Temetések, újratemetések, zarándokok

„Dec. 3.
Kedves Flóra!
Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. „Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!” – ezt Kosztolányi írta.
Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte s én bizony nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet.
Attila
U. i. Kérem, vasárnap ne jöjjön.”
A temetésre nem mentem el. Soha addig ilyen szívfájdalom még nem ért. Erről nem tudok írni.
Pál (Szántó) Judit József Attila halálának másnapján megható, kétségbeesett levelet írt Illyés Gyulának.
„Kedves Illyés Gyula. Szárszóról írok. Tegnap ebben az időben vetette vonat elé magát szegény Attilánk. Most, itt ebben a lakásban ül, tehetetlenné verve a nagy csapástól két idegbeteg nővére, köztük én, Judit akinek mindig erősnek kell maradnia. Igyekezni fogok beszámolni nyugodtan és indulattól mentesen. Tegnap Attila nyugodtan viselkedett, evett, sétált, keveset beszélt is, majd a trafikban cigarettát vett…”
/Forrás: Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987/

A halottasháznál megrendülten gyülekeztünk, várva még a Pestről érkező gyászoló barátokat, tisztelőket. Itt-ott az álldogáló helybeliek között megjegyzések is elhangzottak: „milyen kevés barátja lehetett szegénykének”, hiszen alig jöttek el a temetésére, összesen tizenöten voltunk jelen. József Etelka, Etus, nagy zokogások közepette mondta: „meglátjátok, Attilát még kétszer fogják eltemetni”. Akkor nem tulajdonítottunk külön fontosságot ennek a megjegyzésnek, de azért észben tartottam.
/Forrás: Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései (1945-1963). Gondolat, Budapest, 1989./

A költő tisztelői úgy érezték, hogy akkor adóznak kellőképpen a nemrég meghalt zseni emlékének, ha Balatonszárszóra utaznak, s felkeresik az egyszerű sírt. Megfontolást érdemlő változás ez a költő kultuszában. A kultusz híve egy idő után, voltaképpen elég hamar úgy érezte, hogy nem elég kinyitnia a költő verseskötetét, tevőlegesen is tanúsítania kell elkötelezettségét. Helyváltoztatásra, utazásra kell elszánnia magát, hogy a tisztelet méltó megnyilvánulást kapjon. (…)
A jámbor olvasótól, az irodalom iránt érdeklődő, egy-egy alkotó iránt lelkesedő értelmiségitől eltérően a hivatásos írástudó hívek igen gyakran nem elégednek meg a puszta utazással, magukba szállással, áhítatos meditációval a költő földi maradványai fölött. A kultusz körébe tartozó irodalmi műfajok egyikének művelésére is vállalkoznak. Ez a sajátos műfaji változat József Attila vonatkozásában csak néhány évig létezett, amíg a költő teste a szárszói sírban nyugodott, illetve az újratemetést követően még egy ideig fennmaradt. A költő tisztelői közül tehát többen zarándoklatukról újságcikkben számoltak be.
Az első ilyen beszámoló Benamy Sándor újságíró és könyvkiadó tollából született, s a Népszava 1940. aug. 25-ei számában látott napvilágot. Benamy a szárszói állomásra való megérkezéssel indítja riportját. Első körültekintésével a haláleset tanúit keresi. Meg is találja a „bakter” személyében, aki rámutat a gyilkos szerelvényt vontató mozdonyra, amely véletlenül épp ott állomásozik. A látottakat reflexiók kísérik, amelyek az öngyilkos költőre, magára a gyászos esetre vonatkoznak. Következik a temető felkeresése, a sír felkutatása, a halom minősítése, szóba elegyedés a helybeliekkel, arról, ismerték-e a költőt, érdeklődés arról, látogatják-e a sírt mások is.
A második zarándok Mártonvölgyi László volt, aki Elfelejtett sírhant… címmel 1941 tavaszán jelentette meg szárszói beszámolóját. A szerző bemutatja a települést, majd felidézi az egykori öngyilkosságot. Ezután felkeresi a panziót, ahol a költő utolsó hónapját élte. Itt újra visszatekint a halált megelőző időszak történéseire, József Etelka kalauzolását igénybe véve és József Jolán könyvének leírását követve. A leírás az életmű méltatásába torkollik, majd visszakanyarodik a temető és a költő sírjának leírásához. „Ki zarándokolna el ide csak úgy piétásból?” – hangzik az ilyen zarándok beszámolók örök refrénje, szemére vetve az utókornak a kegyelet hiányát.
A Film Színház Irodalom című lap 1941. december 12–18-ai számában név nélkül megjelent cikke kapcsolódik a zarándoklatról beszámoló sajtótermékek sorába, amennyiben utal a költő sírjának állapotára:
„Oly elhagyatottan és szürkén áll József Attila sírján a megkopott, esőverte, kiszálkásodott fejfa, mintha a magyar társadalom részvétlenségét jelezné, cicomázatlan, de szívhezszóló jelekkel, amilyenekkel Attila mondta el panaszait.”
Ugyanakkor a Szép Szó szerkesztőinek 1938. decemberi kezdeményezéséhez kapcsolódik vissza címével: Síremléket József Attilának! és az írás végén bejelentett kezdeményezéssel:
„A Film-Színház-Irodalom megindítja a gyűjtést a József Attila-síremlék érdekében, és a maga 100 pengős adományával megnyitja a sort, mely elkésve, de nem későn, zarándoklatokra indul a legszegényebb és legnagyobb magyar költők egyikének sírjához…”
Rónay György a Magyar Csillag 1942. június 1-jei számában megjelent Jegyzetek József Attila sírjánál című írásában az újratemetés után elhagyott szárszói sírnál tett zarándoklatáról számol be. Életkép egy kis falusi temető sírjának maradványáról, amelyből eltávozott a halott. Az életképhez tartozik a névtelen helyi lakos, aki kijelenti az elhunytról: „Nagy ember volt…”, majd a sír látogatóiról ejt néhány szót. Az írást elmélkedés zárja a költő örökségéről, a kisajátításról. (…)
…József Attilát négyszer temették el. Először Szárszón. Aztán 1942-ben a Fiumei úton, majd a munkásmozgalmi hősök parcellájába, végül pedig a családi sírba Etelka nővére helyeztette végső nyugalomba…
/Forrás: Tverdota György, Rubicon Online/

2016. december 3.

Szóljon hozzá!