Mezei József: Visszaemlékezések a szabadságharczra*

Ide s tova tizennyolcz esztendeje lesz, hogy a végzet kicsavarta a kezemből az ecsetet, hogy lelkemnek minden reményét összetörte. A sötét éjszaka, mely szememre borult: hosszú tizennyolcz év éjszakája már. Életem semmivé lett; jelenem, jövőm nincs, lelkem már csak a múltban él.
Jól esik el-eltünődnöm a multakon; semmivé lett életemnek ez egyetlen kincsén, mely a hajótörésből megmaradt, s melyet a rám tört vész nem sodorhatott el magával.
A fényes, nagy drámának, melyet nemzetünk lejátszott: egy paránya voltam én is. Egyedüli boldogságom most, hogy az lehettem. Elmondom emlékeimet e korból. Igénytelen töredékek lesznek ezek, a nagy nemzeti eposznak csak szegény epizódjai. De imitt-amott talán megakad köztük egy-egy érdekesebb, eddigelé ismeretlen vonás is.
Örök éjszakára levén kárhoztatva, lelkem egészen belemélyedt multam emlékeibe. Az átélt viszontagságok, a csaták képei oly elevenen élnek emlékezetemben, hogy szinte hallom az ágyuk dörejét, látom honvédeinket, a mint vigan, éljenezve rohannak előre. A kis szürke Bemnek az alakja ugy előttem áll, hogy ma is hiven le tudnám rajzolni. Szinte látom nemzetünk büszkeségét Petőfit, a mint Vízakna utczáján nyargal pej lován a csatába.

*A jeles festő, fotográfus és költő – nem mellesleg Petőfi egyik hű barátja és harcostársa – jegyzeteiből összeállította BODON J. / Megjelent a Vasárnapi Újság 1880/13-14. számában


I.

A bécsi légióról

Együtt voltam velők az egész erdélyi hadjárat alatt, ismertem őket nagyon jól. Müvelt, lelkesült fiatal emberek voltak; nyelvünket nem értették, de szivök együtt dobogott a mi szivünkkel; idegen hazának voltak gyermekei, de a szabadság szeretete elhozta őket hozzánk, hogy a mi hazánkért küzdjenek.
Volt valami eszményi ezen a kis csapaton. Sötétkék öltözetük, a vállukon keresztülvetett széles háromszínű szalag, a kalábriai kalap, rövid szuronyos fegyverök, a sok gyermeteg arcz: vonzó, kedves képet nyújtott nagyon. Tisztjeik egyenlően osztották fel zsoldjukat a közemberekkel. Ez által is kifejezték, hogy ők nem a hatalom bérencz szolgái, hanem a szabadság bajnokai egytől egyig, kik nem zsoldért harczolnak. hanem eszméért.
Jókedvű, tréfás fiuk voltak; mindeniknek’ volt valami humoros mellékneve, csak erről szólítottuk őket, mivel a tulajdonképeni nevöket nem is ismertük.
Ott volt például a «Bemooste» (a «mohos»). Valóságos bibliai alak, vállaira omló szép hajjal, hosszú, tömött sötét szakállal, széles vállakkal. Már nem volt nagyon fiatal ember, negyven körül járhatott. Különben jeles festő volt. És ez a tősgyökeres német a legelkeseredettebben gyűlölte a németeket. Tűzbe jött, ha csak szó került is rólok.
Dézsnél történt. A légió csatarendben állott, a vasasok robogtak feléjök. A «Bemooste» már nem birta türtőztetni harczi tüzét, kiugrott a harczvonalból, harsányan kiáltva: «Jertek kutyák, jertek» és szuronyos puskájával megrohanta a legelső vasast.
Ott volt az «Unbedingt»; 22 éves, müvelt fiatal ember, alig serkedő bajuszszal. Ő volt a légió ácsa. Akármit szóltak hozzá: örökké ezt az egy szót felelte rá: «unbedingt». És ezt a legnagyobb komolysággal ejtette ki mindig, akárcsak a Poe Hollója. Ennek a szónak egy kis politikai vonatkozása volt. A Windischgrätz herczeg ismeretes szavait («Unbedingte Untervverfung») paródiázta vele légióbeli bajtársainak élénk tetszése között. Irt a légiónak valamelyik tagja egy színmüvet is; ez volt a czime: «Unbedingt». Tartalmára már nem emlékszem; valami bohózatféle lehetett, az e fajta német müvek kaptájára ütve. A szatmári színházban adták elő, természetesen zsúfolásig tömött ház előtt. Ki maradt volna otthon egy ilyen előadásról, melyben e derék német fiuk a németet figurázták ki s a szabadságot éltették. A légió ácsának több jelenese volt a darabban, de ő nem csupán szerepéhez, de önönmagához is hiven csak ennyit szólt: «Unbedingt».
És ezeknek a jó fiuknak legnagyobb része elhullongott a hosszú harczokon. Csontjuk itt porladozik hazánk földében, melyért oly magasztos lelkesültséggel ontották verőket.

II.
Az első tűz

Midőn ezt az épen nem dicsőséges első tüzet elbeszélném, holmi apróságokat kell elmondanom Petőfiről, mivel visszaemlékezéseimben imitt-amott az ö nagy alakja is előfordul.
1846-ban mint fiatal mérnök dolgozgattam Szatmáron Daróczy Bálintnál. Itt dolgozott Nagy István is, kiből a szabadságharcz alatt a Vilmos-huszárok egyik legvitézebb kapitánya és Bemnek kedves embere lett. Mindaketten ábrándos, afféle költői hajlamú fiuk voltunk. Én már javában festegettem és e mellett verseltem erősen. Szobám fala tele volt akgatva képekkel. Nagy István pedig titokban egy regényen faragcsált.
Petőfit Riskó Ignácz hozta el hozzánk. Mig ő barátságosan beszélgetett velem, én áhítattal néztem reá.
Megismerkedésünk után nem sokára Riskó szólított meg, hogy festeném le Petőfit. Petőfi eljött s én lefestettem. Kemény tartással s merev tekintettel nézett reám. Innen származik a merevség a festményen, melynek másolatát a Vasárnapi Ujság» ez évi 3-ik száma közölte.
Ezután gyakran meglátogatott. Egyszer, képeim nézegetése közben kérdezi tőlem: szeretek-e éjjeli tájképeket festeni? A mint kérdését elmondja, hirtelen utána veti: «Nini valóságos hexameter.» Kérdése csakugyan hexameterben hangzott, de már elfeledtem. Valóban szerettem éjjeli tájképeket festeni. S nem is álmodtam meg akkor, hogy szemeim világára is sötét éjszaka borul munkabíró férfikoromnak ép az elején.
Egy reggel Riskó nyitott be hozzánk, kezében valami iratot lobogtatva.
— Jöjjenek csak, jöjjenek, ép most irt Sándor egy szép költeményt, felolvasom.
És nagy tűzzel olvassa föl ezt a czimü költeményét:

«Költői ábránd volt, mit eddig érzék…»

Engem először föllelkesített, azután mélyen lehangolt és hatása alatt erősen elhatároztam, hogy több verset nem irok.

Mezei József Petőfi-portréja

Eljöttek a 48-iki napok. Szatmár piaczán nemzetőrök gyakorolták magukat a fegyverforgatásban, a legtöbbje fegyver nélkül. A lelkesedés napról napra nőtt, a hírlapok szították a tüzet, mi mohón lestük, vártuk a fővárosból jövő híreket. Irtam Jenei Dánielnek, a szatmármegyei önkéntesek őrnagyának, hogy tüzér szeretnék lenni. Forduló postával válaszolt, hogy csak rajta. Tüstént mentem Nagy-Bányára s felcsaptam tüzérnek.
Szatmármegye a maga költségén állított ki egy üteg ágyút. Ez már Nagy-Bányán vesztegelt, de még egy fia-tüzér sem volt mellette. Csak ezután kezdett tódulni a megye ifjúsága egész seregestül.
Ezt az erőt aztán Katona Miklós rendezte. Ő kért Pestről egypár tüzért is, a kik betanítsanak bennünket. Kapott is kettőt, kiknek az egyike Kövi Béla nevű zsidó volt.
Ez időtájt a kővárvidéki oláhság már javában lázongott; ezeknek megfékezésére indult Katona Miklós. Szakállas falunál állták utunkat, de nem valami nagy dolgot adtak. Huszáraink ízibe elbántak velők. S bár az oláhok közül jócskán elhullottak, nekünk csupán egyetlen huszárunk sebesült meg, lándzsaszurást kapott a mellén.
Igy vonultunk Dézs felé, minden háboritás nélkül. Katona útközben egyre köttette az elfogott bujtogatókat. Dézs alatt egy kis tüntetést rendezett Urbán ellen, ki 4000 emberrel állt itten. Két ágyút vitetett a Szamos partjára s innen lövetett át a szigetre. A császáriak csak puskatűzzel feleltek; egy golyójuk keresztülfurta a Kövi Béla czombját. Iszonyú jajveszékelések közt szállították be a városba, hol később le is vágták a lábát. (Ezzel a Kövivel 1850-ben Pesten találkoztam. Itt már ugy szerepelt a vitézi tüzér káplár, mint báró Königstein tüzérkapitány, ki Piskinél vesztette el a lábát. Azután megfordult Londonban is, mint magyar menekült s a melle teli volt akgatva érdemjelekkel. Abban az időben ez is életmód volt.)
Dézs egy csepp vérünkbe sem került, leszámítva a «báró Königstein» félczombját. Én ezen az éjjelen előőrsön voltam a szigetben két ágyúval. Csúnya havaseső vágott bennünket; hasztalan raktunk egész máglya tüzet, a zimankó ellen édeskeveset ért az; elül sütött, a hátunkat pedig majd megvette az isten hidege. Legtöbbet ért az egészséges ifjúi kedély: adomázgatva húztuk át az éjszakát.
November 23-án vagy 24-én érkeztek meg a borsodi huszárok, jött velők egy üteg ágyú is. Ezzel együtt lehettünk vagy hatezerén. Igaz, hogy ennek a szép számnak javarésze nemzetőrökből állott. Gyakorlatlan nép, élemedett korú emberek, családapák, a kik nem valami szívesen verekedtek. De seregünk magjával mégis boldogulhatott volna egy ügyes vezér az Urbán négyezer embere ellen. Hanem hát szegény Katona Miklós — csinos ember volt, derék gavallér volt, a nők körül nagy szerencsével forgolódott, de hadvezérnek nem született.
25-én virradóra ismét előőrsön voltam a város előtt. Nyolcz óra felé reggel bevonták az előőrsöket, mivel ellenség nem mutatkozott semerről. Csak a Vilmos-huszárok maradtak künn a Retteg felé vezető uton, jókora távolságra a várostól.
Ekkor hallottuk, hogy Urbán oláh parasztruhában benn járt az éjjel Dézsen s kikémlelt mindent. Igaz volt-e, nem-e, ez a vakmerő éjjeli látogatás, nem tudom. Dézsen erősen állították.
Alig egy óra múlva megdördültek az ágyuk. Urbán rajtunk ütött. Mi is tettünk néhány lövést, de aztán Katona Miklós halálsápadtan rendelte el a visszavonulást, mely hamarosan futássá fajult. S ha a bécsi légió meg a Vilmos-huszárok nincsenek: pórul jár az egész haderőnk: de ezek derekasan fedezték a hátunkat.
A császári lovasságnak egy százada vágtatott be először a városba, gróf Lamberg kapitány alatt. Az ugocsai önkénytesek még benn voltak; ezeknek a kapitánya Lator György pisztolyából lőtte le gróf Lamberget; rögtön lefordult a lováról. Benn rekedt egypár Vilmos-huszár is az eszeveszett zűrzavarban. A kapuk alatt húzták meg magukat s innen lövöldöztek karabinokból az utczán elrobogó vasasokra; néhányat el is ejtettek közülök. S mikor a töltés kifogyott, nekirugtattak az utczának és a vasasokon keresztül vágtattak ki az útra.
Vert seregünk másnap délben vonult be Nagy-Bányán, hol sirva-riva fogadtak bennünket. Az ablakok tömve voltak női fejekkel s mindenik szeméből ömlött a könyü.
Nem tudom, kinek a fejében támadt az a különös gondolat, hogy Nagy-Bányának Erdély felé eső részén sánczot kellene hányni. Jámbor eszme volt, de azt bizony nyélbe ütötték. A megrémült had még jóformán ki sem pihente magát, nekilátott a sánczhányásnak. A városban alig maradt ember; előkelő asszonyok, viruló ifjú lánykák jöttek ásókkal, targonczákkal és dolgoztak derekasan. Gróf Teleki Edéné volt a vezérük, s pár óra alatt kész volt a sáncz, mely még mai napság is látható bizonyosan. Honvédeink pedig a harangoknak egész légióját hordták a városba a szomszéd oláh falvakból. Veszedelmes fegyvere volt ez a lázadó oláhságnak, ezekkel adtak jelt, ezeket verték félre, ha valahol feltűnt a magyar sereg. Itt aztán ágyukat öntöttek belőlük.
A sáncz tehát készen volt, de azért nem igen éreztük magunkat biztosságban, mert a galgói postáról érkezett leveleken ott figuráit ez a két szó: «Vidi Urbán». Ehez járult, hogy a vezér, Katona Miklós, ott hagyta seregét a faképnél, többé a szülét se láttuk. A fej nélkül maradt sereg annyira megszeppent, hogy Szatmárra húzódott vissza.
Urbán el is jött egész Szakállas faluig, innen üzent be Nagy-Bányára, hogy küldjenek ki a táborába hét előkelő polgárt kezesül. A kezesek ki is mentek szépen, de Urbánnak már csak a hűlt helyét találták. Jelentést kapott, hogy a háta mögött baj van s visszahúzódott.

(Befejezése következik)

2017. március 15.

Szóljon hozzá!