1956-2016: Egy forradalom újrajátszása (90)

Márai Sándor: Napló – 1956-1957

(Szemelvények)

Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert. De a gang, a banda utánamegy a bandavezérnek. Maradnak a katonák és a szerelők.

Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka, de lehet egy forradalom utójátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérleteznek – a szocializmusnak álcázott terror-diktatúrát –, lehet, hogy nekikezd egy új forradalomnak, amelynek még nincs neve, sem programja.

A bolsevisták most nekikezdtek bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus „módszerei” voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben, a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus – de arról mindenki hallgat, hogy a „kommunizmus”, mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti meg ezeket a Módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású.

Délelőtt dadogó olasz telefon: egy bevándorló, most érkezett Európából. Tízezer ember között valahogy megtalálom a nagy állomás várótermében. A restibe megyünk. „Ez kenyér?” – kérdi szomorúan, amikor a pirított fehér kenyeret kézbe veszi. Hirtelen, evés közben ezt kérdi: „De ugye, kérem, itt szabadság van?…” Ez a kérdés olyan váratlan, közvetlen, olyan messziről érkezik, olyan sok szögesdróton át, olyan mély és szomorú reménykedéssel, hogy megsajnálom. És megnyugtatom, hogy igen, itt szabadság van.

„Ez most a mi forradalmunk!” – kiáltották tegnap Poznanban a lengyel munkások, amikor a rendőrtankok tüzelni kezdettek a tüntetőkre. Az ilyen lázadásokat rendezhetik is a kommunisták, néha szüksége lehet Moszkvának ilyen kiprovokált összeesküvésre, hogy a Sztálin-válsággal kapcsolatosan az időlegesen, színre-szemre szagtalanított terrort ürügye legyen újra működtetni. De a lázadás spontán is lehet. A munkások tökéletes pontossággal megfogalmazták, egyetlen mondatban, azt, amiről az elmúlt négy évtizedben tengernyi szó esett: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma. Egy kis, vérszomjas, bután teoretikus, szadista értelmiségi csoport, a kivételezettek üzlete volt. A nép – a paraszt, a munkás, az értelmiségi – soha nem érezte a kommunizmust forradalomnak, sem a maga ügyének.

Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.

November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem „hajnalodik” – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan még soha nem láttam. Még két órát repülünk így. A gép hirtelen leereszkedik a felhők sűrű, vattás anyagába: minden elsötétedik, negyedórán át felhőben repülünk. Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld, Európa. Skóciában szállunk le, Glasgow közelében. Fél óra séta a repülőtéren, a rács mögött, ahová egyenruhás nők terelik az utast. Ez a rács már ismerős, európai. Szitál a köd. Fél óra múltán tovább. A Csatornát néhány perc alatt szeli át a gép. Aztán leszállás nélkül át Belgiumon, Hollandián. Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők.

München, november 10. – A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök – néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: „Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap… október huszonháromtól talán november másodikáig… amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott… a Nagy Imre-kormány… miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?” Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy. „Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.” Aztán megint, átmenet nélkül: „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny… Mindenki jött és ment, ahogy akart… November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át… Most már nehezebb… De még most is lehet…”

Megint, következetesen: „Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a Varsói Szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt… Az oroszok maguk sem tudták, mit akarnak. A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött, az orosz tankokat szétvertük, visszavonultak, nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.” Megint többen beszélnek egyszerre. Ugyanazt mondják: „Nagy Imre kérte, hogy küldjön az Egyesült Nemzetek megfigyelőket Budapestre. És volt mód reá, hogy ilyen bizottság megérkezzék… A repülőterek Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak… Az Egyesült Nemzetek főtitkárának 694 és egy bizottságnak módja lett volna azonnal Budapestre utazni, ahogy Nagy Imre kérte… Mind ezt reméltük.”
Más hang: „Az első izgalomban mást is reméltünk, fegyveres segítséget, úgynevezett UN rendőri csapatokat… De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen. Az Egyesült Nemzetek nem kezdhet háborút Magyarország miatt… És mi lett volna a vége? Az ország elpusztul, hadszíntér lesz, ahol az oroszok kipróbálják az atomfegyvereket is.” Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mind olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a „szabadságharcost” elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek. Ezt mondja: „Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást… Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak…” Ezt többen is mondják. „Most már késő, ha akarnak is jönni” – mondja egy öreg ember. – „Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.”

A valóságról beszélnek, nyugodtan. „Kérem – mondja egy idősebb ember, ügyvéd –, nagyon gyorsan történt minden. Azt hittük, hogy az oroszok beleegyeztek a tényekbe, olyasféle státusunk lesz, mint Ausztriának. Vagy valami hasonló. Október harmincadikán Moszkva elismerte, hogy a szabadságharc jogos volt, bejelentette, hogy kivonják a csapatokat és az ország szabad lesz. Tudtuk mi, hogy a határon ott marad az orosz. Talán a szabad választásokba sem egyezik bele… De reméltük, hogy legalább szabadon kijelölhetjük a személyeket, akiket aztán nem éppen szabad választási módszerrel, de megválasztunk. Ha abban a tíz napban bejön az Egyesült Nemzetek küldöttsége Magyarországra, ahogy Nagy Imre és a prímás kérték, az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna, a szovjetvilágban is. Most késő” – mondja egyszerűen.

Nápoly, november 15.– A gép magasan az Alpesek felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirokkó. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás visszhangzik a Vezúv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És: „…mortificazione…” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.

Róma, november 16. – Z. – diplomata, olasz – ezt mondja: „Ne higgyen ezeknek a manifesztumoknak, a kommunista értelmiségiek meaculpázó krokodilkönnyes nyilatkozatainak. A kommunisták örülnek annak, ami most Magyarországon történik.” Idegesen beszél. Sokat tud, sokat látott. „A veszélyek nagyok, mert egyik sem engedhet …az oroszok sem, a magyarok sem… Kétségbeesett helyzetekből kétségbeesett következmények származhatnak.” Aztán: „Magyarországnak most olyan államférfira lenne szüksége, aki tud alkudni. Nem Garibaldira, hanem Cavourra.”

Levelek, menekültektől. Mind azt írja: nem értik, a Nyugat miért olyan habozó? A kommunisták félnek, ezt írják.
Valamilyen nagy, nagy dolog, ami odahaza történt: a forradalomban – egy pillanatra, osztályokon túl – volt Magyarország.
Anyám első levele a forradalom után. Azt írja: „Mi tudjuk, hogy más nem segít, csak az idő. Az időben még a vízcsöppből is cseppkő lesz: olyannak kell lenni, mint a kő, meg kell kövesedni…” Januárban volt.

Egy menekült. Azt mondja, a Rajk-per 705 során, egészen az ítélethirdetésig, úgy bántak a kommunisták Rajkkal, mint felettessel, aki szerepet vállalt.
A tárgyalóterem szomszédjában klubszékek voltak, asztal frissítővel és tokajival. Itt fogadta Rajk, két tárgyalás közben, Péter Gábort, a titkosrendőrség főnökét, aztán a tanácselnököt, az ügyészt és a védőt… Mindvégig úgy beszéltek vele, mint alantasok a belügyminiszterrel. „Kérlek, Laci, nem gondolod, hogy ezt vagy azt kellene még vallanod?…” – kérdezte Péter Gábor vagy az ügyész. A tanácselnök, aki néhány perccel elébb a tárgyalóteremben a katedráról szigorúan mennydörgött, ha Rajk és a többi vádlott vallani kezdett, most zavartan mosolygott, egyik lábáról a másikra állt, leülni sem mert Rajk jelenlétében… Amikor a halálos ítélet elhangzott, Rajk, izgalomtól kipirultan, visszatért a mellékterembe, falatozni kezdett. Az elnök, a rendőrfőnök, a védő követték. Mindenki sugárzott. „Kitűnő volt” – mondta elégedetten Péter Gábor. – „Most majd beadod a fellebbezést.” Rajk, kezében a tokajis pohárral, megdermedt. – „Minek?…” – kérdezte. – „Erről nem volt szó…” Dehogynem, mondták egyszerre többen, kell még a fellebbezés is, aztán kegyelmet kérsz, csak így hiszik el… Rajk felállt. Halálsápadt volt. Megértette, hogy beugratták. „Nem kérek kegyelmet” – mondta. Péter Gábor nyugodtan felelte: „Akkor majd kér helyetted a védőügyvéd. A perrendtartás értelmében joga van ehhez.” Nagy csend következett. Mind felálltak. Rajk, falfehéren, ezt mondotta: „Értem.” Hallgattak. Akkor Péter Gábor az ajtóhoz ment és kiszólt a fegyőröknek: „Vezessék el az elítéltet.” Rajkot elvezették és két nap múlva felakasztották.
Megkérdem, van-e fénykép vagy film a kivégzésről? Erről nem tud. A tanácselnök, Jancsó, időközben öngyilkos lett. Péter Gábort becsuktákű , talán van még valamilyen tervük vele.
A haza – mindig – olyan, mint egy katedrális. És néha olyan, mint egy kloáka.

A „Szózat”-ot újra kell írni. Még így tanultuk: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely…” De a valóság ez: a nagyvilágon kívül nincsen számunkra hely. Az „e” betűt el lehet hagyni.

A kommunistáknak meg lehet bocsátani… A kommunizmusnak nem. Idősebb Plinius is ezt írta a császárnak, amikor szakvéleményt kértek tőle a keresztényüldözésről.

Lehet, hogy más az, ami mostanában csakugyan „történik” – más, mint a bolsevista és nem bolsevista világ ütközése, más, mint a tömegek életforma-váltása. Lehet, hogy eltűnnek a nemzeti államok és helyettük megjelennek a formátlan szörnyek, a nemzetfeletti Mamut Államalakulatok. És mindennek, ami történik, ez az „értelme”.

A keleti és a nyugati világ egy napon számot kell adjon önmagának azért, ami Magyarországgal történt, s aztán azért, ami nem történt. Ez a számadás lassú, de elkerülhetetlen. A napnyugati civilizáció egyik titokzatos, mélyáramú, az időben lassan továbbrengő számadása ez. A Nyugat mulasztására illik, amit Talleyrand mondott, amikor Napóleon kivégeztette az enghieni herceget: „Ez több volt, mint bűn… Hiba volt.”

Megint a hazatérés-álom: csak az alakok változnak, az álom mindig ugyanaz. A rettenet, amely az álom vége felé meggyötör – mert „hazamentem és már nem tudok többé elkerülni onnan” –, ez éjjel reggel négy felé, erősebb, mint bármikor azelőtt. És a felébredés bűntudatos megkönnyebbülése, a „csak-álom-volt”-ocsúdás, amiben van szabadulás is, csalódottság is.
Többen írták e hónapokban: „Örültünk, hogy nincs otthon, mert a kommunisták feltétlenül társutast csináltak volna magából is – de sajnálhatja, hogy a forradalmat nem élte át otthon, velünk.” Lehet, hogy itt van valahol az igazság.

Forrás: Márai Sándor: Napló, 1945-1958. Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó, az Occidental Press (Washington) 1968-as kiadása alapján

2016. november 17.

Szóljon hozzá!