Bölöni Domokos: Ambrus Lajos Sírtánc-áról

Újabb kispróza-kötet­tel je­lent­ke­zett a Sóvidék ko­ron­di al­kotója, Amb­rus La­jos (Sírtánc. Páll La­jos raj­za­i­val. Ki­ad­ja a Vörösmar­ty Társaság, Székes­fehérvár, 2016.) Az al­kotó érdeklődési körét és el­beszélői te­ma­tikáját mint­egy dióhéjban be­mu­tató, hu­szonkét írást tar­tal­mazó válo­gatás a szerző és az iro­dalmáro­kat, képzőművésze­ket tömörítő székes­fehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott nap­világot.

Az előszót jegyző Bo­bory Zoltán, a Társaság elnöke sze­rint „Az egyes írások na­gyon szi­gorú, szikár ke­re­tek között, de tömörségükben, jel­leg­ze­tes szer­ke­ze­ti meg­oldások bravúrja­itól szin­te varázsla­to­san mesélnek – hát per­sze, hogy Ko­rondról – a ko­ron­di em­be­rekről, a Sóvidék misztéri­u­mairól – és bár nyilván nem írói szándék – Amb­rus La­jos belső világáról. Amit a gyöke­rek ned­ve, az ősök ko­nok ere­je és élni akarása, a ki­tartással meg­szer­zett tudás és az a sze­re­tet te­rem­tett meg, ami­vel ő el­hal­moz­za, bol­dogítja, ne­ve­li, élte­ti szűkebb és tágabb érte­lem­ben vett közösségének tag­ja­it. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő éle­tet. Nem­csak emlékez­tető, meg­tartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy sza­va­kat – népe jövőjéért cse­lekvő, szolgáló éle­tet.”

Amb­rus La­jos korábbi, Ősz és ha­ta­lom című, har­mincöt kisprózát tar­tal­mazó 2013-as könyvéről szóló kis­esszéjében az író „műszer­ke­ze­te­i­nek titkát” fej­te­gető Burján-Gál Emil sze­rint Amb­rus „az epi­kai hömpölygést fog­ja be egy-egy be­kezdésbe könnyed ele­gan­ciával, nem történése­ket dol­goz fel, miként mond­juk, a de­tektívtörténe­tek vagy a mesék. Mégis me­se­szerűen egy­szerű a módsze­re, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, követ­ke­ze­te­sen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget.” Tömör film­szerűség jel­lem­zi, mellőzi az üresjára­to­kat, az ol­vasó tel­jes fi­gyelmét köve­te­li, „kom­pozíciós alap­egysége a be­kezdésnyi, di­na­mi­kus nyitány. Előképe a csepp­ben a ten­ger sze­rin­ti sűrítés. Vi­szont úgy kom­pozíciós alap­egység a nyitány, hogy részjel­lemzők egysége. (A ten­gervíz összetételére emlékez­tető za­ma­ta, íze, fa­nyarsága van a csepp­nek.) A nyitányok di­na­mikája min­dig mon­dat­gejzír és szózu­ha­tag. Élménya­nya­gok gejzíre fa­kad itt-ott az összélmény kénye-ked­ve sze­rint, aztán eláraszt­ja az ol­vasót a szózu­ha­tag. Több­nyi­re egy hosszú mon­dat ala­nya és állítmánya közé ékelődnek szin­te függőle­ges hely­zet­be kény­szerülő félmon­da­tok, különböző kitérők, melléke­semények, in­nen a di­na­mi­ka, – aztán azok ma­gasából ránk per­me­tez az íróilag tökéle­tes szóára­dat. Mesés gaz­dagsággal, su­gal­la­tos erővel.”

„Va­la­mi­lyen ősle­hetőség, te­remtés előtti, még káosz­ta­lan álla­pot in­ten­zitása bom­lik ki al­ka­lommá, cse­lekvéssé, jel­lemmé, meg­valósító-meg­valósuló al­kotói ak­tussá. Jel­lemábrázolás jel­lemzés mellőzésével, tájkép néhány részlet­tel megidézve, bal­la­dai mélységek bal­ladás fel­han­gok nélkül. Sze­replői tal­pig-em­be­rek, noha alig ol­va­sunk belső vagy külső tu­laj­donága­ikról, csak néhány markáns vonásuk­kal ma­rad­nak emléke­ze­te­sek. Az író képze­le­te számára annyi­ra van külső és belső, amennyi­re egymást átfödik, a többi ki­hull a megírás előtti mun­ka rostáján. In­nen a stílu­s­egység. Ezért le­he­tet­len a szerző indítékait, egy-egy esemény­hez vagy tény­hal­maz­hoz való szub­jektív vi­szo­nyulását ki­ma­zsolázni a kötetből” – zárja esz­me­fut­tatását Burján-Gál Emil. (Amb­rus La­jos nyitányai, Gyergyószent­miklós, 2014.)
Beszédes nevű írások (A föld sze­rel­me, A pala-bo­csok, A székely szom­ba­to­sok átka, A megszépült Nyírő Réka, Re­vol­ver és Bib­lia, A mecénás szob­ra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) válta­koz­nak „hétközna­pi” címűek­kel (A lóden, A vodkásüveg, A ka­pitány lova, A ma­lac, A muskátli, A to­ronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánla­tos sem­miféle érdeklődési vagy értékren­det állítani, bár a „haza-csa­lo­gatókra” (mint A sóvidéki ha­rang­szó) ha­ma­rabb csap le a szem. Az em­be­ri helytállás szép példái, a jog­ta­lanságban is egye­nes ge­rinc­cel élő széke­lyek ese­tei, mesés és/​vagy ke­ser­ve­sen fájó történések mu­tatják az írói mező tágasságát.

En­nek a prózának, csakúgy, mint az Amb­rus La­jos ver­se­i­nek is, különös han­gu­la­ta, íze-za­ma­ta van; az ol­vasó hozzáállása akként ala­kul­hat, hogy számára mennyi­re is­merős, ott­ho­nos, mennyi­re sajátos vagy éppen eg­zo­ti­kus a szöve­gek­ben meg­je­lenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környe­zet­ben, aki­nek nem ide­gen a tájnyelv, a bal­ladásnak ható szűkszavúság, a narráció szag­ga­tottsága, az már el­iga­zod­hat, szin­te benn­fen­tes­nek érez­he­ti magát. A „bennszülött” sóvidéki ol­vasónak aztán ennél va­la­mi­vel többről is regél a helyszín, a mese, többet mon­da­nak a ne­vek, a leírás, a ka­rak­te­rek. A helytörténeti és történel­mi tudás vélt vagy valós bir­tokában akár kulcs­szövegként is fel­fog­hat­ja az ol­va­sot­ta­kat; megtörtéhet, hogy egyik-másik no­vel­la kapcsán ide-oda csa­pong a fantáziája, eset­leg vitába is száll a mesélővel („nemúgy­volt-szindróma”). Aki vi­szont merő „iro­da­lomként” ol­vas­sa Amb­rus szöve­ge­it, an­nak bi­zony szüksége lesz hely­is­me­re­ti-történeti, nyel­vi fogódzókra. Bi­zonyára nem ke­ve­sen ve­szik a fáradságot beásni ma­gu­kat ebbe a sok­arcú világba, amely­ben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anya­nyelvünk haj­na­lozó formájában, amely azo­kon a tája­kon ma is élő-ele­ven, egyébként pe­dig igen közeli ro­konságot mu­tat a Tamási Áronéval például.

Forrás: eirodalom.ro
megosztása

2017. február 10.

Szóljon hozzá!