Demeter Mária: Hűség

Ütött az óra –
Elment.Továbbjár halkan
örök csenddel.


Édesanyám kiterítve a tiszta szobában, ünneplőbe öltöztettem kicsi madárkatestét, arca kisímult, nyugodt, szépnek látom, mintha a hajdani lány álma derengene a halál magasságából rá.
Figyelek, mondok magamban, ketten vagyunk. Hallgatózom, az öreg óra ütését hallom, aztán már azt sem, csak a szoba levegőjének zúgását egész éjszaka. Ez a csend, gondolom-a szüntelen zsongó csend. Sűrű a levegő, nagyranőtt atomjain járkálnak az árnyak.
…Az éjjeliszekrényen öreg petróleumlámpa,mellette kicsorbult kékporcelan kicsi váza, rajta kidomborodó fehér rózsák. “Valamikor fehér rózsa volt az én virágom” -hogy örvendett ha hallotta a rádióban, így utolsó órájában is. És visszhangzik tovább a lélek felszabadult üres állomásain, a 16 éves álmodozó lánytól a 85 éves, de már időtlen halottig. Ennyi az egész, ilyen leheletkönnyű szabadságféle? Mégis földsúlyos halál.

Az éjkék vázán
fehér porcelánselyem
rózsa – haványhold.


Nézem a régiségeket. Élettelen tárgyak? Érzem mozdulnak és gyöngéd melegség terjed körülöttük.
Az idő tartja tenyerén bevonva őket patinával és puha homállyal a törékenység ellen és hozza egyre
közelebb hozzám, a múlt körbejár,gyolcsként finoman beteker…
A reggel tiszta sugarai bezúdulnak, milyen ragyogó az ablak. – Folytatódik minden.
(2007 -2017)

2017. március 17.

Szóljon hozzá!