Akrif apó meséiből: Amőba a Möbius-szalagon

Titus Lucretius Carus ie. élt római költő a filozófiai nyelv megteremtője, De rerum natura (A dolgok természetéről) című művével az atomfelfogás első irodalmi ismertetője. Lucretius után minden arra irányuló kísérlet, amely a költészetet és a tudományt összekapcsolja, meddő próbálkozásnak bizonyult. Az éjszaka egy olyan cikkbe belealudva, amely a topológia, a tudat és a világ ontológiai egységét és azonosságát taglalta, megálmodtam egy verset, amit egy mai TLC írhatna.

Az amőbának nincsen nagymamája.
Az amőba önmaga őse, maga az Isten.
Csak ezt kevesen tudják.
Mellesleg ő maga sem.
(Persze jó kérdés, hogy akkor én honnan tudom,
De most nem erről van szó.)

Az igazi felvetés ezek után az, hogy
Isten tudja-e, hogy ő Isten.
Ez a kérdés jószerint eldönthetetlen,
Hiszen mit kezdünk ugye a világgal?
(Ami nem más, mint tudatunk kivetülése,
Közérthetőbben: tudathologram-mátrix. )

Szóval az amőba, minden amőba
Azonos az elsővel, azonos önmagával.
Ezért például értelmetlen az a kérdés,
hogy mi volt előbb: az amőba vagy az amőba.

És akkor a tudat is vajon nem olyan,
Hogy azonos a világgal és mindig-önmagával?
A tudatosság eredete uis olyan topológiai „torzulás”,
Mondjuk, hogy csomó, amelyben
a tükrözési szimmetria sérülése miatt
lehetővé vált az önmegfigyelés.
A tudat az önmegfigyelésen átszűrt
világmegfigyelés. Hogy tudjátok.

Mindezt azonban csak bevezetésnek szántam.
Ahhoz a következtetéshez, hogy az amőba,
vagyis a világ, vagyis a lét, vagyis az Isten:
egy Möbius-szalag (önmagába zárt végtelen)
felületén suhanó semmi.

Ami elmondható,
S ez nagyon megható,
A költészetre is.
A költészet a semmi suhanása.

Escher: Moebius Strip II / 1963

2017. március 4.

1 hozzászólás érkezett

  1. Ágoston Hugó:

    Az rendben van, hogy Lucretius Carus ma “szabdversben” írna, de az elmélet a tudat topohologram-mátrixként történő “kivetüléséről” (ez lenne a “valóság”?) – amellett, hogy a Platón barlangjára emlékeztet – meglehetősen elvont. A kísérlet viszont érdekes…

Szóljon hozzá!