Pusztai Péter 70

Születésnapi összeállítás:

* Ádám Gyula: Földi nyomok
* Bölöni Domokos: Ajzsén’a (novella)
* B. Tomos Hajnal. Haikuckó (képes haiku)
* Keszthelyi György: Mozgó vonalak (vers)
* Gergely Tamás: Forrás-kötetem, Pusztai (jegyzet)
* Elekes Ferenc: Fehér az én ingem (levél)
* Cseke Gábor: Baglyok a fűzfákon (versciklus)
* Debreczeni Éva (apokrif): Figyelem onnan… (vers)
* Cseke Péter: Jeges pillanat (fotó)


Ádám Gyula: Földi nyomok

Bölöni Domokos: Ajzsén’a

Hommage à PP

Amíg még olyan volt a világ, többen jártak errefelé, nem volt ilyen istenverte a vidék, sóhajtja. Ha nem jönnek bé „azok”, úgy lehet, elkészül a székely körvasút, és akkor itt csattogna, kétszer naponta, a gőzös, a csűrkapun át. Abbahagyja egy szuszra az ablakpucolást, a vendégre sandít, hadd lám, érti-e a szót. Hogyne értené. Aztán maga vagy az ura nyitogatná a kaput?
Irul-pirul a gép lencséje előtt, mint leány korában.
Nevetnek, a néni fél szájjal, az őszülő hajú úr kényszeredetten. Attól, amit lát, a nyomorúságnak ezt a „tiszta” fajtáját, könny szökik a szemébe, ökölbe szorul a keze. Mintha a sivatagban élne az emberiség, szorul el a szíve. Fényképezés közben azon jár az esze, mivel örvendeztethetné meg a nénit, a színes, muskátlis képek mellett, amelyekkel a következő nyáron ismét jelentkezik.
Hozza persze a képes albumot és a folyóiratot, amelyekben fotói rendszeresen világot látnak, és akkor együtt örülnek, hogy íme, híressé vált a néni.
Nehéz manapság arany fövenyt szerezni, magyarázza, miután sikerül becsuknia a megtisztított ablakot; majd a házba tessékeli az urat.
Csak kint, a Rókalyukaknál lehet ásni, és nekem már nincs elég erőm hozzá. Van egy fiatalasszony, Tuba Rózsi, szokott hozni egy-egy kosárral, sátoros ünnepek küszöbén. De most nem tud ő sem, erősen megverte az ura. Úgy csúfolja, Kancula. Rusnyálkodik vele feszt. Tudja, kik a kanculák?
Az arany föveny arra jó, hogy szép sárgára tapasszuk a ház földjét. A tisztaszoba, az elsőház. Olyan, mint szegény uram idejében volt. Ide ravataloztuk hitvánt, a nagyágyra…
Addig tépette a halált a szakállszárítóban, azt hihette, hintaszék.
Míg reá nem dőlt, s be nem temette.
Nem attól halt meg, de mégis.
Úgy van hagyva, szedegetek tűzgyújtót a deckáiból.
A vendég körülírással meséli, hogy éppen nemrég számolta fel rosszul sikerült házasságát, takarékba tette pénzét, annak kamatjaiból utazgat, fényképezi a világot.
Könnyű a maga dolga, kacsint a néni. Maga nem fogott kezet a szerencsétlenséggel.
Hát ahogy vesszük.
A néninek viszont kijutott bőven mindenből. Sok gyermeket szült, csak egy nőtt fel, az sem él már. Az urát egyedül temette el, az unokák nyelvet és hitet váltottak, nem értik nannyót, hát elkerülik. Ha akkor nem jöttek volna bé „azok”, most itt ejsze még helikopáte is járna, kacag. Van a rét torkában sósforrás, oda épült volna fürdő, tele volnánk turistákkal.
Ja, bólint a fényképész. Minden erdélyi falu álma: legyen a neve Szováta.
Az uram itt akasztotta fel magát, né, mutatja a vackorfát az udvaron. Azt mondta, elég.
S vót hozzá maradékolt ereje. Hogy éjjel csendben megtegye.
Ő is világlátott embör volt, az első háború után munkára vitték a Duna mellé, Giurgiuba. Onnan alig jöve haza, elhurcolták az oroszok málenkij robotra. S de még onnan is hazajött, istók, azt hittem, odavész; közbe’ szinte férjhöz mentem!
Ha „azok” nem hajtanak bé a kollektívába, ma szép birtokunk volna, hallja-é…
A fotós érdeklődik: mivel kedveskedhet legközelebb. A néni hosszasan tűnődik. Aztán kislányosan vonakodva kiböki.
– Egy ajzsén’át, vaj’ kettőt… Ha volna olyan kedves…
Odahaza sokáig gyötörte agyát az idegen, nem jutott eszébe a szó.
Az sem, hogy miféle.
Legyint.
Addigra valahogy csak előjön.

Eltelik a tél, készül a tavasz, ismét itt a nyár. Viszi a szép albumot.
Odaérkezőben, a Küküllő mellett, a híd közelében, hirtelen, a semmiből, hát csak úgy, csak bekattan.
Ajzsénia.
Azonnal kilövi magát Szovátára.
– Tessék mondani: ajzsénia van? – kérdezi a Fekete Medve melletti boltban.
Az eladók összenevetnek.
– Ejszen Jóanna nén’hez tetszik készülődni – nézi meg jobban a kasszás.
Híréből ösmerik Joó Anna nénit. Ő az egyedüli, ki a sokoldalú szoci éra olcsó szimbólumát, a száraz, kőkemény kevés-csokis töltött kekszet, az Eugeniát, melynek neve a székely vidéken Ajzsén’ává urasodott, még mindig igényli.
Ha vásárló indult a városba, cédulára írta Jóanna igényét az „ajzsén’ára”.
Teába áztatva nem érzem az éhséget, szokta mondogatni.
– Ám ezt a terméket ma már alig gyártják. Szerencsére nálunk ismét lehet kapni.
Viszont Anna nénről régtől nem hallani.
– Hosszú ideje, hogy senki le nem jött a hegyről Ajzsén’át vönni.
Csomagoljanak be mindjárt öt kilónyit, kacagja a fotós.
Annyi ejsze’ nincs is, nevetnek a hölgyek.
A kocsiban ritmikusan ismételgeti: Ajzsénia, Aj-zsé-ni-a, aj, te Zsénia.
Ezt kiáltja nagy vidáman a kapunál is, a muskátlis ablakú ház előtt.
Ajzséééniiiaaa!
Kiált, kiabál, kiáltozik, csapkodja a deszkát, végül kétségbeesve üvölti, majd nyöszörögve ismételgeti: Ajzsén’a, Ajzsén’a.
Mindhiába.
Ember nem jár, kutya sem ugat.
Csendes a ház és lepusztult, mint az összevissza dőlt szakállszárító.
A tornác eresze alatt hódfarkú cseréptörmelék-kupac.
Nem jön elő senki.

(2006, 2017)


B. Tomos Hajnal: Haikuckó

A szerző felvétele

Végy példát fűtől–
fától: hosszú tél után
is kivirágzik.

 


 

Keszthelyi György: Mozgó vonalak

Pusztai Péternek, hetvenedik születésnapjára

Akkor lesz részben mindenható az ember,
akkor lesz tágabb a látóköre,
amikor helyet foglal egyetlen szűk sarokban.
Mit ér a vendégszoba tündöklő közepe?
Elvégre egy élő színhely a lényeg.
Többismeretlenes egyenlet ez, nem prófécia,
reális, akár egy átélt intervallum.
Években számolva minden végtelen,
megérzések… eshetőségek…
mint Rubik-kocka, színes abakusz.
Számodra azt hiszem, mégis csak játék,
letisztult függvény, geometria,
mozgó vonalak összefüggései.

Az „elmúlt napok” megroggyant háza,
felbillent széke, zavartalan felhők
a kert felett, amelyet hatalmas pejkanca őriz,
odabent játékbabák porcelán feje
egy antik komódon. – Az idő jeleit szú rágja,
te pedig sokszorosítod önmagad, mint a szleng,
amelyhez nem elég egyetlen szűkszavú értelem.

Egyesek gürcölnek a sárguló mezőn,
mások megírják az arctalanságot,
van, aki teng-leng éjjel és nappal,
és van, aki megszerkeszt egy idegen világot.
Bár lenne minden csak laza átmenet…
hadd fűzzem tovább így, letisztultan,
ne nyomasszon egy abszurd szerkezet:
kívánok minden szépet és jót
(így történjen ez megint – és megint)
egy fanyelvű régió
közhelyes státusa szerint.

2017. január 12.


Gergely Tamás: Forrás-kötetem, Pusztai

Mi most nagyon távol élünk egymástól. Péter valahol Kanadában, én a svéd fővárosban, többezer kilométer, közöttünk az Atlanti-óceán. Valamikor viszont egy irodában dolgoztunk. A valamikor 1981-ben volt, ezt kapásból onnan tudom, hogy akkor jelent meg Forrás-kötetem, a Módosítás, annak a hátoldalán egy portréfotó rólam, amit PP készített. Elmesélem, hogyan jöttek össze a dolgok.
Amikor én az Ifjúmunkás című ifjúsági lap bukaresti szerkesztőségébe kerültem, Péter már rég híres fotóművész volt és prominens tagja a lapnak. Én talán még a riport-rovatnál húztam meg magam, amikor prózakötetem megjelent, szóltak, hogy kellenék egy fotó, mert abban a sorozatban úgy illik. Péterhez fordultam, aki nagyon rövid gondolkozás után “igen”-t mondott, sõt az örökké magával hordott fényképezőgépet “kibiztosította”. Ott, akkor, úgy történt meg a felvétele, a fényt õ állította be, a szerzőt a szerző maga.


Azért fogalmazok így, mert adódik az összehasonlítás a könyv első borítójára került grafikával, Ábrahám Jakab munkájával, azt is a szerző választotta ki, egy igencsak kalodába szorított fejet ábrázol, s ami szorítja, az maga a társadalom. Nem voltunk virágos kedvünkben, hogy finoman fejezzem ki magam, szomorú éveket éltünk másszóval, talán magyarázza ez “távozásunkat”.
Olyan megnyugtatónak tűnik ez 2017 elején: hogy mi akkor olyan portrét hoztunk létre, amelyik nemcsak fotóminőségileg jó, hanem rímel a könyv tartlamával, hálás vagyok ezért neked, ha szabad kiszólnom a szövegemből, Péter!

(Stockholm)


Elekes Ferenc: Fehér az én ingem

(Ünnepi levél a 70 éves Pusztai Péterhez)

Péterem,

van itt egy színes fénykép a falamon, amit tőled kaptam valamelyik születésnapomra. Ezen a képen ott ülsz egy kényelmes fotelben, piros ing van rajtad, s melletted, rögtönzött fogason egy szép, fehér ing látható.
A kép aljára ceruzával ezt írtad: „Ingeddel, PP. 2010.”


Valahányszor ránézek erre a képre, az a nóta jut eszembe, amit ifjú koromban sokszor énekeltünk a siménfalvi kocsmában. Úgy kezdődik ez a nóta, hogy fehér az én ingem…
Gondolom, Szárazajtán is ismerik ezt a nótát, mert magad írtad egy leveledben, hogy kettőnk életében nagyon sok a hasonlóság. De nagy a hasonlóság a mi szülőfalunk között is, ami nem csoda, mert a mi falvaink lakói már az ezerháromszázas években adót fizettek, nem most szálltak le a falvédőről, volt idejük egymás nótáit megtanulni. Egy alkalommal el is ragadtattam magam, azt írtam, hogy a mi falunknak temploma volt abban az időben, amikor a nagyhatalmak vezetői a lázukat se tudták rendesen megmérni, csak száz esztendőkkel később, miután Celsius úr feltalálta a ma is használatos hőmérsékleti skálát.
Látod, Péterem, milyen messzire futottam vissza az időben hirtelen, az én fehér ingem miatt? Az én koromban nem csoda, ha az embernek futkároznak a gondolatai, majd megtudod te is, ha átléped a nyolcvanat! Azért ne ijedj meg nagyon, a fehér ingemre máris visszatérek. Mert annak az ingnek szép története van.
Azt a fehér inget te küldted nekem Kanadából, még egy apró versem sorait is fölírtad reá, hogy ne legyen csak egy közönséges, megszokott, egyszerű ing!
Nem tudhatom, körülményes művelet volt-e annak a fehér ingnek az elküldése, de azt igen, hogy az átvétele nem volt egyszerű:

A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.
– Szép csomagja jött ! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne ?
– Pontosan tudom, mi van benne, mert megírták levélben. Egy ing. Fehér ing.
– Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell, hogy legyen!
– Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.
– Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok… Lépjen közelebb.
– Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.
– Ez nem vicc ! Ki fogom bontani.

Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.
– Ez csakugyan egy ing. Szép, fehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga száz dolláros ingeket visel ?
– Ezután azt fogok viselni. Száz dolláros ingeket.
– Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket ! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit ?
– Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár…
– Mi az, hogy immár ? Ezt miért mondja ?
– Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben, mert ilyen az internet, ha akar működik, ha nem, akkor nem. De ez az ing most már itt van a kezünkben…
– A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött. Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs száz dolláros ing ! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség… Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben…És most nézzük, mi van itt még : ez a lovas kép micsoda ? Ilyen ló nincs. Hogy elől szarva legyen. Ki küld magának olyasmit, ami nincs ?
– Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.
– Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva…
– Látja, milyenek ezek a mai művészek ? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincsenek tisztában az evilági dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szárnyakat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram ! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elől a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.
– Ez a fehér ing is roppant gyanús ! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol ?
– Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent szépen ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt…
– Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe ? Abban a Kávézóban, amit említett ?
– Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.
– És ez az ember kicsoda ezen a képen ?
– Az az ember maga a művész. A híres. Úgy hívják, hogy Pusztai Péter. Ezt a csomagot személyesen ő küldte.
– Lehetetlen ! Ez az ember mezitláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezitláb ?
– Látom. Csakugyan úgy van, mezitláb. Tudja mit mondok ? Küldje csak vissza ezt a csomagot. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amit mezitlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje, küldje csak vissza…
– Mondok azért én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene csomagolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban ? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.

Forrás: Feriforma


 

PP: Illuszztráció Franz Hodjak Die humoristischen katzen cimű versfüzetéhez, 1979

Cseke Gábor: Baglyok a fűzfákon

A 70 esztendős Pusztai Péternek

1

baglyok ültek a fűzfákra
kigyúlt szemű lampionok

2

nem pislákol szemük lángja
vagy ha mégis titkon lobog

3

ezek a fűzfák, amikről az 1-ben említés történik, tulajdonképpen a PP udvarán/kertjében állnak, sorban, egymás mellett, a saját szememmel láttam őket, árnyat adtak egy kis üldögéléshez, de baglyok nem voltak rajtuk, azokat csak én képzeltem oda, mintha gyerekrajzot készítenék, biztosan jól mutatnának a lombok közt, egyre többen gyülekeznek, ahogy egymásra rakódnak éveink

4

tehát:

a fűzfákra
baglyok ültek
hangjuk semmi
merőn néznek
úgy szikráznak
úgy igéznek
lépnek jobbra
egyet balra
éjféltájban
egerésznek

5

ehhez egér is kellene a képre, nem is egy, máskülönben értelmetlen a baglyok gyülekezése, mit is keresnének ott, ahonnan hiányzik a vadászzsákmány

PP: Illuszztráció Franz Hodjak Die humoristischen katzen cimű versfüzetéhez, 1979

6

huhogás nélkül telt el az éjjel
vagy csak mélyen aludtam?
esetleg a baglyok
sárga tűzszeme
koppant le
hajnal előtt?

7

a fűzfákat PP telepítette, a messzi Szárazajtáról hozott vesszőkről, amelyek aztán a természet törvényei szerint megfogantak és növekedésnek indultak Kanada földjén, a Szent Lőrinc folyó közelében, így keltek át a szülőföld fűzfái az óperenciás tengeren, bár végezhették volna úgy is, hogy valaki kosárba fonja őket, s ott száradoznak-nyikorognak-hajladoznak tovább gondolatban, míg el nem száll belőlük végleg a lélek

8

gyermekként buzgó
falfirkász voltam
mosolygó török basákat
szikrázó napocskát
hóvirágot
pingáltam szobáink kopott falára
majd a ceruzát
hirtelen
a konnektorba dugtam
lett csattanás!

és elfenekeltek
mert kíváncsi voltam

9

fehér füst fut fel az égre
mi végre vagyunk
mi végre

10

ha elszabadulna bennem a szenvedély
minden talpalatnyi
felületet telefirkálnék
fával berekkel tisztással nádassal
bozóttal erdővel rengeteggel
égig érő fákkal sarjadó csemetékkel
nappal és éjjel
a világon szanaszéjjel

Fotó CsG

11

volt egy baglyunk
porcelánból
üvegszeme
merőn lángolt
gubbasztott
könyveink megett,
ma már kopott
kedveszegett,
de azért én
óvom, őrzöm
könyvespolcom
neki – börtön

12

hajlonganak a fűzfák
mélyen akár a szolgák
ha gazdáik lehordják

vézna lombjuk
szelek tépik
cibálják tarolják

13

ha a baglyok fáznak
egymással cicáznak

14

jó elüldögélni az árokparton s a térdig vízben ázó alkony hűvösében hallgatni a cuppanó békák boldog brekegését

15

muzsikáló fűzfalevél
én fújom
nem a szél

16

fűzfasípot
fűzfaseprűt
fűzkosarat
tessék!

17

baglyok füzek ti őrszemek
vigyázzátok a lelkemet

18

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

Fél-hajnal csöndje s a szobán
Nagy, kék fülekkel, ostobán
Egy furcsa bagoly átröpül,
Mint a rém-mesék uhuja.

Szárnya veri az ablakot:
Magam vagyok és én vagyok,
Így nem éreztem soha még
S nem láttam az életemet.

Talán elszáll, ha fölkelek?
Hajh, hajnalodó éjjelek,
Hajh, multam, sorsom, életem,
Nagy, kék fülű uhu-madár.
(Ady Endre: A rém-mesék uhuja)

19

fehér kutya iszkol
fekete havon
menekülő életétől
nyüszít a vadon

20

a fűzfák télen inkább csak
sejlések
ahogy a nyári emlékek is –
többnyire feslések

s mi utánunk marad
szűkszavú becslések

21

(a bagoly megközelítése)

a bagoly nappal védtelen
kényszerű álma vértelen
harci türelme végtelen
rikoltozása éktelen
haragja gyors és féktelen

22

ha bagoly repült volna ablakomra
bizony mondom egy-kettőre megfagyott volna
amennyiben nem borzolja föl tollazatát
fenyegetően hogy a mínusz 22 fokos fagyban
megvédje magát

de a bagoly inkább odújában maradt
ahol talán akad egy-két falat
a hosszú télre zimankóra talán ha
tavasszal újra felröppenhet
a zsenge fűzfára

23

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

Itt a fűzfa, ott a költő,
egy-két versben testet öltő!
(Kamenitzky Antal: Ezüst tálon)

24

ahogy ez a szöveg nő
dagad kel
mint a kalács
a kenyér
fűzfatekenőben

úgy nőnek a fűzfák is
a kert mélyén
patakot álmodva maguk alá
de megelégszenek
egy kiadós esővel is

25

a baglyok sokáig élnek
ne féltsd őket! –
éjszaka sosem félnek
hallgatnak nem beszélnek
fittyet hányva a télnek
a szélnek

26

hókotró hörög az éjjeli télben
tolja a tél roskadó takaróját

a bagolynak mindez meg se kottyan:
egyik lábáról
a másikra áll

27

nyúl van a kertben
rágni szeretne
torzsát levelet
eleven fa kérgét
akármit hát a
fűzfába kóstol
majszol
szomorú

oda az igazság

28

hol vagy
éjszaka baglya
bölcsesség baglya
kémények baglya
egerek baglya
istenek baglya
bólogatás baglya
gonoszok baglya
viharok baglya
halálunk baglya
bántják a fűzfát
most jer elő!

29

táltosmadár
mondja a dévai csángó
a bagolynak
s becsukja ablakát
ne hallja
ha hármat huhognak

30

ahány tél annyi élet
ahány tűz annyi fény lett

januárban
már nem fértem anyámban

gyorsan a világra jöttem
bagoly gubbaszt fölöttem

31

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

Az én szegény szívem bagoly,
Mit folyvást fel- és leszögeznek.
Vértől, kíntól már fuldokol.
Áldassatok, ti, kik szerettek.
(Guillaume Apollinaire: Bagoly)

32

a bagoly hallgat – most már látod
nem ő volt aki
az éjszakában
fölöttünk
hármat kiáltott!

33

tocsogó hólével üzen a nappal
a füzeknek:
ne higgyetek a tavaszi
vizeknek!

a nap rátok
vigyorogva
mindent
lenyúl

34

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

“Nyiss ablakot, szép leányzó!
Hideg szél fú, esik a hó,
Fázom itt a házereszbe’:
Nyisd ki hamar és eressz be.”

“Nem eresztlek, ki sem nyitom,
Mert egyedül vagyok itthon;
El is ült már a jó madár,
Bagoly az, ki éjszaka jár.”

“Nem vagyok én csúnya bagoly,
Inkább tőrbe esett fogoly,
Szerelemnek hű madara:
Szeretődnek édes szava.”

“No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
Szegény madár! bebocsátlak;
Fázol ugy-e, reszketsz igen
Odaki, a nagy hidegen.
(Arany János: Az egri leány)

35

a ködben megvillant valami
odanyúltam de csak a semmi lángja
lobogott egy bagoly szemében
csőrét a kezembe vájta

36

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

A szárnyas szerelem is csak bagoly
a mindenfélék erdei rendjében:
alszik, öl, rejtekágán rostokol
örökké lesben és örökké étlen.
(Egyed Emese: Vadászat)

37

fűzvesszőből fonj koronát
koronából lugas lesz
lugasból árnyas kis bozót
alatta ül apját siratva
roskatag háttal
egy dán királyfi

38

ez a vers úgy feszít, mint egy kihízott nadrág, amelybe mindennek bele kell férnie, amit a gazdája idővel magába rakott s az pedig tartósan lerakódott a hasfalakon, köröskörül.
az a tulajdonképpeni bökkenő, hogy:

minimál vers volt a tervem
mely nem papíron születik
– csak fejben
félig kezdett
kevés szóval
kínálkozás
kenyérrel
sóval

39

(fűzfák alatt hő napon tabletemről olvasom:)

De a bagoly megereszti szárnyát,
A homályban kezdi országlását,
Rettenetes, hol a fényt elállja
Szárnyainak setét vitorlája.
(Vörösmarty Mihály: Becskereki)

40

a fűzfa ágán semmi lóg
a semmi törött lába lóg
lába is ótvaros nagyon
aki tudja üsse agyon

41

A fűzfa az igazság és őszinteség szent fája – tartja a néphit. Ha ezt a fát választod, úgy neked is illik kiállnod az igazságért és az őszinteségért.
Ez mind jó, mind szép, de hogyan?
Ha törik, ha szakad, durr bele, Hűbele Balázs módjára?
Vagy csak úgy, finoman, hajlékonyan, rugalmasan, áradó szívvel, szerelmesen?

42

(fűzfák alatt, hő napon tabletemről olvasom:)

Hol tanultam ezeket?
Egy bagoly beszélte,
Amidőn egy vészes éjjel
Egy odúban háltam véle.
(Petőfi Sándor: Bolond Istók)

43

Miért sír a fűzfa a tűzön?
Zöldellni szeretne
élni volna kedve
hogyha nyaradba’
hogyha teledbe’

44

bagoly tolla billeg már-már lehull
mint könnyű csók
szél küldi
füveknek
hangtalanul

45

átvirrasztott éjszakák derengő fényéből
szőttem szigorú maszkot
az üldözőknek felmutatva
sokakat megriasztott

önjáró fura holdja lettem
egy végtelenbe forgó földnek
olykor ha feltűnök az éjben
mögöttem viharfelhők jönnek

46

hallgatni
járni
sakklépésben
kerítéstől a kapuig
kaputól a kerítésig
s újragondolni azt amit
egyszer már úgy is elbaltáztunk
s ki tudja hol vár ránk bocsánat
fölöttünk füzek
füzeken népes bagolykórus
hallgat
fürkészve fogyó életünk
fölött a kései bánat

47

(fűzfák alatt, hő napon tabletemről olvasom:)

Bagoly bújjék ágyába!
Piszok legyen abroszán!
Egér rágjon álmába!

…Vagy változzék meg igazán.
(Egyed Emese: Ráolvasás)

48

baglyok vagyunk fűzfán mi is baglyok
ki hinné el hogy éjszakáink megannyi árnya
szívünkbe préselődve haragvó fűzfaerdőt játszik
kedvünk jól meglocsolva mindenféle szesszel
bevonva füsttel ízekkel illatokkal
édes és keserű fanyar és savanyú
sós mint a telemea és az olajbogyó
apró mint a szamóca és az áfonya
ez lett a kedvünkből
s a lombok visszhangzó zúgása
tüdőnkből
a hörgők kéményein

49

(fűzfák alatt, hő napon tabletemről olvasom:)

Korán reggel, annyira korán, hogy másoknak jókor éjszaka is lehetett volna, a bagoly akár egy tünemény, berepült a Rét utcai épület magas, barokk padlásának tetőablakán; rossz alvó lévén, pár pillanattal hamarább megébredtem, mielőtt még felharsant volna éles, rövid kiáltása a szomszédos ház bádog szélkakasáról; kezdetben, mielőtt rájöttem rikoltása eredendő helyére, tekintetem keresztül-kasul pásztázta a reggeli homályt, mint az idegenlégió járőre, de csak akkor jöttem rá a tökéletes álcázásra, amikor repülését is észleltem; utána már könnyebben s örömmel fedeztem föl körvonalait a szélkakas gerincén, a nemsokára felhangzó válaszra várva; időzött ott még egy keveset, míg a hajnal ujjai az első fénycsíkokat fel nem rajzolták látóhatárra, olyankor csöndesen a levegőbe emelkedett, csőrében egy egeret vagy valamilyen kis madarat, egyéb zsákmányt vitt a cserepek páncélja alatt megbújó párjának;
egy idő után az emberi fül is hozzászokik a hangok árnyalatait megkülönböztetni, s biztos voltam benne: ugyanarról a madárról van szó, aki nem cserél helyet a párjával, ennek dacára a rikoltásában rejlő remény nem tűnt el, nem aludt ki soha;
a félig csukott szemekre emlékeztető tetőablakok – melyeket a hajdani mesterek úgy képzeltek el, hogy rajtuk a távolba lehessen látni – alatt, az épületben nappal apró műhelyek működtek, délután és éjszaka csak egy öreg éjjeliőr és egy kivénhedt kutya vigyáztak az épületre és az elnéptelenedett kuckókra; miután néhány napon át arra jártam, szóba elegyedtünk, az őrt megkínáltam cigarettával és egy üveg bort is vittem neki, majd megkértem, menjünk fel a padlásra, nézzük meg, hátha a madár megbetegedett vagy beszorult valahová és képtelen kiszabadulni; alig leplezett gyanakvással, rettegve állt rá, mintha arra kértem volna, hogy ő maga üssön be szeget Jézus testébe, számára ez egy olyan világba való behatolást jelentett, amitől úgy vélte, jobb, ha távol maradunk; megvártuk, hogy besötétedjen, s a bagoly egy felderítő óvatosságával előbújjon rejtekéből, egy ideig meglapult a sötét nyílás közelében, majd árnyékként, egy szempillantás alatt eltűnt; felmentünk a régi lépcsőn, friss elemeket tettem apró zseblámpámba, óvatosan léptünk egyik padlásgerendáról a másikra, az éjjeliőr hallgatagon jött utánam, mint egy óriás bagoly, bevilágítottuk a szögleteket, a gerendaillesztékeket, a kémény nyílásokat, és felfedeztük a fészket, éppen a tetőablakot tartó boltív fölött; a fészekben ülő bagoly nem reagált a fényre, meg se mozdította a fejét; közelebb mentünk s annyira hozzá hajoltam, hogy lélegzetem felborzolta a nyaktollazatát; megláttam akkor két döglött egérkét és egy láb nélküli szarvasbogarat a mellkasa mellett, mintha akkor hagyta volna abba a táplálkozást, de a madár már több napja élettelen volt; gyöngéden megemeltem és tollazata alól négy apró, a zseblámpa fényében kékesen derengő tojás bukkant elő, mintha csiszolt kövek lettek volna, nem pedig az élet zsenge ígéretei;
intettem, hogy ideje visszatérnünk, az éjjeliőr szintén jelekkel kérdezte tőlem, hagyjunk-e mindent úgy, ahogy találtuk, igen, mert nem tudhattam, milyen vihart támaszthat egy madár sorsában emberi beavatkozásom;
megbizonyosodásom után elszoruló szívvel néztem végig a reggeli színjátékot; már azon a reggelen nagyobb ijedtség áradt a rikoltásból, bizonyítékul, hogy a bagoly tudomásul vette: arra jártunk; de hangja mégsem tűnt szemrehányásnak, inkább csak kérdésnek; s mindez igy ment mindaddig, amíg egy vihar le nem sodorta a tetőablak fölötti cserepeket, megbontotta a fészket és az apró tetemet levéllel, szalmával és pelyvával hintette be; az öreg később helyükre illesztette ugyan a cserepeket, de a bagoly soha többé nem tért vissza.
(Kocsis Francisko: A baglyok)

50

irigylem árnyas füzeid
pedig az a föld nem a tiéd

irigylem dolgos szentélyeid
pedig az a táj nem a tied

irigylem újrateremtő kedved képzeletét
pedig az a kedv már nem a tiéd

igazság baglya
túlélés füze –

várjatok be engem!

Csíkszereda, 2017 január

Fotó CsG


Debreczeni Éva (apokrif): Figyelem onnan…

figyelem onnan ahol most vagyok
elmúlt napjaid – sok képes napod –
e verset fejben irtam meg de megkapod
ha felvirrad a születésnapod
s majd ide várom néma válaszod


Cseke Péter: Jeges pillanat

Budapest, 2017

2017. január 20.

4 hozzászólás érkezett

  1. Pusztai Péter:

    MINDEN KEDVES BARÁTOMNAK, ISMERŐSÖMNEK HÁLÁS KÖSZÖNET A JÓKÍVÁNSÁGOKÉRT.PP,

  2. Marianna:

    Isten éltesse Pusztai Péter!

  3. Ágoston Hugó:

    Drága Péter!

    Régen nem hallottunk – bár hallatni hallattunk! – egymásról! Látom, közeledsz, de ne siess, úgysem érsz utol.

    Totális barátsággal, rokonszenvvel és nagyrabecsüléssel további sok boldog születésnapot kívánok.

    Ölel azagg

  4. Klein Ágnes:

    Gratulálok drága Péter!

Szóljon hozzá!