagyó kedd volt. Édesapám szerette az italt. Kitettem az asztalra egy üveg seprőt. Édesapám állandóan olvasott, rendkívül művelt ember volt, sok nyelven beszélt, és vetette a kártyát.
A Bánffyak nem kártyáztak, az a jó tulajdonságuk megvolt a Bethlenekkel szemben, ezért maradt meg a sok vagyon. Viszont szerették az italt. Igy okoskodtak: ha mindennap egy veder bort megiszom, attól még nem megyek tönkre, mert az harminc veder egy hónapban, háromszázhatvan veder egy évben. A bor megterem, attól nem mehet tönkre az ember, még a lónak is adhat belőle.
Nos, az említett estén apám vetette a kártyát, és itta a törkölypálinkát. Éjjel két órakor elkezdték verni a tölgyfakaput – akkor még a tölgyfakapuk megvoltak -, az egyiket verték. Apám kiment a fejszével. Az ott volt a szobájában. A milicisták berontottak. Akkoriban öltöztek át a barna ruhából kék egyenruhába. Azt mondták: az állam nevében le vagyunk tartóztatva! Valamilyen hülyeséget mondtak. Ránk parancsoltak: csomagoljunk be! Nálunk elég humánusak voltak, mert mi jóban voltunk az emberekkel. Jött a falusi bíró is. Egy cigány volt akkor a falusi bíró, egy bizonyos Kerekes, aki Comanra románosította a nevét. Édesapámnak megengedte, hogy egy teljes nagy koffert megtöltsön. Nekem csak egy váltás ruhát engedélyezett. Egy kevés szalonnát, valami kenyeret is vihettem. Feltettek egy teherautóra.

Gerenden akkor hányan voltak a családból?
Ketten. Édesapám és én. Édesanyám akkor már halott volt.

A többiek?
Egy testvérem elesett a háborúban. A többiek mind elszállingóztak, elkerültek, én voltam egyedül édesapámmal. Bevittek bennünket Tordára. Édesapám – mondom – egy kicsit be volt rúgva, s a koffert letette a rendőrség udvarára. Ellopták a kofferét is.
Azt kérdezték: ki hová akar menni? Hat hely volt, ahová lehetett menni: Szilágysomlyó, Nagyenyed, Balázsfalva, Medgyes, Szamosújvár, Marosvásárhely. Marosvásárhelyt választottuk. Mellénk adtak egy rendőrt. A rendőr úgy berúgott – Székelykocsárdon, az állomáson kellett várni az átszállásra -, hogy mi kellett vigyük a rendőrt is. Megérkeztünk Marosvásárhelyre. A főtéren volt a Milícia épülete. A Milícia udvarán letettek, ott már nagyon sok öreg volt, kölykök, matracok. Nekem volt egy nagyon jó ismerősöm, egy újságíró, egy nagyon kedves hölgy: Hajós Aliz. Marosvásárhelyen jól ismert, nagyon kedves figura. Mondom az egyik ilyen barom rendőrnek: menjen és kerítse elő Hajós Alizt, majd kap tőle egy liter bort. Hajós Aliz tíz perc múlva már ott volt. Egykettőre kiszabadított bennünket a Milícia udvaráról. Szava volt a származása miatt.

Kényszerlakhelyre vitték?
Természetesen! Kolozsvárt jelölték ki kényszerlakhelynek. A személyazonossági igazolványomba beütötték a két betűt: a „D”-t és az „O”-t, „Domiciliul obligatoriu. Kényszerlakhelyes.”
A feleségem, báró Apor Erzsébet ezt megúszta, mert Balázsfalvára került, ahol sokkal emberségesebben bántak az elhurcolt arisztokratákkal. Mivel a bátyám jó teniszező volt – mind kiváló sportolók voltunk -, valamikor neki szedte a labdát egy Fábián nevezetű labdarúgó, aki őrmester lett Balázsfalván. Azt kérdezte a feleségemtől: van valamilyen Bánffy-rokonsága? „Igen, a férjem” – válaszolta. Igy aztán a feleségem személyazonosságijába nem ütötték be a megbélyegző pecsétet.

A báró urat mikor ítélték el először?
Sokszor ítéltek el. Én nem is tudom, hányszor ítéltek el. Ahogy a múltkoriban összeszámítottam, tizenhatszor tartóztattak le, a bíróság háromszor ítélt el, legelőször 1949-ben, majd következett a deportálás. Utána három hónapra börtönbe zártak.

Milyen váddal?
Lázítottam a társadalmi rend, a kollektivizálás ellen a szülőfalumban, Aranyosgerenden. A lapok tele voltak a „rémtetteimmel”.
Apósomékat, mint említettem, Balázsfalvára deportálták. Apósomék Torján voltak földbirtokosok. A sógorom, báró Apor Csaba szerencsére ismét „bajt csinált”. Felpofozott egy igazgatót. 1949-ben először Sepsiszentgyörgyre vitték kényszerlakhelyre. Volt ott valami gőzfürdő. A sógorom került volna sorra. Odament hozzá egy alak, és azt mondta: most ő van soron! A sógorom, egy agresszív ember, hirtelen haragú, mint általában a székelyek, aki termetre akkora, mint én, de fizikailag sokkal erősebb, ennek az alaknak adott egy nagy frászt. Az egész családot azonnal felültették a vonatra, és szerencséjükre elvitték őket Balázsfalvára. Ott nem éreztették velük, hogy kényszerlakhelyesek, hagyták Csabát gazdálkodni. A balázsfalviak, az ottani románok ma is nagy-nagy szeretettel emlegetik, mert megmutatta, hogyan kell gazdálkodni, szőlőt termeszteni, hogyan lehet és kell a földből a maximumot kihozni! A háromezer-ötszáz, mindenüktől megfosztott arisztokrata család közül talán ők voltak az egyetlenek, akiket a munkájuk után megbecsültek. Amikor hazaköltöztek Torjára, az emberek sírtak. A sógorom a jég hátán is megél, a sziklát is termőfölddé formálja. Ma is ezt teszi. Torján mintagazdaságot hozott létre.

(Folytatjuk)

Forrás: Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártirjai V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják. Mentor Kiadó, 2012.

2016. november 13.

1 hozzászólás érkezett

  1. B.Tomos Hajnal:

    Roppant érdekes interjú. Köszönöm, hogy olvashattam.

Szóljon hozzá!