1956-2016: Egy forradalom újrajátszása (93)

Tamási Lajos: Egy körúti sírkeresztre

Már holtunkban ki győz le minket?
Sír az idő, rajtunk tanul,
s őrzi megdermedt könnyeinket
hallgatva, mocsoktalanul.
Nevünkre most a szégyent hordják,
de tudjuk, boldogtalanul,
bennünk dobogtál, Magyarország.

Bennünk sugárzott meggyötörve,
de mégis tisztán az a vágy,
hogy hozzunk kedvet már e földre
s a munkásnak igaz hazát,
ahol gondját-gondjába öltve
a munka boldog templomát
karunk és elménk felköszöntse.

Jöhet akárki, jöhet bárki,
hatalmában csak addig ér,
amíg sírunknál meg tud állni
s kezéhez nem tapad e vér.
Van már időnk szavára várni,
zúgj csak fölöttünk őszi szél,
s aludjunk, tavasz katonái.

Misét mond értünk most a pápa
áldást oszt mind a két keze,
nem érted mentünk barikádra
papok jóságos istene.
Sem a tömjénfüst, sem a bálvány,
csak a mi szívünk könyörül
és sír a magyarok hazáján.

Lesz-e nyugalmad lenn a sírban,
zokog-e érted majd virág?
Én fölemeltem amíg bírtam
a fájdalom megtépett zászlaját.
S kik az idő hívását értik
tudják, hogy ott énekelünk
a körutakon véges-végig.

Budapest, 1956 november

Forrás: El ne felejtse, aki él. Tamási Lajos legszebb versei. Hét Krajcár Kiadó, 2016. MEK

2016. november 30.

Szóljon hozzá!