Szécsi Noémi: A túlélő*

November elején, egy olvadásos napon, sötétedés után a Budapest-Miskolc vasútvonalon teljes gőzzel közlekedett a vonat Budapest felé.
Az egyik kocsiban, közvetlenül az ablaknál telt asszonyság utazott, retiküljét azzal a görcsös mozdulattal szorongatva, miként azt idősebb hölgyek szokták. Először a tájat kémlelte, majd olyan velőig hatoló, fürkésző pillantást vetett a fülkében vele utazókra, hogy a szemben ülő, kirojtosodott steppelt kabátot viselő munkásember borzongva kapta el rajta felejtett tekintetét. Aztán mégis visszafordult, tovább vizslatta az utastársát, majd megjegyezte:
– Olyan ismerős az arca. Nem rokona maga az ózdi párttitkárnak?
A „párttitkár” szóra többen felriadtak a békésen szendergő utasok közül, és szemüket résnyire nyitva lesték, mi jöhet ezután. Az asszony köhécselt, a torkát köszörülte, majd lesütött szemmel megjegyezte:
– Nem vagyok idevalósi.
– Külföldről jön talán?
– Igen – vakkantotta az asszony sietősen, mintha érezné, hogy a szavai árulják el. Bár inkább a külsejével lógott ki a kopott munkás-paraszt utazóközönségből: újnak látszó kosztümjével, festett szőke hajával, makkos kalapkájával, vörös prémgallérjával.

rakosi-2
– Ejha! A teremtését. Akkor miért nem maradt külföldön? – vakarta a fejét a pufajkás melós. – Kivárhatta volna, hogy merre dől a borjú.
– Miféle borjú? – kíváncsiskodott a nő, és a nyakán meglazította kissé a keppjét, mert korábban olyan szorosan a nyakára tekerte, hogy minden szónál a nyelvéhez ragadt a rókaszőr. A „borjú” szóra még többen felfigyeltek, mint a párttitkárra, mintha félálomban is arról fantáziálnának, hogy hús érkezett a szövetkezeti boltba.
– Hol volt külföldön, ha ennyit se tud?
– Csehószlovákiában. Két hétig a Tátrában üdültem.
– Na, akkor tőlem tudja meg: befuccsolt a népi demokrácia. Ausztriából érkeznek majd a horthysta csapatok, hogy átvegyék a hatalmat.
– Ugyan már. A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni – hajtotta le az asszony a fejét vörösre gyúlt arccal, hogy szinte belefúlt a rókaszőrbe.
– Milyen optimista. Én csak azt tudom, hogy rossz után csak rosszabb jöhet. És mindennek a kisember issza meg a levét – folytatta a jól értesült munkás a csevegést, pedig azok, akik aludni próbáltak, most már egyenesen gyűlölettel néztek rá. – Az ávósok csak azért inaltak el, hogy behívják az oroszokat.
– Jönnek a ruszkik? – egyenesedett ki félfektében egy szunyókáló parasztasszony, és ezzel a mozdulattal vállára borulva alvó férjét is felébresztette. – Jóskám, akkor a lányt, a mamát meg a lovat kiviszed a Szeri tanyára, de még ma.
– Anyádat már nem kell.
– Ugyan, Jóska, azt hiszed, nézik azok az állatok, hogy nyolcvankettő vagy tizenkettő? A sötétben minden tehén fekete – mondta az asszony úgy helyezkedve, hogy villámló tekintetet vethessen a férjére, de az már összeszorított szemmel alvást mímelt. A tehénre azért nem rezzent meg senki, mert mind hasonlóképpen csak játszották a szendergést: amikora kalauz benyitott a fülkébe, hogy kérje a jegyeket, senkit sem kellett ébresztgetni.
Ugyanez a kalauz később a végállomáson nekiesett a vécéajtónak, midőn a leszálláshoz segítségül felajánlott karját az említett asszonyság eltaszította, de bizonyára nem először tapasztalt a poggyászukat féltő idősebb nőktől hasonló hevességet. A hölgy úgy indult meg, mintha puskából lőtték volna ki, és nem viselkedett elfogódottan a nagyvárosban. Felkapaszkodott az első villamosra, még ülőhelyet is kiverekedett magának, majd a Felszabadulás téren leszállt, és gyalog folytatta útját az egykori Duna-korzón, bár kissé bicegve. A Lánchídtól felgyorsultak a léptei, és szinte repült. Félelmetes gyorsasággal jutott a Parlament oldalbejáratáig, ahol ellentmondást nem tűrő lendületét egy portás állította meg.
– Forradalom ide vagy oda, ide mindenféle jöttment nem térhet be – közölte, de akkor az asszony a kalapját a szőke fürtjeivel együtt felemelte.
– Ez nem lehet… – nyögte a portás, és nem tiltakozott tovább.
– Igen, visszatértem! – nyugtázta a meglepetést a látogató, és nagy ívben hajította el a parókát és a rókakeppet.
A parókáért később visszament. Csak nagy nehezen találta meg a sötétben, mert egy bukszusbokorba repült, de négykézlábra ereszkedett, és kitapogatta, hogy újra felrakhassa. Valami megmagyarázhatatlan okból – alig negyvennyolc órája visel melleket, és máris intuíciók irányítják? – úgy érezte, ha meglátnák úgy, ahogy van, talán lelőnék, mint egy kutyát. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy nem az egészsége miatt aggódtak, amikor idén júliusban nyaralni küldték a Szovjetunióba.
Végighaladt az ismerős folyosókon és lenyomta a kilincset. A szobában fáradt férfiak lézengtek. Némelyikük aludt. Odament az egyik ilyenhez, és virsliujjaival befogta a szemét.
– Ki az?
– A lelkiismereted, Kádár elvtárs.
Kádár elvtárs nem volt játékos kedvében, el sem mosolyodott. Ülve bóbiskolt el, ismerős hangra ijedt fel. Szúrós szemmel, gyanakvó arccal meredt a látogatóra.
– Na, ki van itt! – mondta az, és az imént begyakorolt teátrális mozdulattal rántotta le a fejéről a platinaszőke parókát.
Másoknak egy ilyen drámai antrét követően szavak tolultak volna az ajkára, de Kádár elvtárs összehúzta a szemét, beharapta ajkát, és egy nagy sóhaj után kilégzett levegővel mondta:
– Rákosi elvtárs – mi az istent keres itt? Egyáltalán hogy mert idejönni?
– Kádár elvtárs, ha én olyan kishitű lennék, mint maguk, mit gondol, hogyan ülöm le Horthy börtönében azt a tizenöt évet? Hruscsov elvtárs is azt mondja nekem: Menjen csak haza, majd a nép jól fel fogja akasztatni! A néppel jöttem idáig a vonaton. Felakasztottak? Szemlátomást nem!
Kádár a kezébe temette az arcát, aztán újra felnézett, mintha meg akarna róla bizonyosodni, hogy nem álmodik, egy vastag, fekete szemöldökű, kosztümös, tarkopasz öregasszony beszél hozzá:
– Voltam én már hazatérő hadifogoly bajuszban, szemüvegben. Felúsztam Murmanszkig meg vissza. Voltam velencei nagykereskedő, ahhoz főképpen egy szép teveszőr kabát kellett. Most a nejem, Fenyicska adta kölcsön a gyapjúkosztümjét és a rókakeppet. Ha a jelmez megvan, hozom a figurát. Az utólag már általam is elhibázottnak ítélt személyi kultusznak köszönhetem, hogy ezúttal már paróka is szükségeltetett.
Kádár szívott egyet az orrán, de továbbra sem szólalt meg.
– Tőlem nem áll távol az önkritika, Kádár elvtárs… a szocializmus építése lassan ment, és még nincs befejezve. Mentségül szolgáljon, hogy először csináltuk életünkben, és azt sem tudtuk, mihez fogjunk első közelítésben.
Nem folytatta, pedig senki sem vágott a szavába, mindenki hallgatott. Az ámulattól nem tudtak megszólalni? A döbbenettől?
– Mennyi árulás. Amerre a szem ellát. Belebetegedtem a gondolatába…
A körülöttük álló férfiak mind ellenségesen meredtek rá, Kádár elvtárs pedig egy Munkás cigarettára gyújtott.
– Új arcok kellenek – fújta ki az első szippantás után a füstöt.
– Új arc vagyok – mondta ő a parókát visszaeresztve a fejére, mert megfájdult a karja attól, ahogyan diadalmasan maga elé tartotta. Az arcába lógó tincset a füle mögé tűrte és harciasan csípőre tette a kezét. – Másrészt én ebben a véleményedben az ellenség kezét érzem, Kádár elvtárs.
– …az új arcokon kívül még két dolog kell: humanizmus meg emberség – folytatta Kádár úgy elgondolkodva, hogy ügyet sem vetett Rákosi elvtárs érvelésére. – Bár ezeket most hagyjuk, nem vagyunk a rádióban. Most tankokra van szükség. Az emberséget egy másik helyzetre tartalékoljuk.
Egy férfi jelent meg az ajtóban és biccentett. Kádár a Pobeda karórájára nézett, amelyet még a börtönből való szabadulása után kárpótlásként kapott tavalyelőtt.
– Emlékszik, Rákosi elvtárs, a maga 60. születésnapjára készült albumra?
– Én… – kezdte ő, de Kádár a szavába vágott, egyszerre csak beszélni akart.
– Emlékszem abból egy szép történetre. Amikor Rákosi elvtárs találkozik Lenin elvtárssal Moszkvában, valamikor kilencszázhúszban. A nagy ember örömmel figyeli, hogy milyen rátermett vezetője akadt a magyaroknak.. Azt írta abban az író elvtárs, hogy „A hatalmas kőszáli sas repülni tanította a fiatal sast, és meg volt elégedve a tanítványával”. – Kádár elnyomta a cigarettáját, köhécselt egy kicsit, aztán folytatta: – Igaz ez, Rákosi elvtárs, hogy magát mint fiatal sast megtanította repülni a vén kőszáli? Akkor repüljön, Rákosi elvtárs! Repüljön.
Intett két markos férfinak, akik időközben odaértek, és csendben várakoztak az ajtóban. Azok rezzenéstelen arccal odaléptek hozzá és megragadták.
Mintha azt hallotta volna, hogy „Kereket akarsz oldani, te strici”, de ebben nem lehetett biztos, Moszkvában a honvágy miatt sokszor hallucinált magyar mondatokat, ez gyakori jelenség a hazájuktól távol élőknél. Olyan gyorsan futott, amennyire csak a szűk szabású gyapjúszoknya és Fenyicska harminchatos cipőjébe belepréselt lába engedte. Honnan vett volna télvíz idején Moszkvában negyvenegyes női cipőt? Vagy ami azt illeti, akárhányast.
Viszont milyen jól jött a törpesarok, mikor a lágy részek felé kellett rúgni, sokkal komolyabb fájdalmat okozott, mint egy lapos talpú férficipő. Amíg az egyik a pisztolyt kereste a kesztyűtartóban, ő elintézte a másikat, és sprintelt az erdő felé.
Amaz már hiába lőtt utána. Nyargalt, de közben jobbra-balra cikázott is, hogy megzavarja. Emberfeletti erőt érzett magában: a politikai újjászületés örök energiáját. A csípős hajnali levegőtől csak még jobban felpezsdült, különösen akkor, amikor egy tisztásra érve meglátta az egyelőre csupán földrajzi értelemben lábainál heverő várost. Miért lenne éppen most reménytelen, hiszen a zsákba kötve még hallotta, ahogy Kádárt Moszkvába viszik. Az állami gép, a tyihohod sem járja meg hamarabb a Kremlt, mint hogy ő legyalogoljon Máriaremetéről, egyelőre ő van lépéselőnyben.
Egy kőre ült le, hogy kicsatolja Fenyicska topánkáját, mert ha fagyos is volt már a föld, csak most, a közvetlen veszélytől megmenekülve látta meg, hogy a cipője csupa vér.
A sebbe beleragadt harisnyát igazgatta, mikor mintha tank hangjára lett volna figyelmes. A szovjet tank hangját ezer közül is felismerte, és a nyugalom úgy áradt szét a bensőjében, mint hóviharban kortyolt forró tea: a világ legnagyobb szárazföldi hadserege a közelben van. Hárman vagy négyen jöttek felé, de aztán csak két katonát látott élesen kibontakozni.
Amikor hallótávolságba kerültek, megértette, hogy arról vitatkoznak, hogy ő asszonyka-e vagy nagymama, de nem akart beleszólni.
Majd odabenn a tankban némi csája mellett elmeséli az egész kalandos történetet, a protokolláris laktanya-látogatásokon is mindig gyorsan szót értett a nép fiaival, két testőr, három ávós, négy vezérezredes jött vele, és mégis feloldódtak a társaságában.
Most is integettek, felállt, hogy visszaintegessen.
A következő pillanatban valaki hátulról beletérdelt a derekába és egy fegyver csövét bökte a bordái közé. Elestében nekikoppant a feje a mohos kőnek, amin az előbb ült, ettől kicsit elernyedt, de nem is akart ellenállni, mikor egy vodkaszagú férfi lefogta és fölé hajolt. A tank reflektorának ellenfényében kirajzolódó, szláv őserőt árasztó profilja egy régi-régi antifasiszta plakátra emlékeztette, amelytől mindig könnyek szöktek a szemébe. Mit nem szerettek ebben a magyar nők, gondolta, ő most először érezte ismét biztonságban magát, mióta Moszkvából visszaindult Budapestre. Közben végig arra gondolt, hogy egy világbirodalom nehezedik rá a teljes súlyával, és ezt – bár alig kapott tőle levegőt – édes tehernek érzékelte.

* Az A másik forradalom (alternativ ötvenhat) című antológiából. Héviz Folyóirat és CSER Kiadó, 2016 

2016. november 14.

Szóljon hozzá!