Dancs Artur: Éveleji összegzésféle a boldogság tájékán

Beültem a moziba – sokadszor is – megnézni a „La La Land”-et, és amikor kijöttem, szállingózott a hó. A békés hószitálásban vágtam át a Gramercy hangulatos kisutcáin. Ezek a lépcsőfeljáratos házak akármikor képesek levenni a lábamról, és ha a hangulat hóhullás mellett még kinn felejtett ünnepi fényekkel is fokozva van, valami megfoghatatlan boldogsággal töltődik fel a lélek, hogy szinte táncra perdül, vagy csak halkan dudorászik a lépések kopogásainak ütemén a járda még nem hólepte aszfaltján.

Fenn álltam a 72. utca dombnyi magasságában a Central Park tava fölött – ahol nyáron a vadkacsák és vadludak lebzselnek, és komiszkodnak a csónakháznál uzsonnázó népekkel, amíg azok meg nem osztják a falatot velük… – és előttem a lámpák sora volt a fehér gyöngyfűzér az ösvényen kanyarogva lefelé a tóhoz. Onnan tekintettem vissza. Vissza az egész esztendőre, amit hetek óta mindenki csak temetni akart, elfelejteni, elhajtani. És szídták, és szapulták, minden nagyobb bajt neki tulajdonítottak. Pedig hát mi vétke lehet egy esztendőnek… S ahogyan ott álltam, és visszatekintettem, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy én szerettem. Nekem kifejezetten kedves volt az elmúlt év, mindennel, amit adott s mindennel, amit hozott, mindennel, amire lehetőséget nyújtott. Boldog voltam az elmúlt esztendőben. Nem húzogattam át idegesen a napokat a kalendáriumban, hogy hamarabb fogyjanak, nem foglalkoztam azzal, milyen gyorsan vagy nem gyorsan telik. Felét ennek az évnek az anyámmal töltehettem New Yorkban, és különféle mesés helyszíneken. Félév sok, talán a legtöbb, amit érdemben együtt töltöttünk egyhuzamban valaha is az életben. Kétszer is hazautazhattam szülőföldemre, beleértve azt a meglepetésekkel és örömtalálkozásokkal megpakolt bőségkosarat, ami a nyári vakációm volt.

S ha ez nem lenne elég, száznegyvennyolc napot töltöttem úton, szállodákban, repülőgépen a világ fölött a hazautazásaimon kívül. Újabb gombostűket tűzhettem a vilgtérképemre, izgalmas kalandokkal lettem gazdagabb a már korábban is ismerős helyeken, és beiktattam a listámra Bostont, a bűnös várost, Las Vegast, Párizst, és a fjordok királynőjét, Bergent is. Zsuskával is folytattuk angliai csavargásainkat, és megismerhettem Brightont meg Wakehurst Place-t.

Aztán végre megtaláltam az utam egy másik mesevilág felé, ami elsőre nagyon nem akaródzott előttem kitárulkozni. Ha jól emlékszem, le is írtam: nem szeretem. Ilyent pedig nem szoktam elhamarkodottan leírni. Kanyargós dimbes-dombos kisutcákban kaptattam fel érte a Hollywood Hillsre, és lihegtem fel kora reggel Studio Citybe. Kétszer zártak be éjszaka a Griffith Parkba, meg kellett mártóznom Malibuba is cseppet, és éjszaka kilométereket gyalogoltam Santa Monicán át, fókákat néztem egy másik éjjelen Redondo Beach-en, és egy dalt fütyörészhettem a Hermosa Beach mólóján, miután a sült krumplit a Lighthouse Cafénál magamba toltam. Kellett, hogy megmutassák nekem az utat a lelkéhez, és mostmár soha nem veheti el tőlem senki sem ezt a csodát: La La Landet.

Visszafordítottam a tekintetem, és lenéztem a völgybe, ahol a tó pihent a Fifth Avenue elcsendesülő éjszakai morgása kíséretében, és amikor az öreg Andersenhez értem, óvatosan, hogy a vadkacsája fejéről és az övéről se rázzam le a fiatal hóréteget, belesúgtam a fülébe: mennyire boldog vagyok. És körbenéztem, az én rajongásig szeretett városom, New York ölelt körbe és sziporkázta rám sok apró fényét s a megnyugtató szeretetét.

Aztán hazasétáltam, és nekiültem egymás után kibontogatni ezeket a kis ékszerdobozokat, a mesékkel teli kis pakkokat egyenként.

Forrás: Égből kapott mesék

2017. január 31.

Szóljon hozzá!